A folyamatos technológiai fejlődéstől érdemes megkülönböztetni a forradalmi innovációkat. Ma már belátható, hogy robbanásszerű változás történt egy tíz évvel ezelőtti őszi napon, pontosan 2008 október 31-én, amikor egy mindössze 8 oldalas rövid tanulmány jelent meg "Bitcoin: A Peer-to-Peer Electronic Cash System" címmel. Ezen a linken elérhető Satoshi Nakamoto tanulmányának jegyzetekkel kiegészített változatát.

Természetesen a titokzatosság sokak érdeklődését felkeltette, egész nyomozás indult annak felderítésére, hogy vajon ki, vagy kik állhatnak Satoshi Nakamoto álneve mögött. A Wikipedia külön cikket szentel annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy vajon ki lehetett a tanulmány szerzője. Nyilván nem egy japán programozóról van szó, hiszen ennek ellentmondott a precíz brit fogalmazás, amivel leírta a rendszert, illetve az amerikai szleng, amivel fórumozott. Talán a legérdekesebb tipp a híres tudós és vállalkozó, Elon Musk megjelölése lehetett, valamint szóba került az okos szerződések (Smart contract) magyar származású feltalálója, Nick Szabo is. Craig Steven Wright ausztrál üzletember sajátos apasági vizsgálattal kívánta bizonyítani, hogy ő maga áll szerző kiléte mögött, bizonyíthatónak vélte azt (később kiderült, hogy eredménytelenül), hogy a legelső bitcoinok az ő birtokában vannak. Az is elképzelhető, hogy a bitcoin valójában az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség fejlesztése, amely szervezet minden bizonnyal megpróbálja nyomon követni a felhasználókat.

Blogbejegyzésünkben arra keressük a választ mi várható Brazíliában azok után, hogy Jair Bolsonaro magabiztosan nyert a választások második fordulójában (2018. október 28-án), és 2019. január elsejétől Michel Temert váltva Brazília 38. elnöke lesz.

Egyelőre jelentős bizonytalanság és számos kérdés övezi az elkövetkező időszakot, amelyben Bolsonaro ígérete szerint „Naggyá teszi Brazíliát”! Mindez nem csak a szavak szintjén, de számos politikai területen rezonál Trump populista és nacionalista politikáival és ígéreteivel, de ez sok esetben csak a felszín és a látszat. Valójában Bolsonarot a legszélsőségesebb demokratikusan megválasztott vezetőnek tartják ma a világban, melynek egyelőre nehezen előrelátható következményei lehetnek mind nemzeti, mind globális szinten.

Bolsonaro megválasztásának hátterében évek óta tartó nagyon összetett válság áll, amely gazdasági recesszióval indult 2014 második felében (bár ezt megelőzően már 2011 óta lassult a gazdasági növekedés és sokasodtak a gazdasági problémák), és súlyos társadalmi és politikai következményekkel járt. Mindezzel párhuzamosan ugyancsak 2014-ben kezdett kibontakozni a világ egyik legnagyobb korrupciós botránya, amely a brazil olajipari óriás körül kialakult rendkívül kiterjedt pénzmosási mechanizmusokra világított rá, gyakorlatilag a teljes brazil gazdasági és politikai elit részvételével. Mindezek következményének tekinthető egy olyan, magát a politikai „establishmenten” kívülinek pozícionáló (bár 1991 óta a brazil Kongresszus alsóházában jelenlevő képviselő) szélsőjobboldali jelölt megválasztása, aki radikális megoldásokat ígért annak érdekében, hogy új fejlődési pályára állítsa Dél-Amerika legnagyobb gazdaságát.

A preliminary assessment on foreign investment screening in Hungary

In the past couple of years, Chinese companies have steadily increased their economic presence and expanded their investment portfolio in the Central and Eastern European region. While cooperation between CEE countries and China is still far from its full potency, the institutionalization of the relationship through the 16+1 framework and the continuing political support in the region for doing business with Chinese companies indicate that this tendency is likely to continue in the future. CEE countries, however, are facing a dilemma between encouraging and welcoming the flow of Chinese foreign direct investment, on the one hand, and safeguarding strategic sectors and industries of their national economies, on the other.

As of September 2017, only 12 out of the 28 member states (Austria, Denmark, Finland, France, Germany, Italy, Latvia, Lithuania, Poland, Portugal, Spain and the UK), had some kind of a national investment screening mechanism in place for the sake of balancing between these two considerations. Since these national screening mechanisms reflect unique characteristics and vary significantly in scope and design, the European Commission has put forward a proposal to regulate the matter more systematically by establishing a collective screening framework, providing oversight for investment projects or programs involving the community’s interest. While official documents do not single out Chinese companies to explain the need for such protective regulation, the EU’s concerns and suspicions about Chinese investors nonetheless provide one important rationale for an effective investment screening mechanism.

2018. október 7-én választásokat tartottak Brazíliában, amely minden előzetes elemzés szerint a brazil demokrácia több mint harminc évének legbizonytalanabb kimenetelű, ugyanakkor egyesek szerint legnagyobb téttel bíró választása volt. Az adatok 99%-os feldolgozása mellett a választás első körét a szélsőjobboldali Jair Bolsonaro (Szociál-liberális Párt) nyerte a szavazatok 46%-ával, míg a második helyen a baloldali Fernando Haddad (Munkáspárt) áll 29,3%-kal. Őket jelentős lemaradással a balközép demokratikus munkáspárt színeiben induló Ciro Gomes (Demokratikus Munkáspárt, PDT) követi 12,5%-kal, míg a jobbközép szociáldemokrata induló, Geraldo Alckmin (Brazil Szociáldemokrata Párt, PSDB) a várakozásoktól is elmaradva 4,8%-ig jutott (a további kilenc jelölt együttesen nem érte el a szavazatok 7%-át). Így a brazil választási törvények értelmében három hét múlva következik a választások második köre, amelyben a két első helyen álló jelölt versenyezhet az elnöki posztért.

Mielőtt a két állva maradt jelölt közötti esélylatolgatásra, elképzelhető szcenáriókra rátérnénk, érdemes visszatekinteni az elmúlt hetek, hónapok eseményeire. Már a választást megelőző kampány időszaka is leginkább egy dél-amerikai szappanoperához hasonlított, bár talán az észak-amerikai Kártyavár című sorozat találóbb hasonlat. Kétségkívül ez utóbbi sorozat producerei számára is számos ötlettel szolgálhattak volna a brazíliai politikai élet közelmúltbéli eseményei. A választás első körének eredményeinek ismeretében pedig kijelenthetjük, hogy az igazi dráma még csak a most következő három hétben várható.

Annak ellenére, hogy Macedónia 2005 óta az EU-, 2008 óra pedig a NATO-tagság várószobájában van, a nagyon szegény és elmaradott ország csatlakozásának az esélye ezen elitklubokhoz déli szomszédjuk, Görögország blokkolása miatt a nullával volt egyenlő. A görögök a saját gazdasági és biztonságpolitikai érdekeikkel is szembemenve, főleg ideológiai okok miatt megvétóztak minden olyan kezdeményezést, amely a macedónok számára kedvező lett volna. A görögök szerint az igazi Makedónia Görögország egyik északi tartománya, s ha ebben a kérdésben engednek, akkor semmi sem fogja vissza a területi igényeket. A sérelmi politikai adok-kapokban a macedónok is részt vettek. A közelmúltban Nagy Sándor kultuszát extrém mértékben ápolták, szobrokat állítottak neki, illetve róla nevezték el a legfontosabb infrastrukturális csomópontokat (reptér, autópálya). Akár az örökkévalóságig is eltarthatott volna ez a félig ex-lex állapot, azonban mintha idén valami megváltozott volna: Davosban a megbékélésről tárgyalt Aléxisz Cíprasz görög- és Zoran Zaev macedón miniszterelnök.

Jugoszlávia szétesése óta területi viták mérgezik a szomszédok viszonyát, a tartós békéhez vezető út ebben a térségben véres atrocitásokkal van kikövezve, sajnos ismét sor került agresszív tüntetésekre a határ mindkét oldalán, illetve a nemzeti parlamentek is kivették a részüket a sértegetésbe hajló vitában, ahol a hazaárulás vádja szinte már mindennapossá vált.

Chinese companies have increasingly been targeting Central and Eastern European (CEE) countries in the past one and a half decades, while diplomatic relations are also on the rise. This development is quite a new phenomenon but not an unexpected one. On one hand, the transformation of the global economy and the restructuring of China’s economy are responsible for growing Chinese interest in the developed world, including the European Union. On the other hand, CEE countries have also become more open to Chinese business opportunities, especially after the global economic and financial crisis with the intention of decreasing their economic dependency on Western (European) markets. Here, China can benefit a lot from the EU’s core and peripheral type of division. For China, the region represents dynamic, largely developed, less saturated markets, new frontiers for export expansion, new entry points to Europe and cheap but qualified labor. This adds up to less political expectations, less economic complaints, less protectionist barriers and less national security concerns in the CEE region compared to the Western European neighbors. CEE countries' disappointment coming from the slower-than-expected catching-up processes to Western Europe also resulted in these countries’ turning towards the East.

Chinese economic presence is indeed substantial in Hungary in regional comparison. In the past one and a half decades Hungarian governments have increasingly perceived China as a country which could bring economic benefits through developing trade relations, growing inflows of investment and recently also through infrastructure projects.

The above-mentioned trends together with the 16+1 cooperation between 16 CEE countries and China have drawn the attention of Western diplomats, scholars and media to these intensifying efforts and their potential implications on the EU or even globally. Therefore, it is worth to examine China's growing economic presence in Hungary through China's trade, investments as well as infrastructure-related projects here, in order to show that - although Chinese economic influence is on the rise - in reality, it is far from being decisive yet. On the contrary, EU's position in these fields is almost unshakable.

Az 2017. évi parlamenti választások nyomán új helyzet alakult ki Ausztriában. A Néppárt és a Szabadságpárt Sebastian Kurz vezetésével együtt alakított kormányt, a szociáldemokraták pedig ellenzékbe kerültek. Kurz kormánya az adócsökkentésre és az illegális migráció visszaszorítására helyezi a hangsúlyt, kiemelve mindkét tényező - az osztrák gazdaságot ás társadalmat egyaránt érintő - tehermentesítő hatásának szükségességét. 2018 második félévében már megítélhetőek az új osztrák gazdaságpolitika és egyúttal Ausztria jelenlegi EU-elnökségének súlypontjai.
Ausztria egyszerre kísérli meg végrehajtani a szociális piacgazdaság és a jóléti rendszer megőrzésének és gyarapításának, valamint a vállalati versenyképesség javításának feladatait. Ennek nehézségei a legutóbbi években egyre nyilvánvalóbbá váltak. Az államháztartás korábbi stabilitása erodálódott, különösen az államadósság állománya nőtt meg, amely a 2010-es évek közepén meghaladta a 80 százalékot, és 2018-ban is magasabb, mint Németországé és Magyarországé. Az állam és a vállalatok kapcsolatát, teherviselő képességüket tekintve megnőtt a bizonytalanság Ausztriában.
A Kurz-kormány a 2017-2022-es időszakra igen részletes, 182 oldalas kormányprogramot dolgozott ki, amely az ÖVP és FPÖ közös vállalkozásbarát szempontjaira épül. Tekintsük át az új gazdaságpolitikai program legfontosabb célkitűzéseit!

All eyes were on the 2018 NATO summit, as President Trump was poised to wreak havoc during his time in Brussels. He started his Wednesday by taking a swing at Europe’s most controversial mega-project, the Nord Stream 2 gas pipeline. The President’s goal may be to leverage the project in pressuring NATO member states to bump their defense spending, but he has stumbled onto highly contentious and acute terrain. Nord Stream 2 is set to circumvent Ukraine and by extension Central and Eastern Europe (CEE) when delivering Russian gas to Germany—Gazprom’s largest European buyer. On the face of it, it would only re-route gas, but its contribution to increasing Russian influence in Europe, while escalating European disunity is what makes Nord Stream 2 so problematic.

The debacle is definitely not of new-found nature. “The Reagan Administration has opposed the pipeline project, contending that it would make Europe dangerously dependent on Soviet energy supplies and that it would provide the Kremlin with much needed hard currency that could be spent on extra weaponry. […] European governments, however, say that American fears about European dependence on Soviet gas supplies are ill-founded and exaggerated.” If we substitute Reagan for US and Soviet for Russia, then we may be looking at a timeless paragraph. The snippet is from a piece written by Paul Lewis for the New York Times in 1982, although the core message and state of the USA-Europe-Russia gas-related positions has lost little of its relevancy.

A múlt héten lezajlott brüsszeli NATO-csúcstalálkozó ismét a figyelem középpontjába állította a megromlott német-amerikai kapcsolatokat, miután Donald Trump a korábbiaknál is élesebb hangnemben támadta meg Angela Merkel német kancellárt. Az amerikai elnök a szokásosnál is több frontot nyitott a tárgyalásokon: nem csupán az exportvezérelt német gazdaságpolitikát, és a (szerinte) méltatlanul csekély német NATO-hozzájárulást emlegette fel, - amely még mindig nem éri el az előírt GDP-arányos 2 százalékos összeget – hanem az orosz-német kétoldalú kapcsolatokat is erőteljesen bírálta. Trump állítása szerint Németország teljesen kiszolgáltatott az orosz befolyásnak gazdaságilag, és olyan mértékben függ az orosz energiahordozóktól, amely már biztonsági veszélyt is hordoz.

A Németországgal vállalt konfrontáció „állatorvosi lova” az amerikai külpolitikai stratégia Trump által véghezvitt radikális átalakításának, amely az „America First” szlogen jegyében az USA nemzeti érdekeinek védelmét a globális hegemón szerepvállalás helyett egy jóval elszigetelődőbb modellben képzeli el. Ennek keretében NATO-szövetségeseitől elvárja a korábbiaknál erőteljesebb, előírt 2 százalékos hozzájárulást a közös védelmi költségvetéshez. Ez a követelés önmagában még aligha tekinthető ördögtől valónak, hiszen a NATO működésében eddig is sok feszültséget okozott az Egyesült Államok aránytalanul nagy teherviselése, amely a szövetségesek jelentős részénél a potyautas szerep állandósulását, a honvédelem politikai és költségvetési háttérbe szorulását eredményezte. A terhek kiegyensúlyozottabb vállalása tehát elvileg a NATO megerősödését, stabilizálódását eredményezhetné. Trumpnak ráadásul szövetségesei is vannak ebben a harcában, jó példák erre az orosz fenyegetéssel folyamatosan szembesülő, a NATO-n belül erejükön felül teljesítő Balti államok.

Öv. Ezt jelenti a német „Gürtel” szó. A lassan egy évtizedes Gürtel korrupciós botrány elején egy Németországban is tanult spanyol rendőr keresztelte így el az ügyet, mivel a főszereplő Francisco Correa neve spanyolul is övet jelent. 2009-ben derült ki, hogy Correa, aki neves vállalkozó volt, több politikust is lefizetett, adót is csalt, ingyenes rendezvényeket szervezett a Néppártnak, cserébe szép összegű szerződéseket nyerettek vele. (Az ügyet felfedő közalkalmazott hölgy élete ezek után jelentősen megnehezült, számos fenyegetést kapott, állását elhagyta). A dokumentumok a spanyol sztárbíró Baltasar Garzón  kezébe kerültek (ő az ETA ellen is küzdött és nemzetközi letartóztatási parancsot adott ki 1998-ban Pinochet chilei diktátor ellen), de ő csak egy évig vihette az ügyet. Ez után más bírók, ügyészek, jogászok, ügyvédek dolgoztak az eseten, döcögve haladt a bírósági procedúra, s derültek ki újabb korrupciós ügyek.

A Gürtel ügy következő nagy állomása 2013-ban a Bárcenas-papírok előkerülése volt. Luis Bárcenas a Néppárt kincstárnoka volt, s napvilágra kerültek kézírásos jegyzetei, számlái, melyekből kiderült, hogy 1990 és 2008 között a Néppártban kettős könyvelést folytattak, egy titkos svájci „B” kasszából (értéke közel 50 millió euró) választási kampányokat, épületfelújításokat és pénzjutalmakat fizettek, korrupt közalkalmazottak, vállalkozók révén és havi összegeket juttattak néppárti politikusoknak.

Az elmúlt hetekben a nemzetközi sajtóban egyre egyértelműbbnek látják, hogy Törökország komoly gazdasági válság előtt áll. A líra közel 20%-kal gyengült a dollárhoz képest az év eleje óta, az infláció 10% fölöttire nőtt, a folyó fizetési mérleg hiánya tartósan magas, s egyre kevésbé finanszírozható. Mi történt a török gazdasággal, amely az elmúlt másfél évtizedben 6-7% növekedési ütem mellett komoly fejlődésen ment keresztül?

A török gazdaságban a nyolcvanas években meginduló exportorientáció a kétezres évek után vált igazán sikeressé: az európai kapcsolatok javultak, a vámuniós megállapodás, a csatlakozási remények és a növekvő európai befektetések, a versenyképességet javító reformok alapvetően járultak hozzá ehhez. A török politika ebben az időben a pragmatikus ’kereskedő állam’ megközelítéssel igyekezett jó lehetőségekhez juttatni az exportban érdekelt török vállalatokat. A 2008-as válság nem csak a török gazdaságot rázta meg, de az európai kereslet is visszaesett. Így Törökország is egyfajta ’keleti nyitásba’ kezdett, ami járható alternatívának tűnt, a magas olajárak miatt az orosz, a közel-keleti, és a közép-ázsiai kereslet is erősödött. Az elmúlt években azonban kifulladt ez a stratégia: az olajár esése és a külpolitikai változások (szíriai polgárháború és következményei) miatt is megváltoztak a prioritások, a kormányzati politikában a gazdasági racionalitás helyett felerősödtek a biztonsági, külpolitikai szempontok.

2018. május 2-án az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta a 2021-2027-es évekre szóló ún. többéves pénzügyi keretre (angol rövidítéssel MFF-re) vonatkozó javaslattervezetét. Az MFF lényege, hogy – a későbbi vitákat korlátok közé szorítandó – rögzíti az említett hétéves időszak éves általános költségvetéseinek felső határát, valamint azok szerkezetét: meghatározza, hogy az egyes közös politikákra és programokra külön-külön évente mekkora összegek használhatók fel. Uniós tradíció szerint az éves keretösszegeket kétféleképpen adják meg: egyrészt leszerződhető ígérvényként (kötelezettségvállalások), másrészt az adott évben ténylegesen kifizethető tételként (kifizetések).

A tervezet egyúttal a költségvetés forrásoldalával is foglalkozik, amennyiben javaslatot tesz az ún. saját források rendszerére (angolul ORS-re) – a forrásokra, illetve azok kiszámításának módjára – vonatkozó uniós szabályok megváltoztatására. Az MFF-ről és az ORS-ről a Tanácsban egyhangú szavazással kell dönteni; de míg az előbbit az Európai Parlament megvétózhatja, az utóbbinál csupán véleményezési joga van. Egyezség híján minden az előző ciklus szabályai alapján megy tovább, oly módon, hogy havonta az előző évi költségvetés egy-tizenkettedének megfelelő összeget lehet ugyanabban a szerkezetben elkölteni.

Spanyolországban az idei nemzetközi nőnapon mintegy 200 városban közel félmillió nő vonult fel, tüntetett lila színű szalaggal. Ennél jóval többen, 5,3 millió nő vett részt a 24 órás sztrájkban, amit a nemek közti megkülönböztetés, fizetésbeli egyenlőtlenségek, zaklatások, nők elleni erőszak miatt hirdettek meg. A spanyol sajtó, média széleskörűen tudósított az eseményről és a spanyol lakosság 82%-a jogosnak tartja a sztrájkot . A sztrájk miatt megnehezedett aznap az élet, 300 vonat például nem közlekedett.

A nőnap előtt jelent meg a FEDEA alapítvány egy tanulmánya a fizetések különbségeiről a nemek között. Pár nappal később az Európai Bizottság statisztikai adatai is napvilágot láttak erről a témáról. A nők 13%-kal kevesebbet keresnek hasonló állásokban, mint a férfiak (10 éve 20% volt). Munkába állásuk is nehezebb: az inaktív népesség majdnem kétharmada nő, az aktív populációban a nők esetében 18% a munkanélküliség (férfiaknál 14,7%). A részmunkaidős és rövid idős szerződések nagy részét is nőkkel kötik. A tipikus női munkák, pl. háztartásbeli alkalmazott esetében a feketemunka is sok, itt nincs védettség, társadalombiztosítás, nyugdíj kilátások. A nőkre hárul 93%-ban a gyereknevelés és dupla annyi fizetés nélküli munkát (háztartás) végeznek, mint a férfiak. A vezető pozíciókban levők alig egytizede nő az oktatásban és más területen is alul reprezentáltak.

A Gazprom március 3-án adta hírül, hogy fel kívánja bontani a 2009-ben kötött, 2020 elejéig érvényes gáztranzit szerződését Ukrajnával. A formális ok a Stockholmi Választottbírósági Intézet (SVI) pár nappal korábbi döntése volt, amely jelentős, 4,63 milliárd dolláros kompenzációt (igaz, ezt egy másik szerződés ügyében hozott ítélettel 2,56 milliárdra csökkentették) ítélt oda az ukrán állami Naftohaz vállalatnak a korábbi években elmaradt tranzitvolumen miatt. Ez nem semmi, egymaga az ukrán GDP 5%-a, másfél évnyi katonai költségvetés. Ahogy Alekszej Miller kifejtette, ilyen feltételek mellett nem éri meg fenntartani a Kijevvel meglévő szerződéseket, így kezdeményezik azok megszüntetését.

Legutóbb, pont 2009-ben öt nap kellett ahhoz, hogy a szerződés hiánya teljes tranzitleálláshoz vezessen, két hétig gáz nélkül hagyva fél Európát és hazánkat. Hogy ne legyen túl sok kétség a helyzet drámai volta felől, az amúgy még érvényben lévő szerződés dacára a Gazprom megtagadta az ukrán félnek a nagy hideg miatt küldött szállítási kérelmét is. Ugyanakkor az első ijedtség után felmerül, hogy három hét múlva mégiscsak elnökválasztás lesz Oroszországban. Putyin ilyenkor nem mutathat gyengeséget pont Kijev iránt, de talán majd elcsitul ez is, mint annyiszor. Talán várhattak volna tehát egy hónapot Stockholmban. Ez a magyarázat azonban nem teljesen megnyugtató, hiszen volt ebben a relációban már választási manipuláció, területi annexió, regionális háború, simán belefér a dossziéba egy újabb körös gázkonfliktus is. Bele bizony. Éppen ezért most nézzük csak meg a következő egy lépést, ne rohanjunk előre, és próbáljunk benne valami rendszert találni.

Az ún. "Jamaika" koalíciós tárgyalások kudarca 2017 novemberében válaszút elé állította Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnököt: vagy a koalíciós egyeztetések újrakezdésére hívja fel a pártokat, vagy kiírja az előrehozott választásokat. Az elnökké választása előtt az SPD egyik legbefolyásosabb politikusaként, egykori külügyminisztereként Steinmeier egyértelműen kiállt a nagykoalíciós tárgyalások megkezdése mellett, és erre igyekezett szorítani a szociáldemokratákat is. A Steinmeier döntése mögött húzódó okok világosak: az elnök úgy ítélte meg, hogy az elhúzódó koalíciós tárgyalások a CDU és az SPD között, és az ügyvezető kormány hivatalban maradása ezalatt kevésbé veszélyezteti a politikai stabilitást, mint az előrehozott választások bizonytalan végkimenettel és elhúzódó kampánnyal. A hosszas és keserves tárgyalásokat követően idén február 6-án tető alá hozott új nagykoalíciós megállapodás közép -és hosszú távú haszna és „életképessége” azonban erősen megkérdőjelezhető. A megállapodás ugyanis, bár kétségtelen pozitívuma, hogy „összeszokott” felek között köttetett, az elkövetkező időszakra éppen azt vetíti előre, hogy kevés politikai innovációval ugyanazokat a vitákat folytatják majd, a kompromisszumkényszer pedig akadályozza karakteres politikai megoldások érvényesítését. Márpedig az új német kormány előtt álló kihívások erős és világos állásfoglalásokért kiáltanak egy sor ügyben, amelyek eddig lassú és parttalan viták tárgyát képezték, legyen szó a bevándorlás szabályozásáról vagy az EU előtt álló sürgető reformokról.

„As you see, we are the comeback kids” – írta WhatsApp üzenetben Carles Puigdemont szóvivője az újságíróknak a katalán választások eredményeit látva. A 135 fős katalán parlament 70 helyét szerezték meg a függetlenedés melletti pártok, köztük legerősebben Puigdemont pártja. A közvéleménykutatások már előre jelezték, hogy a 2017 december 21-i katalán választásokon a függetlenség és egységpárti erők meglehetősen kiegyenlítettek lesznek. A lakosság megosztottsága már a 2015-ös választásokon nyilvánvaló volt, s tükröződött az idén október elsejei referendum részvételi arányán is (ami persze a spanyol jog szerint érvénytelen volt). A részvételi arány most, a hivatalos voksoláson igen magas (82 %) volt, hiszen az elmúlt hónapok heves érzelmeket váltottak ki a katalán lakosokból, nem sokan maradtak passzívak. Az indulatok egymásnak feszültek, barátságok mentek tönkre, sarkított állításokat közölt a média is és a kampány felfokozta az érzelmeket. Külön érdekes helyzet volt, hogy a fő katalán függetlenség párti jelöltek vagy Brüsszelből (Carles Puigdemont) vagy a börtönből (Oriol Junqueras) kampányoltak.

Három olyan párt van, ami Katalónia függetlenségét szeretné: az ERC (Esquerra Republicana), JxCat (Junts per Catalunya) és a CUP (Candidatura d’Unitat Popular) ez utóbbi a legradikálisabban, akár az EU-ból, NATO-ból való kilépéssel együtt. Három másik párt az egység mellett kampányolt, a C’s (Ciutadans), ESC (szocialista párt) és a PP (Partido Popular, Néppárt). Egy párt pedig, a Podemos helyi tagozata CeC (Catalunya en Comú-Podem) az úgynevezett „megegyezéses népszavazás” mellett van, de mindenekelőtt a spanyol és a katalán alkotmány reformját is célul tűzte ki.

2017 október 27. történelmi nap volt Spanyolországban. A madridi Szenátus olyan alkotmányos lépésről szavazott, ami – eddig példátlanul – a spanyol állam intervencióját jelenti egy magas fokon autonóm régió esetében. Katalónia önállósodási törekvései 2017 szeptemberétől felgyorsultak, ahogy erről már itt írtunk.

Milyen érvek szólnak az önálló ország mellett? A neves – és régóta önállóságpárti – katalán közgazdász Xavier Sala-i-Martin "A búcsú órája" című könyvében és írásaiban több érvet is felhoz arra, hogy miért lenne jobb a tartománynak Spanyolországon kívül. Jelenleg Katalónia költségvetési hiánya a GDP 8 (más számítások szerint 6) százaléka. Az önálló költségvetéssel ez megszűnne. A nyugdíjakat a munkavállalók TB járulékaiból maguk finanszíroznák. Katalónia a spanyol beruházások átlag 11%-ából részesedik, miközben a lakosság súlya 16% és a spanyol GDP 18 százalékát termeli ki. Az infrastrukturális  beruházások ráadásul madridi érdekek szerint jönnek létre. A közlekedési infrastruktúra sugaras elven alakult ki, Madridot köti össze a többi régióval. (A szerző szerint ez a mentalitás már V. Fülöp óta benne van a spanyolok génjeiben, aki a király és az alattvalók közötti közlekedés érdekében konstruálta meg az első úthálózatot). Sala-i-Martín szerint a függetlenség önmagában nem megoldás, de lehetőséget ad, hogy megvalósítsanak olyan lépéseket, amelyeket Spanyolországon belül az eltérő érdekek miatt nem lehet. A spanyolok sok tekintetben mások, más rendszert akarnak, más kultúrájuk, hagyományaik vannak (Katalóniában betiltották például bikaviadalokat). Saját törvényekkel, saját vállalkozásbarát adórendszerrel az önálló Katalónia jól prosperáló köztársaság lenne – véli Sala-i-Martin és több más elszakadás-párti közgazdász.

Bár Oroszországot hagyományosan Európához kötődő – ha nem is egyértelműen európai – országként képzeljük el, a 2000-es évek folyamán gazdasági értelemben egyre inkább leszakadóban van az ókontinens szatellit pályájáról. Így 2016-ban, hosszú évek lassú felzárkózását követően, első alkalommal haladta meg az APEC az EU importját az orosz külkereskedelemben. Tavaly szingapúri és ázsiai befektetők határozták meg a valaha 80%-ban uniós tőkebehozatalt. Némi lemaradással ugyan, de az energiapiacok is követik ezt a Kelet felé fordulást: míg az ezredfordulón szinte egyáltalán nem volt keleti olajexport, 2016-ban a teljes nyersolaj és termékkivitel 23%-a irányult a távol-keleti piacokra. Gázexport vonatkozásában még 11:1-hez az arány Európa javára, de itt is idén (Jamal LNG), illetve az elkövetkező években (Szibéria Ereje) indulnak olyan fejlesztések, amelyek alaposan átrajzolják a teljes képet.

Milyen lesz az új egyensúly és mitől függ Európa helye a diverzifikált orosz exportban? Fontos érzékeltetni, hogy az ázsiai piacokra való belépés kényszer minden exportőr számára, amely meg akarja őrizni globális jellegét. Európa már alig kínál keresletnövekedést, ezzel szemben egyedül Kína adta hosszú évekig a globális olajkereslet-növekmény felét. 2001 óta tíz, a nemzetközi kereskedelembe újonnan belépő földgázmolekulából több, mint hét került Ázsiába és kevesebb, mint kettő Európába. A csendes-óceáni piacok magasabb árakat, biztos importnövekedést kínálnak és ezáltal jobb megtérüléssel/kevesebb befektetői kockázattal kecsegtetnek. A többi termelő, a közel-keleti olajexportőrök, a katari gáztermelés már réges-rég Ázsia felé fordult, az orosz exportdiverzifikáció hozzájuk képest megkésett és le van maradva.

Az osztrák parlamenti választások eredménye a postán elküldött szavazatok összesítése után véglegessé vált. Az Osztrák Néppárt (ÖVP) jelentős fölénnyel nyert; 31,5 százalékkal a legnagyobb párt Ausztriában.  A Szocialista Párt (SPÖ) a második, 26,9 százalékkal és előretört a jobboldali Szabadságpárt (FPÖ), amely 26,0 százalékot kapott. A választásokon a Néppárt tudott a legjobban megerősödni. A politikai paletta regionálisan is és városi-vidéki bontásban is erősen polarizált. A nyugati tartományokra döntő néppárti fölény jellemző (Vorarlberg, Salzburg és Tirol), Burgenland tartományban, Bécsben, Linzben és Grazban a szocilisták szereztek relatív többséget, a délkeleti határmenti körzetekben pedig szabadságpárti fölény alakult ki.

A 31 éves néppárti Sebastian Kurz elnöki megbízással megkezdte a koalíciós tárgyalásokat és minden bizonnyal Ausztria legfiatalabb kancellárja lesz. Matematikailag bármelyik két párt koalícióra léphetne, de az erőviszonyok és a programok alapján néppárti-szabadságpárti kormány várható, Kurz vezetésével. A 2007 óta eddig fennállt ÖVP-SPÖ nagykoalíció folytatása nem várható, éppen törése miatt kellett kiírni idő előtti választásokat. A szocialisták és a szabadságpártiak között pedig alapvető a különbség gazdasági, politikai céljaikat, koncepciójukat és stratégiai kérdésekben mutatkozó álláspontjaikat tekintve egyaránt.

A címhez hozzátehetnénk: és a spanyol gazdaságban is, hiszen az Ibex tőzsdeindex pár napja erősen hullámzik, a nemzetközi befektetők aggódnak, az idei spanyol növekedési adatokat pedig az elemzők elkezdték a korábban jelzett 3 százalékról lefelé módosítani.

Mi történt az elmúlt pár napban?

Volt egy törvénytelenül megtartott népszavazás, külföldi szerverekkel, Kínából rendelt műanyag urnákkal, utcára hívott emberekkel, otthonról hozott szavazócédulákkal és némi rendőri erőszakkal a spanyol csendőrség részéről. A békés lakosokat verő rendőrök képei bejárták a világsajtót, katalán források szerint közel 900 sebesült volt.  Ebből ugyan alig pár mondható súlyosnak és a képek egy részéről is kiderült, hogy hamis, korábbi felvételeket  ábrázol. Az október elsejei katalán népszavazás utáni politikai nyilatkozatok, intézkedések, tüntetések és incidensek nyomán a spanyol lakosságon kívül a gazdasági szereplők is felismerték, hogy minimális az esély a békés megegyezésre. Hiába erősödtek a hangok a mediációért és ajánlották fel ezt többen (egyház, baszk vezető, professzorok). A barcelonai polgármesternő az EU-t is kérte közvetítésre, de érdemi válasz nem jött.  Egyre közelebb került, ami korábban még elképzelhetetlennek tűnt: a katalán függetlenség egyoldalú kikiáltása. Erre válaszlépés a spanyol alkotmány 155. cikkelyének alkalmazása lenne (amit a Ciudadanos párt már a szavazás óta szorgalmaz) ezzel a katalán autonómia megszűnne (legalábbis az új katalán választásokig) és a madridi kormány venné át a hatalmat a régióban. Példátlan eset lenne, a következmények nem előreláthatók. És éppen ez az, amit a vállalatok, befektetők nagyon nem szeretnek: a bizonytalanság. A válság óta jól tudjuk, hogy a piacok idegesen reagálnak az apró jelekre, lépésekre is, itt pedig most már működési feltételeikről van szó.

A XXI. században a humán tőke, az emberi erőforrás minősége a fejlődés meghatározó jelentőségű tényezőjévé vált. A humán tőke alakulása szűkebb értelemben a magas teljesítőképességű, felsőfokú képzettségű munkaerő-potenciál képzését és továbbképzését jelenti, valamint a felsőoktatás-tudománypolitika-K+F-invenció-innováció láncolatának kialakítását és fejlesztését. Tágabb értelemben ide tartozik az egész munkaerő-állomány értékteremtő potenciáljának alakítása, amelynek fontos eleme a szakmunkás-képzés és nyomában a szakmunkás-állomány fejlődése. A humán tőke fejlesztésének, ésszerű, perspektivikus tervezésének és megfelelő finanszírozása biztosításának döntő szerepe van a világgazdasági felzárkózásban. Legalább két fő területet kell gyorsan fejleszteni: 1. az egészségügyet és 2. az oktatás, valamint a K+F összefonódó területét, mert csak ez alapozhatja meg a fejlődést. A szellemi tőkeképzés nemcsak, sőt elsősorban nem is mennyiségi, hanem minőségi folyamat. A humán erőforrás, a szakemberek, találmányok terén Magyarország sokáig (a XX. század elején, a két világháború között és után is) az általános gazdasági fejlettségi szintjénél előbbre járt. A XXI. század második évtizedében a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország szellemi potenciáljának kihasználása, az oktatás minőségének alakulása és a tudományos eredmények gazdasági alkalmazása terén messze elmaradunk nemcsak korunk követelményeitől, hanem saját lehetőségeinktől is.

Az oktatási kiadások és a K+F-ráfordítások alakulása alapvetően a gazdasági-fizetőképességi helyzettől függ. Az arányok alakulása viszont gazdaságpolitikai döntések következménye, hogy melyik ország mennyit szán ezekre a területekre. Minden ország szívesen költene többet e mindig fontosnak elismert területek fejlesztésére, de a finanszírozási korlátok a költségvetési deficitek miatt szűk határt szabnak és válság esetén mindig a humántőke-igényes területek, az egészségügy, az oktatás és a kutatás-fejlesztés szenvednek csorbát. Ez alól nagyon kevés történelmi kivétel van. Ilyenek voltak az 1930-as évek elején Finnország és Magyarország, amelyek a világgazdasági válság közepette is világviszonylatban a legtöbbet költöttek oktatásra és tudományos kutatásra; a nemzeti jövedelmük megközelítőleg 15-15 százalékát.

A vasárnapi német parlamenti választások eredménye alighanem alaposan felkavarja az állóvizet abban az országban, amely az elmúlt években arról vált híressé, hogy politikai elitjét, és különösen nagy néppártjait kivételesen konszenzusos viszony és már-már ideológiákon túli, pragmatikus, centrista megközelítés jellemzi. Az újonnan felálló Bundestagban hét párt osztozhat a helyeken, és az először képviselethez jutó, és rögtön a „harmadik erővé” váló, szélsőjobboldali AfD (Alternatíva Németországért) mellett az újra sikeresen bejutó FDP-vel kettővel több frakciója lehet a parlamentnek, mint az előző ciklusban. Miután az SPD vezetője, Martin Schulz bejelentette, hogy pártja nem kíván egy következő nagykoalícióban részt venni, jelenleg annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy a CDU az FDP-vel, illetve a Zöldekkel próbál koalícióra lépni. Heves vitákra, több konfrontációra és elhúzódó kormányalakításra lehet tehát számítani az elkövetkező időben.

Szeptember hatodika óta napról napra, sőt, óráról órára nő a feszültség a katalán vezetés és a spanyol központi kormány között, s ennek megfelelően a spanyol társadalom aggodalma, megosztottsága is fokozódik. Nézzük az eddigi főbb „adok-kapok” lépéseket a hónapban.

Szeptember hatodikán a katalán kormányzat elfogadta a népszavazási törvényt és október elsejére kitűzték a népszavazást. Ezt a törvényt a spanyol alkotmánybíróság még aznap este felfüggesztette és alkotmányellenesnek minősítette. Szeptember 8-án a katalán parlament elfogadta az „átmeneti” törvényt, ami azt rögzítette, mik lesznek a lépések, ha nyer az „igen” a függetlenségi népszavazáson.

Szeptember 11-én, a hagyományos katalán „diada” napján rengeteg ember vonult az utcára Barcelonában a függetlenséget éltetve. Jellemző, hogy a városi rendőrség szerint egymillióan voltak, a vezető napilapok 500- 630 ezer emberről írnak, a spanyol kormány szerint viszont csak 350 ezren jöttek össze. A rigmusok („szavazzunk!") megerősítették a  közvélemény-kutatások eredményeit, melyek szerint a katalánok 80%-a népszavazást akar (magát a függetlenséget pártolók aránya ennél kevesebb, 40-50%).

Trump amerikai elnök választási igérete az orosz-amerikai viszony javításáról ellehetetlenült az USA törvényhozásának és más politikai csoportoknak akciói nyomán. Az újabb szankciók Oroszország ellen, valamint az USA-ban és néhány európai állam politikájában kibontakozott oroszellenesség és az orosz politika válaszlépéseinek következményei új, súlyos, veszélyes világpolitikai válsággócokká válhatnak. A hatalmi versengésben új fejezet nyílhat a nemzetközi viszonyok multipolarizálódó feltételrendszerében. Lényeges kérdés, hogy a hatalmi versengésben milyen szerepet játszik Oroszország, a jelenlegi orosz bel- és külpolitika, illetve, hogy a világ geopolitikai viszonyai keretében milyen motivációi vannak az Egyesült Államok, az EU vezető államai, Németország, Anglia és Franciaország Oroszországgal kapcsolatos politikájának. Ennek vizsgálata nemcsak a jelenlegi nemzetközi környezet szemszögéből fontos

Az Egyesült Államokról néhány évvel ezelőtt írt könyvemben az USA külpolitikáját elemezve megvilágítottam, hogy ez részben reaktív - tehát reagálást jelent más államok politikai lépéseire - tényleges, vagy feltételezett amerikai érdekekből, esetleg az általa is vallott globális értékrendből kiindulva. Az elmúlt évtizedekben mindkettőben szerepet játszott a liberális internacionalizmus értérendjére épült amerikai világrend koncepció, s az amerikai hegemóniára épült “világ csendőre” szerep. A kétpólusú világban ennek ellenpólusa és legfőbb ellenfele a Szovjetunió volt. A hidegháború a bipoláris rendszer világa volt. Ideológiai, politikai, gazdasági és katonai szembenállást jelentett a két szuperhatalom és a két tömb között a nukleáris világháború állandó veszélyének árnyékában. A mai Oroszország jelentős mértékben különbözik a Szovjetuniótól, de a cári Oroszországtól is a hatalmi viszonyok hálózatában. Lényeges annak megértése, hogy Oroszország ebben a geopolitikai pozicióban eddig soha nem létezett. Változott az Egyesült Államok helyzete is. A Szovjetunió szétesése és belső viszonyainak kaotikus alakulása nyomán létrejött új Oroszország és az USA, valamint a nyugat-európai országok viszonyának alakulása az elmúlt negyedszázad során többször változott. Túlzott várakozásak, a realitásokat figyelmen kívül hagyó, illuzórikus politikai elképzelések, kiábrándulások, ideológiailag is motivált konfrontatív nézetrendszerek és az egymásra utaltság megértése nyomán kialakult együttműködés felismerése keveredtek a két állam kapcsolatait meghatározó döntésekben.

Miután a horvát sportolók legyőzték Olaszországot és Szerbiát, a vizes világbajnokság döntőjében végig vezetve a házigazda Magyarország válogatottjának is elvették aranyérmes ábrándjait. Talán érdemes lehet egy kicsit a vereséget és annak okait elemző cikkek helyett a világbajnok gazdasági helyzetéről olvasni.  

Az 1991 óta független, Kelet-Magyarországgal nagyjából azonos kiterjedésű (56,6 ezer négyzetkilométeres) Horvátország demográfiai szempontból sajnos nem áll túl jól. A horvát élveszületési mutató rendkívül alacsony: tízezer lakosra 93 csecsemő jutott 2014-ben és mindössze 88 2015-ben; s míg az ezredfordulón 4,5 millió lakosa volt, a legfrissebb adatok szerint már csak kevesebb, mint 4,2 millió. A 2008 őszén kezdődött nemzetközi gazdasági válság Horvátországot nagyon erőteljesen sújtotta, 2014-ig minden évben csökkent az éves GDP. Ha azt vizsgáljuk, hogy Horvátország mennyit profitált az Európai Uniós tagságból, akkor azt a megdöbbentő tényt kapjuk, hogy fiskális szempontból relatíve nem túl sokat: 2015-ben mindössze 226 millió eurós pozitív egyenleget zárt az EU-val szemben, míg ebben az évben Magyarország 4,6 milliárd eurós és Lengyelország 9,4 milliárd eurós pozitív egyenleget produkált. Az EU népszerűségét az sem növelte, hogy Horvátország szinte a csatlakozásának másnapjától, 2014-től túlzottdeficit-eljárás hatálya alatt állt, miután megsértette a költségvetésre vonatkozó kritériumot. Ezt az eljárást 2017. június 16-án az Európai Tanács lezárta, mivel a tagállam költségvetési hiánya a GDP 3%-ában meghatározott uniós referenciaérték alá csökkent. A GDP-arányos költségvetési hiány 2016-ban 0,8% volt, vagyis jelentősen visszaszorult a 2015-ös 3,4%-os adathoz képest. A Bizottság 2017. tavaszi gazdasági előrejelzése szerint a hiány 2017-re a GDP 1,1%-ára emelkedik, 2018-ra pedig a 0,9%-ára esik vissza. Az Európai Unió legújabb tagállamában csak 2016-tól kezdődően nőtt érzékelhetően a gazdaság teljesítménye. A bruttó hazai termék napjainkban 3,4%-os emelkedést mutat az egy évvel korábbi értékhez képest. Az egy főre jutó bruttó hazai termék az IMF számítása alapján Horvátországon a csatlakozáskori értékhez képest 15%-ot emelkedve 2017-ben haladta meg a 24 ezer dollárt. A foglalkoztatási ráta nagyon alacsony Horvátországban (2016-ban mindössze 56,9 százalék), a munkanélküliségi ráta várhatóan csak jövőre csökken 10% alá. A beruházások szintje nem éri el a kívánt mértéket, 2016-ban mindössze 18,8%-a volt az éves GDP-nek, de ez az érték növekedő tendenciát mutat, s komoly tervek vannak arra is, hogy az ország meghatározó ágazatát, a turizmus folyamatosan fejlesszék munkahelyeket és biztos megélhetést biztosítva a lakosságnak.