A Gazprom március 3-án adta hírül, hogy fel kívánja bontani a 2009-ben kötött, 2020 elejéig érvényes gáztranzit szerződését Ukrajnával. A formális ok a Stockholmi Választottbírósági Intézet (SVI) pár nappal korábbi döntése volt, amely jelentős, 4,63 milliárd dolláros kompenzációt (igaz, ezt egy másik szerződés ügyében hozott ítélettel 2,56 milliárdra csökkentették) ítélt oda az ukrán állami Naftohaz vállalatnak a korábbi években elmaradt tranzitvolumen miatt. Ez nem semmi, egymaga az ukrán GDP 5%-a, másfél évnyi katonai költségvetés. Ahogy Alekszej Miller kifejtette, ilyen feltételek mellett nem éri meg fenntartani a Kijevvel meglévő szerződéseket, így kezdeményezik azok megszüntetését.
Legutóbb, pont 2009-ben öt nap kellett ahhoz, hogy a szerződés hiánya teljes tranzitleálláshoz vezessen, két hétig gáz nélkül hagyva fél Európát és hazánkat. Hogy ne legyen túl sok kétség a helyzet drámai volta felől, az amúgy még érvényben lévő szerződés dacára a Gazprom megtagadta az ukrán félnek a nagy hideg miatt küldött szállítási kérelmét is. Ugyanakkor az első ijedtség után felmerül, hogy három hét múlva mégiscsak elnökválasztás lesz Oroszországban. Putyin ilyenkor nem mutathat gyengeséget pont Kijev iránt, de talán majd elcsitul ez is, mint annyiszor. Talán várhattak volna tehát egy hónapot Stockholmban. Ez a magyarázat azonban nem teljesen megnyugtató, hiszen volt ebben a relációban már választási manipuláció, területi annexió, regionális háború, simán belefér a dossziéba egy újabb körös gázkonfliktus is. Bele bizony. Éppen ezért most nézzük csak meg a következő egy lépést, ne rohanjunk előre, és próbáljunk benne valami rendszert találni.
A 2009. január 19-én aláírt gáztranzit-szerződés (megkülönböztetendő az ugyanekkor aláírt Naftohaz-Gazprom gázszállítási szerződéstől) gyönyörű mementója az előtte volt bő másfél évtized orosz-ukrán gázipari kapcsolataiban kialakult bizalomhiánynak. Mint minden ilyen konfliktusos relációt lezáró dokumentum, ez is hosszan sorol olyan passzusokat, amelyeknek egyetlen céljuk, hogy a Gazprom kizárja a szerződés kijátszásának legszürreálisabb eseteit is. Ennek megfelelően, mint ahogy régebb óta együtt élő, veszekedős társasházak nehezen meghozott lakógyűlési döntéseinél lenni szokott, semmiféle lehetőség azok utólagos felmondására nincs. A szerződésben előírt egyetlen lehetséges út, hogy az egyik fél a viták elintézésre kijelölt SVI-hez fordul és ott kérvényezi a jogviszony módosítását, jelen esetben megszüntetését. A Gazprom így is tett, beadta kérelmét. Ez azt jelenti, hogy amíg azt el nem bírálták, a szerződés érvényben marad, annak passzusai kötelezik a feleket. Sőt, mivel a fent említett, idén február végi döntést egy 2014-ben beadott ügyben hozták meg a bírók, pusztán jogi szempontból nézve semmi okunk elővenni a plusz takarókat. Két év múlva a szerződés úgyis lejár, ha vita van, akkor itt nem lesz döntés korábban.
A Gazprom egyedül tehát nem tudja megszüntetni a szerződést, ahhoz kell a Naftohaz egyetértése is. A helyzetben az a fonák, hogy a Gazprom álláspontváltozásáig ezzel nem is lett volna gond. Ugyanis eddig a tranzitszerződés betű szerinti fenntartása a Gazprom érdeke volt. Kijevben viszont egyöntetűen, a teljes politikai spektrum kisebb "gázipari Trianon"-ként tekint rá. Az azt 2009-ben kényszerűen aláíró, amúgy defenzívába ritkán szorítható Julija Timosenko is csak "elmúltnyolcévezni" tud, amikor felemlegetik ezt neki. A szerződés megszüntetése, revíziója, módosítása vagy kikerülése folyamatos téma Ukrajnában, az a közgyűlölet tárgya. Tehát itt a nagy lehetőség, lehet rohanni Stockholmba és lerázni az orosz gázigát. Ha viszont a felek egyetértenek, nincs ügy, az SVI pár hónapon belül szabadul a dossziétól és felbontja a szerződést.
Csakhogy a népakaratnak való engedékenység befagyasztaná Európa ülepét. Ez az orosz fél mindenki számára nyilvánvaló elvetemültsége ellenére is jókora felelőséget rakna Kijev, történetesen Petro Porosenko elnök vállára. Amennyiben felmondja a szerződést, el is kell zárnia a csapot. A felmondást követően a tranzitért pénzt már nem kapna Moszkvából. Ez elég jelentős különbség 2009-hez képest, amikor végül az oroszok zárták le a csövet. Tehát a szerződés koporsójához tartozó utolsó két szög Porosenko kezében van, sok mindent tehet a konfliktus elkerülése érdekében. Mindezt nyomatékosítandó első körben nyilván Európa középső és keletibb feléből kap majd sűrűn telefonokat, ahol elmagyarázzák majd neki, miért is kell most mégis a nemzeti konszenzus ellen fordulnia. Ezt azonban már csak azért is nehézkes lesz, mert egy év múlva elnökválasztás lesz és Porosenkonak a versenytársakéhoz képest meglévő előnye olyannyira nem meggyőző, hogy egyelőre nem is látszik. 2017 decemberében a Razumkov Intézet szerint a választók 15,2%-a voksolt volna rá. De voltak még nyolcan 4% felett, Timosenko speciel 2,2%-kal előtte. Tehát nagyon nincs arra szüksége, hogy az imázsa még kompromittálva is legyen az orosz gázbiznisz, a felmondás körüli hezitálás által. Ha tippelnem kellene, Kijev majd a felmondás miatti magas kártérítési igényre hivatkozva húzni fogja az időt Stockholmban. Ezzel talán el tudják vinni ezt a témát Porosenko személyétől, ha nem is tudják majd levenni a napirendről.
Mindenesetre a mostani epizód talán még nem az évadzáró. A Gazprom pálfordulásában lehet ráció, nem feltétlenül asztalborítás. Talán inkább csak az utolsó előtti rész, amire sok pénzt költenek, látványos, de éppen ezért észre sem vesszük, hogy magában az események láncolatában kevés érdemi dolog történik. Reménykedhetünk, hogy az inkább politikai dirr-durr, semmint gázipari ütközet. A katarzist, a főszereplők fontosabb lépéseit, páruknak a sorozatból való kiírását és a folytatás előkészítését majd ezt követően nézhetjük meg. Logikusan az "orosz-ukrán tranzitsaga" évadzáróját valamikor az ukrán elnökválasztás után, 2019 második felében kellene csak műsorra tűzni. Az aggasztó csak az, hogy láthatólag nemhogy még elfogadott forgatókönyv sincs, de az sem teljesen világos, ki fogja azt véglegesíteni.
Deák András
