A társadalomtudományok, beleértve olyan területeiket is, mint a filozófia vagy a bölcsészet, a XXI. században csak azokkal szemben szorulnának védelemre vagy létük, fontosságuk igazolására, akiket elvakított a szűklátókörűség, a politikai rosszindulat vagy olyan eszmék, amelyek hívei eleve a kritikus emberi gondolkodás korlátozására törekednek.
A MTA társadalomtudományi intézetei továbbra is alapvető fontosságú bázisai a hazai társadalomtudományi kutatásoknak. Mindeddig nyitottabbak és szabadabbak voltak, mint akár az egyetemek, akár pedig a mindenkori kormányzathoz közelálló vagy azt kiszolgáló kutató-elemző intézmények. Őrizték és kritikus módon továbbfejlesztették az adott tudományterület történelmi tapasztalatait. Sajátos híd szerepet töltöttek be a nemzetközi és hazai társadalomtudományok között. Közvetítették a társadalomtudományok fejlődésének vívmányait, metodológiai és szervezeti újításait. Fiatal kutatók és más szakemberek tucatjait képezték. A tudományos kutatóintézetek egyik fontos feladata volt a részvétel az ország kollektív képességeinek fejlesztésében is. A MTA társadalomtudományi intézeteiben a magyar társadalom jelentős szellemi tőkéje koncentrálódik, amelynek szerepe számottevő Magyarország nemzetközi versenyképességének alakításában is.
Amikor nálunk először fogalmazódott meg az a törekvés, hogy a társadalomtudományi intézeteket a „Közvágóhíd” közelében helyezzék el, többen is megkérdezték tőlem, hogy ez nem jelent egyben szimbólumot is, jelképet kiszorításukra a magyar tudományos életből. Reméltem, hogy nem vezet senkit ilyen cél.
Azok a hatalmas változások ugyanis, amelyek a XXI. század történelmét kísérik, minden eddiginél nagyobb mértékben emelik ki a társadalmi folyamatok objektív elemzésének, az okok és következmények megvilágításának, a megoldások kezelésének és alakításának fontosságát (ez utóbbi az alkalmazást jelenti).
A kibontakozóban lévő technikai és információs forradalom nemcsak egy új technikai korszak kezdete, hanem olyan társadalomé is, amelyet joggal neveztek a „tudás társadalmának”. Az un. „innovatív fejlődés” kibontakoztatása is olyan átalakulás, amelyik döntő mértélben függ az adott társadalmak képességeitől és készségétől, intézményeinek nyitottságától és hatékonyságától a tudományos, technikai és társadalmi folyamatok integrálására.
Véleményem szerint a sokat hangoztatott innovatív fejlődés ugyanis különösen komplex, a tudományos technikai, társadalmi és gazdasági fejlődés összefüggő rendszereiben végbemenő többdimenziós folyamat. Magában foglalja mindazokat a tevékenységeket, amelyek nyomán új gondolatok születnek és átalakulnak használható értékekké. Átfogja az alkotó rombolást és az alkotást új gyártmányok, technológiák, szolgáltatások, elosztási, értékesítési módszerek bevezetését a piacokra és a felhasználásba, új menedzsment rendszerek bevezetését az államigazgatásba, a vállalatok és az intézmények működésébe, az emberi tudás és képességek fejlesztésébe, s természetesen az alkalmazkodást. Az innovációs folyamat természetesen nem korlátozódik az új technikára és a gazdaságra. Magában foglalja a hagyományos területeken végbemenő újításokat, a társadalmat és annak intézményrendszerét, sőt, az emberek életvitelét is. Ezek közvetlenül is befolyásolhatják egy ország alkalmazkodóképességét, társadalmi kreativitását, a képességet és készséget az innovációk kifejlesztésére és befogadására vagy a kollektív tanulási képességet.
Több mint egy évtizeden át vettem részt egy globális nemzetközi kutatóintézeti hálózati rendszer vezetésében, intézetek alapításában, összevonásában, átalakításában tizenhét szakterületen. Ebből egy fél évtizedet töltöttem irányító testületének elnöki székében. Megtanultam, hogy bármely tudományos irányítási rendszerben a kutatások jellegét, témáit, időszerűségét, minőségét, társadalmi hasznosságát és nemzetközi versenyképességét illetően sokféleképpen lehet támogatni vagy ellehetetleníteni. Ez lehet ajánlás, közvetlen beavatkozás, utasítás, közvetett vagy közvetlen ösztönzés. A pályáztatási rendszer pl. különösen könnyen alkalmassá tehető intézmények támogatására racionális célkutatások ösztönzésére éppúgy, mint adott intézmények vagy kutatások felszámolására.
A hálózatban működő rendszerekben nem ismertem egyetlen olyan esetet sem, amikor a fenntarthatóság /a fennmaradás vagy a felszámolás/ gazdasági vonatkozásairól tudományosan is alátámasztott szakmai indokok nélkül döntöttek volna. Elrettentő példákkal a nemzeti tudomány sorsáról találkoztam azonban olyan államokban, amelyekben az állami vezetés és a bürokrácia intézményei nem voltak képesek elviselni az objektív elemzésre épült kritikát. Ilyen államokban évtizedek után sem tudták helyrehozni az emberi erőforrásokban, a gazdaságban, a társadalomban és a közgondolkodásban okozott károkat.
Simai Mihály akadémikus
