Valóban fejlődés-e a jelenlegi keretek között a világgazdaság növekedése? Sheppard könyve tulajdonképpen ezzel a kérdéssel foglalkozik nyolc fejezeten keresztül. A kérdést a regionális közgazdászok (geographical economists) és a gazdaságföldrajzosok (economic geographers) alapvető szemléletmód- és felfogásbeli különbségekből következő vitájaként vizsgálja a szerző, már az elején egyértelművé téve, hogy az utóbbiak mellett foglal állást.
A Geography, Economy, Development című első fejezet bemutatja, hogy a regionális közgazdászok szemlélete jobbára belesimult abba a mainstream közgazdaságtani nézetbe, miszerint létezik a fejlődésnek egy egyetemesen érvényes módja (nevezetesen a globális kapitalizmus), amelyen – és egyedül ezen – keresztül mindenhol elérhető a jól(l)lét. A fősodratú regionális közgazdaságtan számára a földrajzi-területi különbségek externáliaként értelmezendők, ami megfelelő (piacipárti) politikákkal kezelhető és kezelendő. Ez a szemlélet visszavezethető a krugmani absztrakt és sematikus térbeli ábrázolásmódra.[i] A gazdaságfölrajz megközelítése teljesen ellentétes ezzel; a területi-földrajzi, illetve a gazdasági különbségek egymás természetes velejárói. Amennyiben a globális kapitalizmust, mint feltételezett egyetemes fejlődési modellt, rákényszerítik a földrajzilag eltérő területekre, az csak súlyosbítja az egyenlőtlenségeket. A regionális közgazdaságtan szemléletét a módszertani individualizmus, míg a gazdaságföldrajzét a társadalmi-térbeli dialektika jellemzi.
A második és a harmadik fejezet (Spatialities of Commodity Production és The Uneven Geographies of Globalizing Capitalism) az árutermelés és a gazdasági kapcsolatok térbeli egyenlőtlenségeivel – vagy inkább „egyenlőtlen térbeliségeivel” – foglalkozik. A földrajzilag (és történelmi-kulturális szempontok miatt is) eltérő adottságú területek eltérően tudnak csak csatlakozni a világkereskedelemhez. A globális kapitalizmus „égisze” alatt azok a területek, amelyeknek a növekedéselméletek egyoldalú logikája szerint jobbak a piaci kapcsolatai, más területek kárára használják ki ezt az előnyüket. A súlyosbodó globális egyenlőtlenségeknek még az is oka lehet, hogy nem minden bocsátható áruba egyformán; a szerző szerint például téves az a felvetés, hogy a munkaerőre és a tőkére egyformán árucikként lehet tekinteni.
A negyedik és az ötödik fejezet (Capitalist Dynamics: Continuity, or Crisis? és Globalizing Capitalism’s Spatio-temporalities) a témában született számos szakirodalmi publikáció mentén bemutatja, hogy a kapitalizmus nem progresszív gazdasági rendszer, hanem olyan, amelybe bele vannak kódolva a periodikusan ismétlődő válságok. Az egyenlőtlenségek térbeli és időbeli együttes jellegével viszont még a globalizáció kritikusai sem foglalkoztak eleget. Az egyenlőtlen gazdasági kapcsolatok miatt a hátrányos helyzetű térségekben a globális kapitalizmusra – vagyis a világgazdaság jelenlegi formájára – (mindenáron) történő felcsatlakozás helyett/mellett inkább az alternatív helyi kísérleteket kellene támogatni. A szerző szerint ez különösen igaz a globális délen és a volt gyarmati területeken.
A hatodik fejezet (The Free Trade Doctrine – A Critique) egyebek mellett kitér arra, hogy történelmileg a szabadkereskedelmi doktrínát először a 19. század közepi Nagy-Britannia ültette át a kereskedelempolitikai gyakorlatába, amikor is kiterjedt gyarmatbirodalmának köszönhetően előnyös helyezben volt. Más gazdaságilag és politikailag erős országok (főleg az Egyesült Államok, Németország és Japán) viszont erősen protekcionista gazdaságpolitikát folytattak egészen addig, amíg a hazai gyártóiparuk kellően meg nem erősödött. Egy évszázaddal később, a második világháborút követően – részben Bretton Woods szellemében – az Egyesült Államok lett a szabadkereskedelem új élharcosa, nem véletlenül; globálisan messze ennek az országnak voltak ekkor a legelőnyösebbek a lehetőségei a nemzetközi piacokon. A (volt) gyarmati és félgyarmati térségek többségére azonban úgy akarták (és akarják) rákényszeríteni a szabadkereskedelmi liberalizáció ideológiai dogmává vált elvét, hogy sosem volt lehetőségük igazán a saját gazdaságuk védelmére és megerősítésére, aminek következtében a harmadik világbeli országok jobbára nyersanyagexportőrök lettek kiegyensúlyozatlan monoszektorális gazdasági szerkezettel.
A hetedik fejezet (Geographies of Unequal Global Exchange) a szabadkereskedelmi doktrínával szembeni heterodox (pl. marxista, posztkeynesiánus) megközelítésekkel foglalkozik, külön kihangsúlyozva a földrajzi szempontok jelentőségét. A szabadkereskedelemmel szembeni protekcionista állami politikák lehetnek a társadalom szélesebb rétegei számára kedvezőtlenek – amikor is csak egy vékony államkapitalista réteg jár jól –, de adott esetben akár előnyösek is, amennyiben a globális egyenlőtlenségből származó hátrányokat igyekeznek kompenzálni.
Az utolsó fejezet (Capitalism’s Raggedy Edges) kifejti, hogy a kapitalizmus társadalomföldrajzi kritikája a (piac)gazdasági nézőponton túllépő megközelítést feltételez. Az informális szektorba tartozó alternatív gazdasági gyakorlatok – amelyek egy része kimondottan a globális kapitalizmus hibáira adott válaszként született (pl. a szívességbankok és egyéb kölcsönös szolgáltatásnyújtáson alapuló rendszerek) – általában nem járulnak hozzá a piacgazdasághoz, viszont a társadalmi jóllétet növelhetik. Ugyanakkor gyakran előfordul az is, hogy ezek a kezdeményezések inkább újratermelik az egyenlőtlenségeket, amennyiben a piacgazdaság magába integrálja azokat. A piaci áruba bocsátás (commodification) okozta veszélyek a természeti erőforrások kizsigerelése és a környezetszennyezés tekintetében jelentik a legnagyobb kihívást, ami általában szintén szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek formájában csapódik le, ugyanis a rendszerszintű környezetkárosítás árát sokszor a szegényebb tömegekkel fizettetik meg, miközben a negatív hatások közvetlen elszenvedői is éppen ők. A pénzügyi forrásokhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés szintén egyenlőtlen, amit a financializáció (pénzügyi globalizáció) folyamatai csak tovább mélyítenek; a pénzügyi központok közelében, ahol több forrás áll rendelkezésre, olcsóbbak a banki-pénzügyi szolgáltatások, mint a (pénzügyi földrajzi szempontból) perifériális területeken, ahol a leginkább szükség van ezekre. Ezt a kedvezőtlen tendenciát hivatottak enyhíteni több-kevesebb sikerrel egyes alternatív pénzügyi szolgáltatások, mint például a mikrofinanszírozás.
Összességében a könyv a globális kapitalizmus korlátai és kritikája mellett hangsúlyozza, hogy a kritikáknak nagyobb hangsúlyt kell fektetniük a földrajzi, történelmi és kulturális különbségekből eredő egyenlőtlenségekre, valamint a kapitalizmus logikáján és dinamikáján túlmutató alternatív helyi társadalmi kísérletekre. Szintetizáló, irodalomfeldolgozó szakirodalomnak tekinthető a regionális tudományok területén, elsősorban gazdaságföldrajzi fókusszal.
Néhány felvetése a könyvnek tovább gondolandó. Az egyik ezek közül a szabadkereskedelem elvének felülbírálása, ami persze nem újdonság; sokan felhívták már erre a figyelmet korábban is. Nem pusztán arról van szó, hogy a gyakorlatban egyenlőtlen földrajzi adottságok miatt nem tud megvalósulni az az elméletileg egyébként jól működő – David Ricardóig visszanyúló – elképzelés, amely szerint a szabadkereskedelem a komparatív előnyök elve alapján mindenkinek előnyös. A jelenlegi globalizációs kontextusban már önmagában a szabadkereskedelem célja és értelme is megkérdőjelezhető azon ágazatok esetében, amelyek ugyanazt termelik mindenhol. Márpedig a legtöbb – de nyilván nem mindegyik – napi fogyasztási cikk olyan, amely bárhol előállítható. Borsos Béla ökológus három évtizeddel ezelőtt – a szocialista tervgazdaságok összeomlása és a piacgazdaság térnyerése idején – az alábbiképpen fogalmazta meg kritikáját egy konkrét szektor, az állattenyésztés kapcsán:
„A jelenlegi állattenyésztés egyik legnagyobb átka a kereskedelem nevetséges, de kategorikus kényszere. Gazdasági, politikai és fogyasztási tényezők bonyolult egybejátszása következtében csak akkor „éri meg” a mezőgazdasági termék előállítása, ha azt elsődlegesen nem hazai fogyasztásra, pláne nem regionális piacra szánják, hanem soklépcsős átalakítási és értékesítési folyamat során a világ egy más részébe juttatják. […] Bármily furcsának tűnik, az organikus, alternatív mezőgazdaság pontosan tudja a választ erre a látszólag feloldhatatlan kérdésre. Az első alapelv a regionalitás. […] A kívánatos másik alapelv az lenne, amely megteremti a szabadkereskedelem helyett a kereskedelem szabadságát, és fenntartja a jogot egyes országoknak, országcsoportoknak vagy régióknak védővámok és egyéb intézkedések bevezetésére saját nemzeti vagy regionális érdekeik védelmében. A harmadik és legfontosabb a politikai, gazdasági és földrajzi egységek regionális önellátásának kidolgozása lenne, amely a jelentősebb mezőgazdasági termékekből az illető régió teljes lakosságának igényeit fedezni kívánja. Kereskedni pedig elsősorban olyan specifikus termékekkel lehetne, amelyek másutt nem teremnek meg.” [ii]
Lakócai Csaba
[i] Krugman telephelyelmélete sematikus és absztrakt területábrázolásból indul ki, és matematikai levezetésekkel modellez egy elméleti morfogenezist, ami azonban a gyakorlatban nem működik. A gazdaságföldrajz válasza erre, hogy téves feltevés egy egységesen sematikus minta mentén vizsgálni a térfejlődést, ugyanis a valóságban ilyen nincsen; mindegyik régiónak a priori földrajzi adottságai vannak, amelyek igencsak eltérőek.
[ii] Borsos B. (1994): Az élet kereke. Liget Műhely Alapítvány, Budapest. 229-232. o.
