Az ún. "Jamaika" koalíciós tárgyalások kudarca 2017 novemberében válaszút elé állította Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnököt: vagy a koalíciós egyeztetések újrakezdésére hívja fel a pártokat, vagy kiírja az előrehozott választásokat. Az elnökké választása előtt az SPD egyik legbefolyásosabb politikusaként, egykori külügyminisztereként Steinmeier egyértelműen kiállt a nagykoalíciós tárgyalások megkezdése mellett, és erre igyekezett szorítani a szociáldemokratákat is. A Steinmeier döntése mögött húzódó okok világosak: az elnök úgy ítélte meg, hogy az elhúzódó koalíciós tárgyalások a CDU és az SPD között, és az ügyvezető kormány hivatalban maradása ezalatt kevésbé veszélyezteti a politikai stabilitást, mint az előrehozott választások bizonytalan végkimenettel és elhúzódó kampánnyal. A hosszas és keserves tárgyalásokat követően idén február 6-án tető alá hozott új nagykoalíciós megállapodás közép -és hosszú távú haszna és „életképessége” azonban erősen megkérdőjelezhető. A megállapodás ugyanis, bár kétségtelen pozitívuma, hogy „összeszokott” felek között köttetett, az elkövetkező időszakra éppen azt vetíti előre, hogy kevés politikai innovációval ugyanazokat a vitákat folytatják majd, a kompromisszumkényszer pedig akadályozza karakteres politikai megoldások érvényesítését. Márpedig az új német kormány előtt álló kihívások erős és világos állásfoglalásokért kiáltanak egy sor ügyben, amelyek eddig lassú és parttalan viták tárgyát képezték, legyen szó a bevándorlás szabályozásáról vagy az EU előtt álló sürgető reformokról.
A nagykoalíciós megállapodás német belpolitikai közegre gyakorolt hatása feltehetően nem lesz pozitív. Ami az SPD-t illeti, a párt több vezető politikusa, és a tagság szélesebb rétegeiből is sokan ellenzik az új kormányban való részvételt, noha a pártkongresszus tagjai még nem szavaztak a megállapodásról. A hatalmon maradás némileg- paradox módon – a siker érzése helyett a megosztottságot és a párt önálló arculatának további megkopását eredményezheti. A Martin Schulz által szorgalmazott baloldali fordulat ugyanis, amely a párt hagyományos bázisának újjáépítését tűzte ki célul, az új koalíciós szerződés megkötésével teljesen ellehetetlenül: annak politikai garanciája ugyanis éppen az lett volna, ha a párt képes ragaszkodni ahhoz, hogy csak önállóan, vagy olyan párttal együttműködve kormányoz, amelynek programja és értékrendje könnyedén összeegyeztethető az SPD-ével. (Ez hagyományosan legfőképp a Zöldpárt.) Az SPD esetében tehát valószínűsíthető, hogy fokozódó belső feszültségek, és ennek nyomán akár további népszerűségvesztés fog bekövetkezni.
Az új nagykoalíció megalakulásának a CDU-CSU és Angela Merkel kancellár – aki immár negyedik ciklusát kezdheti meg Németország élén – is legfeljebb rövid távon lehet haszonélvezője. A kényszerű kompromisszumok és a belső feszültségek ugyanis a keresztény pártokat éppúgy gyengítik, mint a szociáldemokratákat. Mint ismeretes, a CSU hosszú ideje bírálója a kormány menekültpolitikájának, sürgetve, hogy szabjanak felső határt a menedékkérők befogadásának. A közhangulat változása és az AfD előretörése pedig csak megerősítette Horst Seehofert, a CSU elnökét abban, hogy karakteres konzervatív üzenettel kell megkülönböztetnie pártját a CDU-tól. A politikai konfliktusok mellett a közvélemény támogatását is egyre kevésbé bírja a kancellár: egy januárban készült közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 52 százaléka az előrehozott választásokat és Merkel lemondását tartotta volna jobb megoldásnak, mint a nagykoalíciós tárgyalások megkezdését.
Az elfogadott koalíciós szerződés és a formálódó kormányprogram a létrejötte körülményeinek megfelelően erősen áthatott kompromisszumokkal. Gazdaságpolitikai területen egyértelmű pozitívumnak tekinthető, hogy nagy hangsúlyt helyez a beruházás-ösztönzésre. Az alacsony beruházási ráta hosszú évek óta a német gazdaság egyik legfőbb gyengesége, ahogy erre már számos szakértő rámutatott, és a jelenlegi célkitűzések sem elegendőek arra, hogy a problémát orvosolják. A program ugyanakkor számos infrastruktúra-fejlesztési és építőipari beruházást vetít előre, amelyekben kiemelt szerep jut a vasúti közlekedés fejlesztésének, a közúthálózat korszerűsítésének, illetve iskolák építésének és korszerűsítésének is. Emellett kiemelt cél, hogy 2025-re Németország teljes területén legyen hozzáférhető szélessávú internet. Feltehetően a pártok közötti jelentős felfogásbeli különbségekre és a politikai kockázatkerülésre vezethető vissza, hogy sem átfogó közigazgatási, sem átfogó nyugdíj –és adóreform sincs tervbe véve a következő ciklusban – utóbbit 2025-re halasztották.
A program legambiciózusabb része az Európa-politikai fejezet. Ebben a kérdésben valódi egyetértés körvonalazódik a koalíciós partnerek között a szorosabb integráció szükségességéről, és a mag-Európa megerősítéséről. A tervek között szerepel az Európai Stabilitási Mechanizmus felváltása egy Európai Valutaalappal, noha annak működtetésében a nemzetállami parlamenti kontroll továbbra is erős maradna. A fejezet kitér arra, hogy az euróövezetben is jelentős beruházás-élénkítéseket kell végrehajtani a válság sújtotta államokban, amely egybevág a francia kormány álláspontjával. („Reformért befektetést”). Érdekesség, hogy az európai intézmények keretein kívül, kizárólag bilaterális alapon zajló francia-német egyeztetések szükségességét is külön kiemeli a dokumentum.
A koalíciós szerződés értékrendjén és szakpolitikai fókuszán erősen érződik, hogy a felek a radikális jobboldali és populista kihívást kívánják semlegesíteni: az állami beruházás-ösztönzés, az iskolakorszerűsítési programok egyfelől, a radikális reformok elkerülése másfelől mind arra enged következtetni, hogy a program az AfD elleni politikai orvosságként is értelmezhető. Ezt a célt szolgálja a menekültkérdést taglaló fejezet is, amely egyértelműen kiáll amellett, hogy meg kell szabni a felső határát a befogadható menedékkérőknek és transzparensebb ellenőrzést helyez kilátásba a kérelmek elbírálásánál.
Naszádos Zsófia
