A XXI. században a humán tőke, az emberi erőforrás minősége a fejlődés meghatározó jelentőségű tényezőjévé vált. A humán tőke alakulása szűkebb értelemben a magas teljesítőképességű, felsőfokú képzettségű munkaerő-potenciál képzését és továbbképzését jelenti, valamint a felsőoktatás-tudománypolitika-K+F-invenció-innováció láncolatának kialakítását és fejlesztését. Tágabb értelemben ide tartozik az egész munkaerő-állomány értékteremtő potenciáljának alakítása, amelynek fontos eleme a szakmunkás-képzés és nyomában a szakmunkás-állomány fejlődése. A humán tőke fejlesztésének, ésszerű, perspektivikus tervezésének és megfelelő finanszírozása biztosításának döntő szerepe van a világgazdasági felzárkózásban. Legalább két fő területet kell gyorsan fejleszteni: 1. az egészségügyet és 2. az oktatás, valamint a K+F összefonódó területét, mert csak ez alapozhatja meg a fejlődést. A szellemi tőkeképzés nemcsak, sőt elsősorban nem is mennyiségi, hanem minőségi folyamat. A humán erőforrás, a szakemberek, találmányok terén Magyarország sokáig (a XX. század elején, a két világháború között és után is) az általános gazdasági fejlettségi szintjénél előbbre járt. A XXI. század második évtizedében a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország szellemi potenciáljának kihasználása, az oktatás minőségének alakulása és a tudományos eredmények gazdasági alkalmazása terén messze elmaradunk nemcsak korunk követelményeitől, hanem saját lehetőségeinktől is.
Az oktatási kiadások és a K+F-ráfordítások alakulása alapvetően a gazdasági-fizetőképességi helyzettől függ. Az arányok alakulása viszont gazdaságpolitikai döntések következménye, hogy melyik ország mennyit szán ezekre a területekre. Minden ország szívesen költene többet e mindig fontosnak elismert területek fejlesztésére, de a finanszírozási korlátok a költségvetési deficitek miatt szűk határt szabnak és válság esetén mindig a humántőke-igényes területek, az egészségügy, az oktatás és a kutatás-fejlesztés szenvednek csorbát. Ez alól nagyon kevés történelmi kivétel van. Ilyenek voltak az 1930-as évek elején Finnország és Magyarország, amelyek a világgazdasági válság közepette is világviszonylatban a legtöbbet költöttek oktatásra és tudományos kutatásra; a nemzeti jövedelmük megközelítőleg 15-15 százalékát.
A humántőke-képzés és a tudományos kutatás területén fontos jellegzetesség az is, hogy a humántőke-potenciált és főleg a tudományos kutatások irányát hosszú távú adottságok és tendenciák határozzák meg, a jelen helyzet messzemenően a történelmi adottságokra épül és a jelenkori fejlesztések hatásai csak hosszú időtávban; legalább 5-10-15 év múlva érvényesülnek. (A most érettségizett diák 5-6 év múlva szerez diplomát, kb. 8-9 év múlva PhD-fokozatot, a tudományos kutató beéréséhez 10-15 év kell.)
Az oktatás, szakképzés, továbbképzés terén a rendszerváltó EU-tagországok lemaradása kisebb, mint az egy főre jutó GDP-termelésben, sőt egyes területeken előnyben vannak sok régi tagállamhoz képest. A humántőke-potenciál mennyiségi és minőségi erősítése a gazdasági felzárkózás legfőbb tényezője, ezért a gazdaságpolitikában és a finanszírozásban egyaránt kiemelten kellene kezelni. Az oktatás, a humántőke-képzés a kelet-közép-európai országok, köztük Magyarország felemelkedésében kulcsszerepet játszik, illetve kellene játszania, és egyben a munkaerő-potenciál minőségének javításával a növekedés tartós megalapozója lehetne. Az oktatás időtartamának egy évvel való növelése a termelékenységet több mint 6 százalékkal emeli az EU átlagában, de ennél sokkal magasabb arányt is találunk.
Ami a K+F szerepét, helyzetét illeti, az EU-nak az ezredforduló óta fontos változásokkal kellett szembenéznie. A felerősödő globalizációban, (amelyet folyamatos piacliberalizáció kísért), egyre nyilvánvalóbbá vált a gazdaságpolitikai, valamint a technológia-politikai szuverenitás csökkenése, a nemzeti ellenőrzés fokozatos elvesztése. Az EU-tagállamok ezt úgy igyekeztek ellensúlyozni, hogy a makrogazdaság helyett, (amelynek főbb elemeit már az EMU miatt is nemzetek feletti szintre helyezték), a mikrogazdaságot, a vállalatokat próbálták támogatni a versenyben. A TNC-k nagy súlya Európában arra is kell, hogy ösztönözze a kormányokat és az EU-t, hogy az őket kiszolgáló helyi kis- és középvállalatok innovációs kapacitását támogassa: ez a technológiapolitikák új szempontja lehet.
Az EU kibővítéseivel (2004-ben, 2007-ben és 2013-ban) megnőtt a közösség K+F-potenciálja, de nem a ráfordítások terén, hanem azoknak a tudományos kapacitásoknak és a kutatás-fejlesztésben dolgozó humán tőkének köszönhetően, amely a kelet-közép-európai országok hozománya. A kelet-közép-európai országokban feltétlenül szükség van a K+F erősítésére, a K+F-ráfordítások növelésére és egyidejűleg felhasználásuk hatékonyságának javítására. A K+F eredményeinek versenyképes termékekké kell válniuk, ami szerves innovációs lánc kialakítását igényli. Az EU jelenlegi K+F-politikáját nemzetközi elemzések és EU-bizottsági vélemények is nem kellően hatékonynak, reformra szorulónak ítélik. Ebben a reformban a kelet-közép-európai országoknak érdemes és szükséges saját koncepciót és stratégiát kialakítani.
Az EU jelentős, sőt növekvő termelékenységi hátrányban van az USA-val szemben. A termelékenységi hátrányt az információs és kommunikációs technológiák gyorsabb elterjesztésével és innovációs hatásuk növelésével lehetne csökkenteni. Ugyanez érvényes a kelet-közép-európai országokra is. A gazdaság növekedési üteme a visegrádi országokban tartósan magasabb, mint a régi EU-15-ökben, ami számunkra kedvező, de struktúrájukat folyamatosan javítani kellene, a hozzáadottérték-igényes tevékenységekre koncentrálva.
Fontos figyelembe venni, hogy a fejlett EU-országokban a GDP növekedése a kiemelkedően magas termelékenységű nem-anyagi szolgáltatásokban jön létre, elsősorban a K+F-hez, az innováció kidolgozásához kötődő, azt hordozó tevékenységekben. A visegrádi térségben is erőteljesebben kellene a gazdaságpolitikai ösztönzésnek és a vállalati stratégiáknak erre koncentrálni. A globalizáció kihívásaira nem lehet az állam vagy piac választásával feleletet adni, a tudás alapú társadalom kiépítése a jól koordináló, a humán tőke gyarapítására koncentráló, fejlődést generáló állam és a jól működő piacok egymásra épülését igényli. Ettől egyelőre messze vagyunk.
A K+F-kiadások növelése és a K+F emberi erőforrásainak biztosítása szükséges, de távolról sem elégséges. A K+F-kiadások felhasználásának javítása és eredményeinek gyorsabb bevezetése elengedhetetlen a felzárkózáshoz. A kelet-közép-európai országok lemaradását nagymértékben éppen a hazai innovációk bevezetésének problémái okozzák. A beruházási klíma javításának, a hazai megtakarítások növelésének és gyors reál beruházásokká változtatásának, a gazdaságpolitika kiszámíthatóságának és konzisztenciájának fontos szerepe van a visegrádi országok, köztük Magyarország felzárkózásában. A visegrádi térség országainak felzárkózása szempontjából a XXI. században az egyik kulcstényező és szűk keresztmetszet a humán tőke, ezért ennek gyarapításától függ a tartós fejlődés megalapozása. Ennek két kulcsterülete az oktatás és a kutatás-fejlesztés – ezek jelentik a felemelkedés zálogát.
A XXI. század második évtizedének végén az élesedő versenyben továbbra is felértékelődik az állam gazdasági szerepvállalása, gazdaságpolitikájának minősége a tartós fejlődés generálásában. A nemzetközi verseny felértékelte a humántőke-potenciál minőségét, az értékesebb humán tőkével rendelkező, fajlagos nagyobb hozzáadott értéket előállító tevékenységek hozama nő, az országok helyzete is eszerint differenciálódik, Az államoknak kulcsszerepük van a fejlődési út fő céljainak meghatározásában, a fejlesztési stratégiák kidolgozásában és megvalósításuk ösztönzésében. A nemzeti adottságokat helyesen felismerő gazdaságpolitika kombinálja a telephelyelőnyöket a humán tőke és a technológia fejlesztésének szerves összekapcsolásával. Előrelépést csak az oktatás – tudománypolitika – kutatás-fejlesztés-innováció – piaci értékesítés szerves láncolatának kiépítésétől, és az így létrejövő nyereségnövekedés jórészének e láncolatba történő visszaforgatásától várhatunk.
Kőrösi István
