2018. május 2-án az Európai Bizottság nyilvánosságra hozta a 2021-2027-es évekre szóló ún. többéves pénzügyi keretre (angol rövidítéssel MFF-re) vonatkozó javaslattervezetét. Az MFF lényege, hogy – a későbbi vitákat korlátok közé szorítandó – rögzíti az említett hétéves időszak éves általános költségvetéseinek felső határát, valamint azok szerkezetét: meghatározza, hogy az egyes közös politikákra és programokra külön-külön évente mekkora összegek használhatók fel. Uniós tradíció szerint az éves keretösszegeket kétféleképpen adják meg: egyrészt leszerződhető ígérvényként (kötelezettségvállalások), másrészt az adott évben ténylegesen kifizethető tételként (kifizetések).
A tervezet egyúttal a költségvetés forrásoldalával is foglalkozik, amennyiben javaslatot tesz az ún. saját források rendszerére (angolul ORS-re) – a forrásokra, illetve azok kiszámításának módjára – vonatkozó uniós szabályok megváltoztatására. Az MFF-ről és az ORS-ről a Tanácsban egyhangú szavazással kell dönteni; de míg az előbbit az Európai Parlament megvétózhatja, az utóbbinál csupán véleményezési joga van. Egyezség híján minden az előző ciklus szabályai alapján megy tovább, oly módon, hogy havonta az előző évi költségvetés egy-tizenkettedének megfelelő összeget lehet ugyanabban a szerkezetben elkölteni.
A költségvetési javaslat alapdokumentumából (A Modern Budget for a Union that Protects, Empowers and Defends The Multiannual Financial Framework for 2021-2027) két dolog egyértelműen kiderül: egyrészt, hogy a Bizottság rendkívül elégedett az uniós büdzsé és az abból finanszírozott programok működésével, másrészt – és az előzőekből következően – nem készül forradalmi változtatásokra. A költségvetés mérete nagyságrendileg nem változik, ahogy a szerkezete is összevethető a jelenlegi időszakéval. Természetesen a hangsúlyok változnak, mert a Bizottság jelentősen növelné egyrészt a modernizációt megtestesítő beruházásokat (kutatás/innováció/digitalizáció, fiatalság/oktatás-képzés, klíma- és környezetvédelem), másrészt a politikai okokból megkerülhetetlen kiadásokat (migráció/határvédelem, biztonságpolitika). Eközben pedig némileg csökkentené az agrár- és kohéziós politika finanszírozását, ami nem csupán a rendelkezésre álló források szűkülésében, de a nemzeti társfinanszírozási ráták emelkedésében is testet öltene. Új eszközként megjelenik egy, elsősorban a túlzott egyensúlytalansággal küszködő tagországokra szabott és az európai szemeszter folyamat keretében a Bizottsággal egyezetett, ún. strukturális reformokat támogató program. Ez utóbbiból egy minimális összeggel az euró bevezetését is támogatnák.
Forrásoldalon megszűnik a tagállamoknak a brit visszatérítéshez való hozzájárulása, illetve az arra vonatkozó kivételezés, a többi korrekciót pedig fokozatosan kivezetnék a rendszerből. A Bizottság újfent előállt néhány új, valóban az EU saját bevételeként működő (emisszió-kereskedelemre, társaságiadó-alapra és újrafeldolgozásra nem kerülő műanyag csomagolásra vetített) forrás, illetve az azok bevezetésére vonatkozó javaslattal. Továbbá ismét hozzányúlt az egyetlen ilyen jellegű és időtálló forrás, a zömében vámokból álló, ún. „tradicionális saját források” után az azokat beszedő tagországnál (a beszedési költségek fedezésére) ottmaradó rész százalékos arányához (20%-ról 10%-ra csökkenti azt).
Új elem, hogy a Bizottság a jogállamiság meglétéhez kötné a közös költségvetésből történő kifizetések maradéktalan teljesítését. Lényegében arról van szó, hogy a Bizottság javaslatára a kritériumot nem teljesítő országoktól meg lehetne vonni az uniós kifizetéseket, hacsak a javaslatot a Tanács minősített többséggel el nem veti.
A költségvetési csomaggal kapcsolatban felmerül, hogy vajon jogosnak tekinthető-e a Bizottság elégedettsége, a javaslatait megalapozó helyzetértékelése. Például, amikor úgy látja, hogy „a gazdasági és társadalmi feltételek Európa-szerte javulóban vannak”, és hogy „az EU-költségvetés jelentősen hozzájárul a fenntartható növekedéshez és a szociális kohézióhoz”. Ha ez igaz, akkor miért kellene kevesebbet költeni a kohéziós politikákra? Ha pedig nem igaz – ami mellett szintén lehet érvelni, mivel Európában nemcsak megmaradt a keleti és nyugati tagországok között életszínvonalbeli szakadék, de a válság óta még az észak és dél közötti törésvonal is kiélesedett – akkor pedig ezzel a problémával foglalkozni kell, vagyis megint csak nem a kohéziós politikák megnyirbálása a megoldás. Megjegyzendő, hogy az agrárpolitikai kiadások visszaszorítása szintén a viszonylag fejletlen EU-perifériát sújtja elsősorban, amelynek országai – a régi tagországok közül Görögország és Portugália, az újak közül Észtország és Szlovénia kivételével mindenki) – a kohéziós pénzekhez hasonlóan viszonylag nagyobb arányban részesednek az agrártámogatásokból, mint például a versenyképességi vagy a kutatási projektekből.
Végül egy technikai kérdés: a Bizottság 2018. május 2-án tette közzé a javaslatait, és szándékai szerint mindent megtesz, hogy azokból 2019 április végéig megállapodás legyen. Miért ez a sietség? Az új MFF 2021 januárjától érvényesül, vagyis miért kell 20 hónappal korábban megegyezni róla? Ráadásul a brit kilépésre 2019 márciusának végén kerül sor, és a tárgyalások eredménye jelentős hatással lehet a közös költségvetés körülményeire. Nem lehet tudni például, hogy mely közös politikákban és milyen mértékben marad meg a brit hozzájárulás, így kalkulálni sem igazán lehet. Ilyen körülmények nincs értelme a szokásosnál is szigorúbb időbeli korlátot szabni a kérdéskör professzionális kitárgyalásának.
Somai Miklós
