A 30 dollár alatti olajár fényében hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az OPEC, azon belül is Szaúd-Arábia piaci ténykedésére, mint valamilyen kudarcra. Ehhez nem kell túl sok bizonyíték, elég az elmúlt OPEC-ülést követő nyilatkozatot elolvasni, amikor a főtitkár nem bírta megmondani, mekkora kvótában egyeztek meg. Vagy itt van a venezuelai rendkívüli állapot és Caracas kétségbeesett és visszhangtalan felhívásai a termelés visszafogására. Nem tűnik a kartellen belüli együttműködés túl valószínűnek a siíta-szunnita, az Irán és az öböl menti államok között fennálló geopolitikai ellentétek miatt sem. Úgy tűnik semmi sem menti meg az olajkínálatot a szabadpiaci alkalmazkodástól.

Vagy mégis. A legtöbb kommentár Szaúd-Arábia úgynevezett „piaci részesedés-védő” magatartását tartja a bajok okának, miszerint Rijád önző módon nem akarja csökkenteni a termelését. Így kívánja ellehetetleníteni a többi, magas önköltségű termelőt, legfőképp az újonnan a magas olajárak hatására a piacra érkezett amerikai palaolaj-vállalatokat. Ez szükségképpen rossz a többi OPEC-partnernek, de nincs mit tenni, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ebben az értelmezésben a kartell tehetetlensége szükségszerű következménye a szaúdi önzésnek. Véleményem szerint ez utóbbi nem feltétlenül igaz, könnyen előfordulhat, hogy mindebben van rendszer, a tehetetlenség maga a stratégia.

A gazdasági növekedés és a makro pénzügyi stabilitás minden egészségesen fejlődő gazdaság kettős alappillére, de azt tapasztalhatjuk világszerte, hogy e két követelmény egyidejű megvalósítása igen nehéz. A legutóbbi, 2008-09-es válságban és utána is megfigyelhettük, hogy mind a növekedéssel, mind a pénzügyi egyensúlyhiányok kezelésével baj van Európában. A 2015. decemberi párizsi klímacsúcs után újra előtérbe került a dilemma, hogy a stabilitás-, vagy a növekedésorientált gazdaságpolitika vezethet-e sikerre. Közvetlenül egyik sem képes választ adni az ökoszociális fejlődés alapkérdéseire. A két irányvonal együttes figyelembevétele azonban közelebb vezethet a probléma kezeléséhez. A 2015. decemberi csúcs visszhangjainak több ponton egyetértő megállapításait összegezzük, a korábbi, történelmi dimenziójú elemzések tükrében.

December 20-án általános parlamenti választásokat tartottak Spanyolországban. Mint már az előzetes elemzésekből letetett tudni: történelmileg különleges helyzetben zajlottak a választások. Korábban évtizedeken keresztül a spanyol politikában két nagy párt versengett, hol a szocialista párt (PSOE), hol a néppárt (PP) kormányzott. A közelmúltban ez utóbbi volt hatalmon. A mostani választásokon azonban már négy komoly versenyző volt: az említett két párton kívül két újonnan alakult illetve gyorsan feltörekvő formáció is ringbe szállt. Az egyik a Madridból indult Podemos (Képesek vagyunk rá), a másik a Katalóniából indult Ciudadanos (Állampolgárok).

A baloldali Podemos igazán 2014 májusától jelentős tényező, mikor az Európai Parlamenti választásokon a szavazatok 8 százalékával 5 helyet nyert. Egy évvel később a tartományi választásokon Madrid és Barcelona polgármestere is a Podemosból került ki. A Podemos alulról szerveződött, antikapitalista szervezetek, aktivisták, társadalomtudományi professzorok köréből. Ez utóbbiból jött, a Complutense egyetem tanáraként a párt karizmatikus, haját lófarokban hordó, lezseren öltöző vezetője Pablo Iglesias. Pártja mindazok szavazatát összegyűjtötte, akiket a válság súlyosan érintett és minden eddigi pártban csalódtak. Iglesias nyíltan szimpatizált egyes baloldali latin-amerikai mozgalmakkal és a görög Syriza párttal, annak kampányában is részt vett. Ellenzi a megszorító gazdaságpolitikát, a katalánokra bízná függetlenedésüket és szavazati jogot adna a bevándorlóknak.

A 2015. november 13-i borzalmas terrorcselekmények után egy hónappal két, első olvasatban feltétlenül jónak számító hír érkezett a francia fővárosból: egyrészt a Föld közel 200 országa jutott egyezségre a klímaváltozással kapcsolatos teendők fő irányairól, másrészt a francia szélsőjobb egyetlen régióban sem került vezető pozícióba. A címben használt kérdőjel azonban óvatosságra kell hogy intsen: bizonyára nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, és a „jó hírek” közé sorolni a két eseményt. Ez a rövid írás arról szól, mi van a két „jó hír” hátterében.

Amennyiben arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért van vége az eurózóna gazdasági válságának, akkor válaszunk két tényezőn alapul. Az első (technikai megközelítés), az eurózóna gazdasági növekedések dinamikája, amely harmadik éve pozitív GDP bővüléssel rendelkezik, és 2017-re a monetáris unió növekedése megközelítheti a 2%-ot. Az Európai Bizottság őszi jelentése Görögországot leszámítva az idei évre minden euróövezeti tagállamban pozitív növekedést prognosztizál. A második, pedig az öt elnök jelentése címen közreadott jövőkép egy mélyebb és teljes Gazdasági és Monetáris Unióról, amely felé vezető út első szakaszát, az elmélyítési szakaszt a Bizottság végrehajtja a 2015. október 21.-én kiadott sajtóközleménye alapján. A dokumentumban található lépések, már abszolút nem a válságkezeléssel foglalkoznak, előretekintve egy strukturálisan sokkal inkább hasonló, uniós jogon alapuló intézményekkel rendelkező prosperáló euróövezeti architektúrát kíván létrehozni.

Az iráni nukleáris megállapodás aláírása 2015 nyarán a figyelem középpontjába állította Iránt, de az ország stratégiai helyzete, számos, a világgazdaság és Európa számára is meghatározó globális folyamatában és eseményében betöltött kulcsszerepe miatt mindettől függetlenül is kiemelt figyelemre tarthat számot. Irán mind területe, mind 80 milliós népessége alapján a világ 20 legnagyobb ország közé tartozik. 420 milliárdos GDP-je alapján ugyan csak a 29. legnagyobb gazdaság, bizonyított földgázkészletei azonban (Oroszország után) a 2. legnagyobbak a világon, míg kőolajkészletei alapján a 4. helyen áll. Az ország nemzetközi elszigeteltsége és az ellene érvényesített bojkott miatt azonban tényleges gazdasági potenciáljánál jóval kisebb össz-kibocsátásra volt képes az elmúlt időszakban.  

Az Amerikai Egyesült Államokban kirobbant Volkswagen botrány óta eltelt két hétben egymás után láttak napvilágot a motorvezérlés manipulálásával kapcsolatos részletek, amelynek apropóján az iparági elemzők alaposan körbejárták a témát. A felmerülő költségek (bírságok és kötelezettségek) és a vállalatot korlátozó intézkedések nyomán nem csak az elemzők látták borúsan a Volkswagen közeli jövőjét, de a piac is beárazta a frankfurti értéktőzsdén jegyzett céget. A vállalat részvényeinek árfolyama a botrány kirobbanása óta ugyanis közel 40 százalékkal csökkent. Az eseményeket nem csupán etikai szempontból kell értékelnünk, de az eset számos műszaki/technológiai kérdést is felszínre hozott, az utóbbi napokban a Volkswagen kilátásaival foglalkozó elemzések mellett ezért megjelentek az iparág jövőjével foglalkozó írások is. A történésekkel kapcsolatban voltak akik a dízelmotor korszak végét látták. Ennél tovább ment az elektromos autók gyártásában élenjáró Tesla meglepő kijelentéseiről hírhedt vezérigazgatója Elon Musk, aki egyenesen azt nyilatkozta, hogy a benzines és a dízelmotor esetében a hatékonyság növelése és környezetterhelés csökkentésének tekintetében a fejlesztések elérték a határukat ezzel utat nyitva az egyetlen alternatíva, az elektromos meghajtás számára. Az esettel összefüggésben más gyártók termékeinek káros anyag kibocsátása is előtérbe került (BMW, Mercedes-Benz és a GM-Opel), ahogyan az egyre szigorúbb környezetvédelmi előírások betarthatósága is megkérdőjeleződött. Egyes fosszilis üzemanyaggal működő belsőégésű motorok – elsősorban az otto és a dízel motorok – fejlesztésének korlátai és a környezetvédelmi szabályozások szigorodása miatt egy ekkora botrány eleve kódolva volt a rendszerben. Az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal (EPA) vizsgálata során korábban már a Hyundai Motor, a Volvo Trucks valamint a Caterpillar és a Cummins egyes modelljei is fennakadtak, a gyártók a csalásért tetemes bírságokat voltak kénytelenek fizetni az amerikai hatóságnak.

A választások

2015 szeptember 27. történelmi jelentőségű nap volt Katalónia, Spanyolország és az Európai Unió számára is. A katalán parlamenti választásokon, rekord magas, 77,4%-os részvételi arány mellett a legtöbb szavazatot a függetlenséget kitűző pártkoalíció, a Junts pel Sí (Együtt az Igenért) kapta. Így 62 helyhez jut a parlamentben. Hét párt indult a választási listán, közülük kettő függetlenség-párti (az említett Junts-on kívül még a CUP (UnitatPopular, Nemzeti Egység). Változások híve a SqeP párt is (Sí que es Pot, ez a katalán Podemos). A CUPpal együtt a Junts-nak meglesz az abszolút többsége a parlamentben (72 hely). A szavazatok számát tekintve a függetlenségre kevesebb, mint a fele (47%) szavazott, vagyis közel fele-fele arányban megosztott Katalónia. A nagy vesztes a Néppárt, 2012-ben 19 helye volt, most 11. Sokkal több helyet nyert viszont az egy év alatt rakétaként felívelő Ciutadans, 9-ről 25-öt. A választási rendszer sajátosságai miatt egyébként egyes katalán alrégiókban (pl. Barcelona) két-két és félszer annyi szavazat kell egy parlamenti helyhez, mint más alrégióban. Tehát hiába szerezték meg a parlamenti helyek többségét a függetlenség-pártiak, ez nem jelenti a szavazatok többségét.

2015 tavaszán és kora nyáron sorra megjelentek az OECD, az EU Bizottság, a World Bank, a World Investment Report jelentései a világgazdaság és a tagországok helyzetéről. A jelentések szerint 2014 eredményei és a 2015. év első negyedévében illetve félévében mutatkozó tendenciák összességükben pozitív képet nyújtanak a magyar gazdaság és benne az ipar teljesítményéről. Figyelemre méltó, hogy Magyarország pozíciói az Európai Unió átlagához viszonyítva is erősödtek. A magyar bruttó hazai termék (GDP) 2014-ben 3,6 százalékkal nőtt, 2015 első negyedévében (éves szintre vetítve) 3,4 százalékkal bővült. Az ipari termelés 2014-ben a gazdaság átlagánál több mint kétszer gyorsabban; 7,6 százalékkal nőtt. A termelés és az értékesítés fellendülése a járműgyártásban, a textiliparban és a vegyiparban volt a legnagyobb ütemű. A járműgyártás 20 százalék feletti termelés-bővítéssel az ipar húzóágazatává vált. Az ipari export növekedése is az említett ágazatokra és a feldolgozóipari gépek és berendezések kivitelére épül.

A független Görögország a világgazdaság, benne az európai gazdaság integrált részeként jött létre és fejlődött, de úgy, hogy helyzete az első pillanattól kezdve függő, „perifériás” volt. Ez a helyzet formálta gazdaságának szerkezetét, ez határozza meg eladósodásra való hajlamát és ez az oka annak is, hogy sorsa, a görög nép minden törekvése ellenére, mindig is külső hatalmak befolyása alatt állt. Az ország geostratégiai jelentősége miatt azonban az európai nagyhatalmak (és szövetségeseik) nem engedhették és engedhetik meg maguknak Görögország elvesztését, így azt sem, hogy kiengedjék az eurózónából és az Európai Unióból. Ugyanakkor a görög nép, történelme során, nemegyszer tett tanúbizonyságot függetlenségi vágyáról, kitartásáról, ami méltán érdemelte ki az általános emberi emancipáció történelmi korokon áthúzódó vágya iránt fogékony emberek együttérzését.

Egy hosszabb tanulmányban mindezt érdemes részletesebben kifejteni, most azonban álljon itt csupán néhány pillanatfelvétel a görög történelemből.

All Visegrad countries (i.e. the Czech Republic, Hungary, Slovakia and Poland) have decreased their structural budget deficits below 3% of GDP by 2014 and, consequently, exited the Excessive Deficit Procedure – corrective arm of the Stability and Growth Pact of the EU. The external pressure from the European Commission played a crucial role in stabilizing their public finances after the crisis hit their economies in 2009 and 2010. In Poland and Slovakia also the internal debt brake rules added substantially to this pressure.

The implemented consolidation measures included increase in the retirement age (Poland), increase in direct income taxes and increase in the efficiency of tax collection (Slovakia), increase in VAT taxes (Poland, Slovakia), temporary freezing of public workers’ salaries (Poland, Hungary, Slovakia), cuts in several social benefits (all Visegrad countries) and many others.

Az eurózóna szabályozása tudatosan félkész építmény lett abból a szempontból, hogy csak a monetáris politika vált közössé, a fiskális nem. Ebben a rendszerben az ECOFIN-Tanácson belül nem igazán különülhettek el az eurózónába tartozó pénzügyminiszterek azoktól a pénzügyminiszterektől, akik saját nemzeti valutával rendelkező tagországokból jöttek. Ez így volt mindaddig, amíg 2010-től – a 2008-as válság eredményeként – nemzeti keretek között megoldhatatlannak bizonyuló adósságválság alakult ki néhány eurózóna-tagországban. Ekkor az államcsőd elkerülésének céljából két feladat keletkezett, aminek a megoldása halaszthatatlan volt. Az egyik feladatot az jelentette, hogy a piaci finanszírozás helyett likvid források teremtődjenek az érintett tagországok államadósságának finanszírozására. A másik feladat pedig az volt, hogy a forrás nyújtásával párhuzamosan a megfelelő jogi szabályok is létrejöjjenek.

2015-ből visszatekintve forrás is keletkezett, a szabályozás is megszületett, és eddig egyetlen eurózóna-tagországban sem alakult ki államcsőd. Ezt talán önmagában is sikernek tekinthetnénk, ha ezekkel az eredményekkel az eurózóna valamennyi tagországa túljutott volna a válságon. De nem jutott. És most nemcsak Görögországról van szó, hanem a Mediterránum számos országában szinte már politikai szinten kezd megjelenni a válság eredményeként állandósuló, magas munkanélküliség teremtette áldatlan helyzet.

Az immár 13 éve hatalmon lévő AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) ugyan megnyerte a 2015. június 7-én tartott, sorrendben immár negyedik parlamenti választását, azonban a győzelem meglehetően soványra sikerült: a 41 százalékos eredménnyel az 550 tagú parlamentben mindössze 268 mandátumot szerzett, vagyis a korábbi választásoktól eltérően ezúttal nem sikerült abszolút többséget szereznie. A két fő ellenzéki erő, a balközép CHP (25% ) és az nemzeti MHP (16,5%) mellett – először a Török Köztársaság történetében először – a kurdokat képviselő baloldali HDP párt (12,5%) is parlamenti mandátumhoz jutott.

A választási eredmények azt jelentik, hogy az AKP – ha nem akar kisebbségben kormányozni – koalícióra kényszerül. Márpedig a koalíciós kormányzás kapcsán Törökország meglehetősen rossz tapasztalatokat őriz: a kilencvenes évek koalíciós kormányai képtelenek voltak hatékony döntéseket hozni, az ország pedig válságról válságra bukdácsolt. Bár Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök – aki hivatali funkciója ellenére aktívan kampányolt az AKP mellett – változatlanul pozíciójában marad a következő években, a gyengébb szereplés meghiúsíthatja azon törekvéseit, hogy a köztársasági elnök hatalmát megnövelő prezidenciális rendszert hozzon létre Törökországban.

Intézetünkben 2009-ben megvizsgáltuk, hogy az egyes fejlett országok az 1929-es válság óta hány év alatt tudtak kilábalni az olyan gazdasági válságokból, melyek pénzügyi krachhal is jártak és nemzetközi kihatásúak voltak. Kiderült, hogy a gazdasági recessziójuk átlagban közel 2 évig tartott. A visszaesés fázisát majdnem ugyanilyen hosszú pangás követte, amely alatt a gazdaságuk már nagyon lassan növekedni kezdett. Ezután, tehát átlagosan a recesszió kitörése után 4,5 évvel kezdődött a fellendülés.

A 2007-2008-ban kitört gazdasági világválság és a fejlett kapitalista térségek nagyon lassú kilábalása immár 7 éve tart, és még mindig nem látszik a határozott növekedés reménye. Simai akadémikus bon mot-jával: ez az elhúzódó válsággörbe fürdőkád alakú. A fejlett országok 2014-2015-ben (részben az olajár esésével összefüggésben) deflációval, vagy ahhoz közeli helyzettel küzdenek. Európa és Japán gazdasága – most éppen kisebb javulás ellenére – elhúzódóan pang, a válság előtti GDP-jük színvonalát épphogy elérték. Az USA elmúlt években felmutatott 2,2-2,4%-os, mérsékelt – de a legfejlettebb országok között kiemelkedő – növekedése 2015 első negyedévében megtorpanni látszott (bár sok elemző ezt átmenetinek reméli). Kína szárnyalása lassul, a korábban igen dinamikus félperifériás és perifériás országcsoport (a többi BRICS ország, Közel-Kelet, Latin-Amerika) növekedése erősen lefékeződött.

A 2015. május 7-i brit parlamenti választás – 66 százalékos részvételi arány mellett, és a szoros eredményt előrevetítő közvéleménykutatók számára óriási meglepetésként – fényes győzelmet hozott a brit konzervatív párt számára. A 650 választókörzetet leképező londoni parlamenti helyből David Cameron pártjának 331-et sikerült megszereznie, ami kényelmes többséget biztosít számukra az egyedüli kormányzásra a következő öt évben. Eközben hasonló léptékű áttörést csak a skót nemzeti párt (SNP) tudott elérni, a korábbi 6 helyett 56 mandátumot nyerve el. Ugyanakkor a nagy rivális munkáspárt (26 mandátumos veszteséggel) 232, a liberális demokraták (a korábbi 57 helyett) 8, a brit függetlenséget zászlajára tűző, és a tavalyi európai parlamenti választást megnyerő UKIP pedig összesen 1 mandátumot tudott megszerezni. Ez utóbbi három párt vezetője (Ed Miliband, Nick Clegg és Nigel Farage) azonnali hatállyal le is mondott, miközben az SNP elnökeként, és Skócia első minisztereként Nicola Sturgeon szinte már diktálja a tennivalókat a még fel sem állt kormány számára (függesszék fel a megszorításokat, biztosítsák a nagyobb skót önállóságot). A brit alsóházban emellett összesen 22 helyen osztoznak az észak-írek, a walesi párt, valamint a zöldek képviselői.

Április 20-án „Az északi országok fenntarthatósági modelljei” címmel Dánia, Norvégia, Svédország és Finnország tapasztalatairól tartottak – az említett országokat képviselő politikusok, diplomaták és üzletemberek előadásait, valamint az azt követő nyilvános vitát felölelő – félnapos konferenciát az ELTE-n.

Már Tom Nørring, budapesti dán nagykövet nyitóbeszéde is érzékeltette, mi az északi modell lényege: a jóléti, szociális, emberjogi, gazdasági, környezetvédelmi témák holisztikus megközelítése, magas HDI és alacsony korrupcióérzékelési index, a nemek egyenjogúsága, a fenntarthatóságra és általában a hosszú távú tervezésre, gondolkodásra való törekvés. Az őutána következő előadók természetesen ezt a képet még kiegészítették, elsősorban annak hangsúlyozásával, hogy az északi társadalmak – bár történelmük folyamán sokat harcoltak egymás ellen – mára jó és együttműködő szomszédokká váltak, a többiekkel és saját magukkal is békében élnek, konszenzuson alapuló társadalmakat építenek. Ugyanakkor a dán nagykövet hangsúlyozta, ezek az országok különböznek is egymástól: nincs egy, mindenkire érvényes modell, nincs könnyű megoldás.

Hol vannak már azok az idők, mikor a kínai gazdaság rendre túlteljesítette az év elején kitűzött – kétszámjegyű – növekedési célokat? Most épp az ellenkezője történt: Kína most először (vallotta be, hogy) nem volt teljes mértékben tartható az év elején kitűzött 7,5 százalékos növekedési terv, csak 7,4 százalékkal nőtt a kínai GDP. Önmagában ezzel tulajdonképpen nincs is gond, számos fejlett és fejlődő gazdaságban előfordul hasonló (egyébként pedig sokan a fél kezüket is odaadnák hasonló ütemű növekedésért), ráadásul csak kis mértékű az elmaradás, de az mindenképp jelzésértékű, hogy – ha virágnyelven is – de a kínai vezetés is jelezte, hogy nincs minden rendben.

Az Országos Népi Gyűlés éves ülésszakának megnyitóján Li Kö-csiang (Li Keqiang) miniszterelnök egyenesen azt állította, hogy a Kína előtt álló gazdasági nehézségek az idei évben még jelentősebbek lehetnek mint 2014-ben voltak, a „lefelé irányuló nyomás” még intenzívebb lesz. Li azonban ennek ellenére továbbra is elkötelezett a reformok mellett és kijelentette, hogy az utóbbi években tapasztalt mérsékeltebb növekedési ütem immáron új normának tekinthető. A 2015-ös növekedési cél a fentiek jegyében pedig csupán 7 százalék.

2010 óta - amikor egy januári ECOFIN-találkozón a görög pénzügyminiszter bejelentette, hogy lejáró államadósságát nem tudja finanszírozni a piacról - időnként fel-felmerül, hogy Görögország elhagyja az eurózónát. 2015 márciusában azonban minden korábbinál több jel mutat arra, hogy Görögország kisodródhat az eurózónából. Újabb 7,2 milliárd euró nem került kifizetésre a 240 milliárd eurós hitelcsomagból. Az új görög kormány a gyakorlatban nem vállalja  azt a reformprogramot, amelynek eredményeként a trojka hozzájárulna az utolsó hitelrészlet kifizetéséhez. Görögországnak március 20-án két milliárd euró nagyságú összeget kell törlesztenie, s ha nem kap forrást, nem tud törleszteni. Görögország kimerítette az idei kincstárjegy kibocsátási kvótát (az eurózóna tagországaiban  az EKB szabályozza a kibocsátható kincstárjegy mennyiségét). Így tehát vagy születik valamilyen megoldás péntekig, vagy megkezdődhet egy fájdalmas és mindenképpen újabb szociális áldozatokkal járó folyamat, az államcsőd...

2015 március 10-én, a túlzott hiányra vonatkozó eljárás keretében az EU Tanácsa két évvel (2017-ig) meghosszabbította azt a határidőt, amelyet Franciaország államháztartási hiányának az uniós referenciaérték, azaz a GDP 3 százaléka alá csökkentésére kapott. 

Franciaország a válság hatására az Eurózónán belül (Spanyol-, Ír- és Görögországgal együtt) az elsők között került túlzott deficit eljárás alá, s a Tanács először 2009. április 27-én tűzött ki határidőt, a 2012-es évet jelölve meg a hiány rendezésére. Alig több mint fél évvel később (2009. december 2-án) – látva a válság mélyülését és az eredeti ütemterv tarthatatlanságát – a Tanács 2013-ig tolta ki a határidőt. Minthogy a francia gazdaság növekedése messze elmaradt a tervezettől, a Tanács 2013. június 21-én további engedményt tett Párizsnak és 2015-re módosította a teljesítési dátumot. Ez a mostani tehát már sorrendben a harmadik ilyen jellegű halasztás, ami felveti, nincs-e szó kivételezésről az EU második legnagyobb gazdaságával szemben. Tény, hogy azon 11 ország közül, amely ellen jelenleg túlzott deficit eljárás van folyamatban, Franciaország kapta a leghosszabb időt az alkalmazkodásra, egyedül ő húzhatja el a folyamatot 2017-ig. Ugyanakkor az is tény, hogy a Bizottság – a Tanács felé megfogalmazott ajánlásában – végül is nem hagyhatta figyelmen kívül azt a kockázatot, ami azzal járt volna, ha az EU második legnagyobb gazdaságát egy elhamarkodott szankcióval recesszióba sodorják. Ez ugyanis a Franciaországhoz kereskedelmi és tőkekapcsolatokon keresztül szorosan kötődő többi EU-tagországra is romboló hatással lenne.

A kontinens a görögöktől kapta nevét és kultúráját, amelyen felvirágozhatott. A mára alaposan megfogyatkozott szépségű Európába a görögök most új életet lehelhetnek…

A piaci verseny a maga természeténél fogva az egyenlőtlenségek növekedése irányába hat. Az eurózóna, mint bármely közös valutarendszer az aranystandard óta, halálra ítéltetett, hacsak a közös valutaövezetből elsősorban profitáló fejlettebb, gazdagabb (a kevésbé fejlettekből is gazdagadó) országok nem hajlandók visszaosztani jövedelmükből az elmaradottabbak gazdasági-intézményi fejlesztésére. Ezt a problémát a kapitalizmus működése elkerülhetetlenül felveti. Bukás vár arra az uralkodóra, aki a realitásokkal való szembenézés helyett a rossz hír hozóját okolja és bünteti a bajokért. Ha Görögország nem lenne az euróövezet tagja, akkor talán Spanyolország vagy Portugália játszaná el azt a szerepet, amit a történelem a jelen helyzetben Görögországra osztott.

Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy a Sziriza győzelmével vajon kezdődhet-e új korszak a görög adósságfinanszírozásban? A miniszterelnök és a pénzügyminiszter európai társaikat nemrégiben egy újfajta kezdetről akarták meggyőzni, de mostanra úgy tűnik, hogy ez nem fog sikerülni. A 240 milliárd eurós hitel ugyanis az eurózóna többi tagországának garancia-vállalása mellett volt csak megvalósítható, tehát ha Görögország a hitelszerződésben meghatározott feltételeket kérdőjelezi meg, akkor életbe léphet a garancia okán történő kifizetés. Ezért is alakul ki lassan, de úgy tűnik biztosan az ECOFIN-Tanácsban és az Európai Tanácsban egyaránt a görög elképzelésekkel szemben egyfajta egységfront.

Február 16-án újra összeül az ECOFIN-Tanács, kifejezetten a görög adósságtörlesztés kérdéseinek megvitatására. Az idő múlásával a probléma egyre nagyobbá válik, főként azért, mert az ország annyira el van adósodva, hogy folyamatos szükség van az EKB által biztosított, a görög kereskedelmi bankokon keresztül juttatott likviditásra is. Február 28-ával lejár a jelenleg nyújtott hitel. A görög makropénzügyi helyzet alapján nem tűnik valószínűnek, hogy Görögország - akár magas felár mellett is - képes lesz piacról finanszírozni lejáró adósságát. Feltehetően ezzel tisztában van a görög kormány is, hiszen lejáró adósságát kötvényekre szeretné cserélni, amelyek egy része soha nem járna le, másik része pedig akkor kerülne beváltásra, amikor görög gazdaság növekedésnek indul. Janis Varufakisz görög pénzügyminiszter ezen felvetésével senki nem értett egyet az ECOFIN-Tanácson belül.

Az MTA KRTK Világgazdasági Intézete 2015. január 22-én kerekasztal-beszélgetést rendezett a magyarországi think tankek szerepéről és lehetőségeiről. A beszélgetés apropóját a University of Pennsylvania Think Tanks and Civil Societies Program-jának (TTCSP) keretében elkészített Global Go To Think Tank Index (GGTTI) jelentés hazai bemutatója adta. Ugyanezen a napon került bemutatásra a jelentés New York-ban (az Egyesült Nemzetek Szervezete és a Carnegie Council for Ethics in International Affairs szervezésében), valamint Washingtonban (a Center for International and Strategic Studies szervezésében), illetve 55 további helyszínen szerte a világban.

A budapesti eseményen Ámon Ada, az Energiaklub igazgatója; Jaksa Renáta Anna, az ICEG European Center igazgatója; Kaderják Péter, a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont vezetője; Szanyi Miklós, az MTA KRTK VGI tudományos igazgatóhelyettese; Szivós Péter, a TÁRKI ügyvezető igazgatója; valamint Tálas Péter, a Stratégiai Védelmi Kutató Központ vezetője vett részt. A beszélgetés moderátora Váradi Balázs, a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézet alapító partnere és vezető kutatója volt.

2015 januárjától Németországban ismét van minimálbér, köszönhetően a kormányban résztvevő szociáldemokratáknak. Önmagában ezzel az EU többi tagországában nem lenne semmiféle baj, de a német szabályozás esetében a fogadó ország elve érvényesül, azaz Németország területén minden munkavállalóra – így a fuvarozókra is – érvényes a német minimálbér. Ha ugyanis nem lenne érvényes, akkor Németországban a külföldi fuvarozók egy része a versenyképesebb költségstruktúra alapján fokozatosan kiszorítaná a német fuvarozókat. Ezért kell német szempontból ennél a bérnél a fogadó ország elvét érvényesíteni.

A magyar fuvarozókat súlyosan érinti ez a szabályozás, mert ugyan Magyarországon is van minimálbér, de ez csupán alig egyharmada a német minimálbérnek. Tehát, ha a Németországon keresztül haladó fuvarozóknak ezt az emelt minimálbért kellene kifizetni, azonnal költségproblémáik lennének. Van-e erre a problémára jó megoldás? Olyan megoldás, amely valamelyik fél érdekét nem sértené, nincs. Ezért merül fel a következő kérdés: vajon a gazdasági fejlettség különböző fokán álló országok piacát össze lehet-e nyitni egy egységes belső piacon? Bár logikus lenne, ezt a kérdést mégsem lehet feltenni, hiszen immáron több mint egy évtizedes múltra tekinthet vissza az egységes belső piac, amely mindig is az európai integráció egyik „ékkövének” számított. Amikor az elmúlt egy-másfél évtizedben az Európai Unió növekedési gondokkal volt kénytelen szembe nézni, mindig az egységes belső piac továbbfejlesztését (azaz a belső korlátok további leépítését) jelölték meg a növekedésgerjesztő eszközök legkívánatosabb formájaként.

Az Amerikai Egyesült Államokban 2013 októberén ismét középpontba került az államadósság magas szintje, amely akkor elérte a GDP 100 százalékát. A kérdéskör a megszavazott költségvetés illetve az adósságplafon 2015. március 15-ig történő felfüggesztése után ugyan lekerült a napirendről, de ez nem jelenti, hogy a probléma megoldódott volna. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasága egyelőre jól teljesít, de a világ legnagyobb gazdaságának számolnia kell annak hatásaival, hogy az ország a legnagyobb hitelező államból mára a világ legnagyobb adósává vált.

A korábbi olajárrobbanások okozta elhúzódó gazdasági recesszió miatt az egységes belső piac létrehozása jelentette az USA gazdasági sikere utólérésének reményét. Ebben a hétéves programban minden akadályt le akartak küzdeni, ami a munkaerő, a tőke, az áru és a szolgáltatások szabad mozgását korlátozta. Az egységes belső piac létrejötte valóban komoly gazdasági fellendülést hozott a tagországokban. A belső piaci programban szerepelt az adóharmonizáció is. A tagországok politikai vezetői szinte egyhangúlag tagadták meg a közvetlen adók harmonizációját. Arra hivatkoztak, hogy az adó - fajtáit és mértékét tekintve egyaránt - történelmi fejlődés eredménye, melynek következményeként a tagországok adórendszerei között óriási különbségek vannak. Végül a közvetett adók harmonizációját vállalták fel, így az áfa-szabályok közeledtek egymáshoz. A közvetlen adókkal kapcsolatban pedig a tagországok politikai vezetői azon reményüknek adtak hangot, hogy nem alakul ki az egységes piacon adóverseny.