Az eurózóna szabályozása tudatosan félkész építmény lett abból a szempontból, hogy csak a monetáris politika vált közössé, a fiskális nem. Ebben a rendszerben az ECOFIN-Tanácson belül nem igazán különülhettek el az eurózónába tartozó pénzügyminiszterek azoktól a pénzügyminiszterektől, akik saját nemzeti valutával rendelkező tagországokból jöttek. Ez így volt mindaddig, amíg 2010-től – a 2008-as válság eredményeként – nemzeti keretek között megoldhatatlannak bizonyuló adósságválság alakult ki néhány eurózóna-tagországban. Ekkor az államcsőd elkerülésének céljából két feladat keletkezett, aminek a megoldása halaszthatatlan volt. Az egyik feladatot az jelentette, hogy a piaci finanszírozás helyett likvid források teremtődjenek az érintett tagországok államadósságának finanszírozására. A másik feladat pedig az volt, hogy a forrás nyújtásával párhuzamosan a megfelelő jogi szabályok is létrejöjjenek.
2015-ből visszatekintve forrás is keletkezett, a szabályozás is megszületett, és eddig egyetlen eurózóna-tagországban sem alakult ki államcsőd. Ezt talán önmagában is sikernek tekinthetnénk, ha ezekkel az eredményekkel az eurózóna valamennyi tagországa túljutott volna a válságon. De nem jutott. És most nemcsak Görögországról van szó, hanem a Mediterránum számos országában szinte már politikai szinten kezd megjelenni a válság eredményeként állandósuló, magas munkanélküliség teremtette áldatlan helyzet.
A Maastrichti Szerződésben és a Stabilitási és Növekedési Paktumban foglalt szabályokhoz képest, lényegét tekintve az új források és jogszabályok láttán megállapítható, hogy fiskális irányú igazi mélyülés a válság alatt sem történt. Nem került sor olyan lépésekre, amelyek legalább részben az eurózóna tagországaiban kialakult államadósságot közösen finanszírozottá tették volna. Tehát fiskális irányú integráció továbbra sem érhető tetten a mostanra már 19 EU-tagországot magába foglaló eurózónán belül.
A válság eredményeként az eurózóna tagországainak gazdasági és politikai vezetői között nem nőtt meg a bizalom egymás iránt, sőt inkább a bizalmatlanság növekedését érhetjük tetten. Maga az adósságválság is arra utalt, hogy a jogállamiság érvényesülése a tagországok egészében nem működött. Abban az értelemben semmiképpen sem, hogy miközben a tagországok éppen regnáló kormányai elfogadták és nemzeti jogrendszerükbe beépítették a költségvetési fegyelemre vonatkozó közösségi előírásokat, be már nem tartották azokat. Az adósságválság kezdetének idején az új szabályok (hatos jogszabálycsomag, Fiskális Paktum, kettes jogszabálycsomag) sokkal rosszabb gazdasági körülmények között is számos országban javuló folyó költségvetési egyenleghez vezettek. Talán nem is a szabályok vezettek ide, hanem sokkal inkább az, hogy a nem piaci finanszírozás szigorú külső ellenőrzés mellett valósult meg. A trojka (az IMF, az EKB és a Bizottság képviselője) működését az érintett tagországokban egyáltalán nem kísérte politikai rokonszenv. Mindenesetre maga a válságszabályozás azt eredményezte, hogy különösebb fiskális mélyülés nélkül az eurócsoport elkezdett szeparálódni az ECOFIN-Tanácson belül. Éppen az adósságfinanszírozás sajátosságai miatt a válság irányításában sok olyan operatív lépésre volt szükség, amely jóval zártabb formációvá tette az eurócsoportot az ECOFIN-Tanácson belül, mint bármikor előtte.
Az Egyesült Királyságban a választások után a régi/új miniszterelnök jogilag is megerősítette, hogy lesz szavazás Nagy-Britannia EU-tagságáról. Lassan körvonalazódik néhány olyan probléma, ami miatt úgy gondolják az Egyesült Királyságban, hogy ha nem lehet azokat tárgyalásos úton megoldani, akkor érdemes magáról a tagságról is népszavazást tartani. David Cameron miniszterelnök több alkalommal elmondta, országában attól tartanak, hogy az eurócsoport egyre zártabb lesz, ezzel létrehozva egy kétsebességes integrációt. Arról nincs szó, hogy az Egyesült Királyság csatlakozni szeretne az eurózónához. Pusztán csak arról van szó, hogy pontosan tudni szeretnék, hogy mi is történik az eurócsoporton belül. Kétségtelenül történt egyfajta „összezárás” az eurózóna pénzügyminiszterei között, szinte két tanáccsá téve az ECOFIN-t.
Nemigen lehet komoly közgazdasági tartalmat hozzáképzelni a brit miniszterelnök kifogásaihoz. Ugyanis egy, az adósságválság kezelésével összefüggő igen konkrét feladat megoldása zárta össze az eurócsoportot: ebben a munkában a finanszírozást és a szabályozást kellett megoldani. Ezekben a kérdésekben a nem eurózónába tartozó EU-tagországok szerepe nem volt jelentős, jobban mondva a már említett új szabályokat a nem eurózónába tartozó tagországok is elfogadhatták. Ez mindenekelőtt a Fiskális Paktumra vonatkozik, amit azonban az Egyesült Királyság nem fogadott el. Tehát nem arról van szó, hogy a közpénzügyi fegyelem mérésében és ellenőrzésében szerepet akarna vállalni az ország, hanem pusztán csak arról, hogy közvetlen rálátást akar az eurózónában történtekre. Mindez természetesen még indokolt is lenne, ha valódi mélyülés kezdődött volna el a fiskális integráció irányába. Erről viszont csak abban az esetben beszélhetünk, ha az eurózóna tagországainak államadósságai valamilyen mértékben közös finanszírozottá válnak. Erre azonban nem került sor.
A bankunió kezdeteinek megjelenése komoly integrációs mélyülést jelenthet (főleg, ha meg is valósul). Ez nem fiskális jellegű kérdés, arról van szó, hogy az eurózónán belül létrejött a közös bankfelügyelet, de még nem jött létre a közös betétbiztosítás és bankszanálás rendszere. Már vannak erre vonatkozó szabályok. Érdekes lesz, hogy az EU egységes pénzpiacán különféle szabályozási és ellenőrzési rendszerek léteznek majd. Ez azonban önmagában nem elegendő ok a kimaradás miatti félelmekre.
Az eurózóna közgazdasági értelemben egy torzó. Lehet bírálni azért, hogy működésképtelen, de 1999 óta létezik. Tehát működik, ma már a közös valutához fogyasztói és befektetői bizalom fűződik. Az eurózóna félkész építménye – mostanáig legalábbis – túlélte ezt a nagy válságot. Igaz, az eurózónán belüli fejlettségi heterogenitás, legalábbis ami a gazdasági teljesítményeket illeti, nagyobb lett és kiéleződött. Ez nyilvánvalóan problémákat és feladatokat jelent az eurózónán belül, amit ott is kell megoldani. Az eddigi tapasztalatokból kiindulva ugyanakkor kicsi a valószínűsége annak, hogy a megnövekedett heterogenitás körülményei között most kezdődik valami komolyabb fiskális mélyülés. Tehát nagy valószínűséggel az a torzó, amit a közös valutáról gondolkodó pénzügyi szakemberek és politikusok a ’90-es években kigondoltak, igen stabilnak mutatkozik, hiszen mélyülés ide vagy oda, a rendszer azóta sem esett szét. Ezt a tényt pedig még az sem színezheti át komolyabban, ha a görög adósságválság napjainkban zajló végjátékában valamilyen, a korábbi fejleményekhez képest váratlan helyzet alakul ki.
Rácz Margit
