Hol vannak már azok az idők, mikor a kínai gazdaság rendre túlteljesítette az év elején kitűzött – kétszámjegyű – növekedési célokat? Most épp az ellenkezője történt: Kína most először (vallotta be, hogy) nem volt teljes mértékben tartható az év elején kitűzött 7,5 százalékos növekedési terv, csak 7,4 százalékkal nőtt a kínai GDP. Önmagában ezzel tulajdonképpen nincs is gond, számos fejlett és fejlődő gazdaságban előfordul hasonló (egyébként pedig sokan a fél kezüket is odaadnák hasonló ütemű növekedésért), ráadásul csak kis mértékű az elmaradás, de az mindenképp jelzésértékű, hogy – ha virágnyelven is – de a kínai vezetés is jelezte, hogy nincs minden rendben.
Az Országos Népi Gyűlés éves ülésszakának megnyitóján Li Kö-csiang (Li Keqiang) miniszterelnök egyenesen azt állította, hogy a Kína előtt álló gazdasági nehézségek az idei évben még jelentősebbek lehetnek mint 2014-ben voltak, a „lefelé irányuló nyomás” még intenzívebb lesz. Li azonban ennek ellenére továbbra is elkötelezett a reformok mellett és kijelentette, hogy az utóbbi években tapasztalt mérsékeltebb növekedési ütem immáron új normának tekinthető. A 2015-ös növekedési cél a fentiek jegyében pedig csupán 7 százalék.
Persze régóta tudjuk már, hogy a hagyományos exportvezérelt kínai modell nem fenntartható, strukturális reformokra, modellváltásra van szükség, így a fenntartható növekedés oltárán fel kell áldozni valamennyit a növekedési ütemből. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy Peking minderről nem hajlandó tudomást venni, a kínai kormányzat évek óta e folyamat jegyében tervez és cselekszik, de a mély, strukturális változások nem hatnak – vagy ha hatnak is, eleinte inkább negatív irányba – azonnal. Jelenleg minden nemzetközi szervezet és szakértő szerint a növekedés további lassulása várható, tehát nagyon is helyes döntés volt a kínai kormányzat részéről mérsékelni a növekedési kilátásokat. Ezek a kilátások ugyanis egyszersmind elvárások is, hatalmas terhet róva az egyes gazdasági szektorokra, tartományi önkormányzatokra, melyek elsősorban Pekingnek kell, hogy megfeleljenek, minden egyéb csak ezután következhet. Ha pedig kisebb rajtuk a teher – van azért így is elég – talán több lehetőségük lesz saját céljaik, reformjaik elérésén is dolgozni. A kérdés a inkább az, reális cél-e a 7 százalék…
A központi kormányzat számos módszerrel igyekszik élénkíteni a gazdaságot. A jegybank úgynevezett stabilizáló monetáris politikájának jegyében tavaly november után idén márciusban is csökkentette a jegybanki alapkamatot 25 bázisponttal (jelenleg 5,35 az irányadó ráta). Ugyancsak 25 bázisponttal mérsékelték a betéti rátát (2,5 százalékra), de februárban a kötelező tartalékráta mértékének fél százalékpontos csökkentésére is sor került, azaz ennyivel nőtt a bankok likviditása. Utóbbi intézkedés 81 milliárd dollárnyi tőkét eresztett a piacokra, és valószínűsíthető, hogy akár még az első félév folyamán további mérséklésre számíthatunk, mivel kínai közgazdászok elsősorban a likviditás növelésében látják a kínai gazdaság élénkítésének leghatékonyabb eszközét a jelenlegi körülmények között. A probléma azonban az, hogy hiába könnyítik a hitelezést, nincs keresletnövekedés – a BMI a növekedés szempontjából jelentősebb ágazatokban rendre 50 pont alatt marad vagy éppen hogy csak megközelíti azt – így a vállalatoknak nem érdemes bővíteni. Vannak viszont jelentős túlkapacitások, és egy jelentékeny méretű hitelbuborék – leánykori nevén ingatlanpiaci lufi – is, melynek mértékét a hitelállomány fokozatos leépítésével ugyan sikerül időről időre mérsékelni, ez azonban értelemszerűen gyengíti az ingatlanpiacot. Sokan egyébként épp ezt a folyamatot teszik felelőssé a 2014-es 7,4 százalékért, amiben van is némi igazság, de azért meg kell jegyeznünk, hogy emellett a befektetések lassulása és a nehezen bővülő kivitel is szerepet játszott/játszik továbbra is. A szomorú tény az, hogy az utóbbi évek kínai növekedésének motorjai, azaz többek között a feldolgozóipar, az ingatlanpiac és az infrastrukturális beruházások ma már inkább veszélyeztetik a kínai növekedést, minthogy támogatnák azt.
Jó ideje citált irányszám a 7-7,5 százalék: kínai közgazdászok kiszámolták ugyanis, hogy ez a szint biztosítja a stabil munkaerőpiacot, azaz az új munkahelyek megteremtését. A most kitűzött 7 százalék tehát még ebből a szempontból is tartható. Az idei irányszámok bejelentése előtt néhányan azt várták, 6,5-6,8 lesz az 2015-ös terv, ami minden szempontból reálisabb és tarthatóbb célkitűzés lett volna, de nyilvánvaló volt, hogy az optimistább szcenáriót választja a kínai vezetés, hiszen a növekedési célok bejelentése egyben annak deklarálása is, hogy „köszönjük, megvagyunk, haladunk tovább a fejlődés útján”. Hogy így lesz-e, rövidesen kiderül, bár az első (sőt, gyakran az első két) negyedév teljesítménye általában elmarad az éves tervtől: a Kínai Társadalomtudományi Akadémia becslései szerint az első negyedévben most is csupán 6,85 százalékos, míg a második negyedévre már csak 6,8 százalékos bővülés valószínűsíthető.
Reményre adhat okot, hogy az alacsonyabb nyersanyagárak kedvezően hatnak a GDP-növekedés és a munkahelyteremtés szempontjából, igaz, ugyanez sajnos némileg vissza is veti a beruházásokat a megújuló energiaforrások kiaknázásában, holott ez is fontos cél a strukturális reformok keretében. A megoldás továbbra is a belső fogyasztás – GDP-hez és GDP-növekedéshez való hozzájárulásának – növelése lenne, ez azonban nem csupán a kormányzati akarattól függ, a kulturális és történelmi háttér éppúgy szerepet játszik mint az emberek biztonságérzete. Ez utóbbi pedig nem független a társadalombiztosítási rendszer kiterjedtségétől és az egyéb, Kínát belülről feszítő gazdasági és társadalmi problémáktól (környezetszennyezés, jövedelemegyenlőtlenségek, regionális különbségek, migráció,…), melyek száma mindeközben igen jelentős.
Szunomár Ágnes
A bejegyzés az MTA-Ryoichi Sasakawa Young Leaders Fellowship Fund (Fiatal Vezetők Ösztöndíja Alapítvány) által odaítélt ösztöndíj és a K112450 számú, “Stratégiaváltás a világgazdaságban: exportorientáció és/vagy belső keresletre alapozott növekedés?” című OTKA-kutatás támogatásával készült.
