A kontinens a görögöktől kapta nevét és kultúráját, amelyen felvirágozhatott. A mára alaposan megfogyatkozott szépségű Európába a görögök most új életet lehelhetnek…
A piaci verseny a maga természeténél fogva az egyenlőtlenségek növekedése irányába hat. Az eurózóna, mint bármely közös valutarendszer az aranystandard óta, halálra ítéltetett, hacsak a közös valutaövezetből elsősorban profitáló fejlettebb, gazdagabb (a kevésbé fejlettekből is gazdagadó) országok nem hajlandók visszaosztani jövedelmükből az elmaradottabbak gazdasági-intézményi fejlesztésére. Ezt a problémát a kapitalizmus működése elkerülhetetlenül felveti. Bukás vár arra az uralkodóra, aki a realitásokkal való szembenézés helyett a rossz hír hozóját okolja és bünteti a bajokért. Ha Görögország nem lenne az euróövezet tagja, akkor talán Spanyolország vagy Portugália játszaná el azt a szerepet, amit a történelem a jelen helyzetben Görögországra osztott.
Görögország az euróövezetnek a kezdetektől a leggyengébb pontja. Relatív fejletlensége történelmi eredetű és az európai gazdaságba való integrálódásának módja által meghatározott. Európa vezető hatalmai saját jól felfogott érdekükben vették fel Görögországot az EU-ba, megakadályozandó az ország szocialista orientációját. A gazdaság modernizációja azonban elmaradt, a helyi tőketulajdonos osztály a félperifériás országokra általában jellemző módon nem integrálódik a gazdaságba, jövedelmét nem oda forgatja vissza, fejlesztésében nem érdekelt. Ilyen helyzetben törvényszerű a közpénzügyi hanyagság, az adókerülés, miközben szabad terep nyílik a külpiaci szereplők nyerészkedésére is. Gondoljunk a Goldman Sachs görögországi ügyleteire vagy arra, hogy a legnagyobb görögországi korrupciós botrányok éppen német cégekkel voltak kapcsolatban!
Nem véletlen hát, hogy a közös valutaövezet gyengeségei legtisztábban Görögországon mutatkoznak meg, amelynek eladósodásáért ugyanakkor nem kevésbé okolhatók az övezet fejlett országainak banki hitelezői, mint a hitelfelvevő görög kormány vagy a 2000-es évek pénzpiaci felfúvódása idején viszonylagos jólétet élvező lakosság. A híres-hírhedt „bailout” (kimentés) mégis csak a hitelezők kimentését jelentette, hiszen célja egyértelműen a bajba jutott bankok (és rajtuk keresztül azok a francia és német bankok, akinek a kimentett bankok tartoztak) veszteségeinek fedezése volt. A görög lakosságot senki nem „mentette ki”, sőt a bankmentés árát is rá terhelték. A második mentőcsomag esetében például Görögország megszabadult kb. 105 milliárd euró magánhitelezőkkel szembeni adósságtól úgy, hogy a hitelező bankok különböző formában megkapták az abban a helyzetben biztosan behajthatatlan követeléseik kb. felét (mindenki döntse el maga, hogy akkor most vesztettek 50 százalékot, vagy nyertek), miközben Görögország újabb kb. 138 milliárd euróval adósodott el az eurózóna és az IMF felé. Adósságállománya tehát kb. 33 milliárd euróval nőtt, s bár ennek a kamatterhei csökkentek a korábbiakhoz képest, a visszafizetést elsősorban a görög lakosság és a görög gazdaság terhére rótták. A szegénységgel és kirekesztődéssel fenyegetettek aránya Görögországban Bulgária és Románia után a 3. legmagasabb az EU-ban.
A Trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központ Bank és az IMF), amelynél az ír munkavállalók észrevételei sem találtak nyitott fülekre, olyan feltételeket kapcsolt a (bank)mentő csomaghoz, amelyek jóvoltából a görög GDP az elmúlt években 25 százalékkal csökkent, ami felér egy háborús pusztítással. A gazdaság deflációs lejtőn van, ami a tartós recesszió biztos jele.
Az új görög kormány ezen az alapon utasítja el az eddigi egyezmény logikáját, és akar új megállapodást kötni az Európai Bizottsággal. Olyat, amely kisebb terhet ró a hazai lakosságra és gazdaságra. Ez az adósság lassabb törlesztését is jelentené, hiszen kisebb, 1,5 százalékos strukturális (az adósságszolgálat nélkül számított) költségvetési többletet követelne meg a Trojka által előírt programhoz szükséges 3, illetve (2016-től) 4,5 százalék helyett. A tegnapi tárgyalások azért szakadtak meg, mert az Európai Bizottság – mindenekelőtt Németország – ragaszkodik hozzá, hogy a görög kormány a 2010-ben megkezdett programot lényegében változatlanul hajtsa végre. Görögország azonban biztosan nem tud kikeveredni a válságból, sőt még mélyebbre csúszik benne és semmiképpen sem tudja visszafizetni adósságát a ráerőltetett növekedésgátló gazdaságpolitika mellett. E probléma az eurózóna más eladósodott országait is érinti, jelenleg leginkább Spanyolországot, ahol a görög Szirízához hasonló politikai erő kerülhet hatalomra talán már a 2015. decemberi választásokon.
A fejletlenebb országok gazdaságának lefojtása, lakosságuk életszínvonalának lerontása olyan gazdasági, társadalmi robbanáshoz vezethet, amely szétveti az eurózónát, hogy egyéb, a történelmi tapasztalatok által kínált lehetséges forgatókönyvekről – amelyekre Paul Krugman is utal – ne is beszéljünk. Az eurózóna – s vele az európai projekt – egyetlen esélye tehát, ha most megragadja az alkalmat és hálát adva a görögöknek azért, hogy a problémát az asztalra tették, lépést vált, átrendezi sorait, új alapokra építkezik. Ha hozzálát a fejlett és fejletlenebb országok közti egyenlőtlenségek enyhítését szolgáló politika kiépítéséhez. A globális gazdaság általános törvénye ugyanis, hogy a fejletlenebb országok külső forrásbevonás nélkül képtelenek felzárkózni. Ha a fejlettség kiegyenlítése irányába ható politikára az EU nem képes, nemcsak erkölcsileg diszkreditálódik a népek jólétének ígéretével épített európai projekt, hanem igen hamar ténylegesen is szétesik, ami senkinek nem lesz kellemes élmény.
E problémára tehát nem jelent megoldást, ha az EU vezető erői, nem engedve a görög kormány kérésének, elvágják Görögországtól a pénzügyi köldökzsinórt – ha az Európai Központi Bank végképpen megszűnteti a görög bankok likviditásának finanszírozását – s ezzel államcsődbe kényszerítik az országot. Görögországot nem lehet csak úgy ukmukfukk kitenni az eurózónából, sőt az eurózónából való kilépésre egyelőre nincs is semmiféle eljárásrend. A görög csőd az egész övezet csődjét jelentené, a pénzpiacok heves reakciója miatt tovább súlyosbítaná a félperifériás gazdaságok helyzetét, amiket aztán vagy ki kellene menteni, vagy engedni csődbe menni. A „görög helyzet” tehát ismét előállna – jeléül annak, ahogy nem „görög helyzetről” van szó.
Egy szó mind száz, a mai EU az eurózónával befejezetté vált. Az e konstrukcióban rejlő lehetőségeket kihasználta, azok elfogytak. A világgazdasági válságból való kimászás új termelési technológiákat és egészen új intézményeket követel. Európának, Európa vezető hatalmainak (is) létérdeke a változás: hogy félretéve az európai demokratikus értékekhez nem méltó arroganciát és diktátumot, szembenézve a fejlettségi egyenlőtlenség történelmi problémájával, fordítsanak egyet az uniós együttműködés logikáján.
Hic Rhodus, hic salta!
Artner Annamária
