Április 20-án „Az északi országok fenntarthatósági modelljei” címmel Dánia, Norvégia, Svédország és Finnország tapasztalatairól tartottak – az említett országokat képviselő politikusok, diplomaták és üzletemberek előadásait, valamint az azt követő nyilvános vitát felölelő – félnapos konferenciát az ELTE-n.
Már Tom Nørring, budapesti dán nagykövet nyitóbeszéde is érzékeltette, mi az északi modell lényege: a jóléti, szociális, emberjogi, gazdasági, környezetvédelmi témák holisztikus megközelítése, magas HDI és alacsony korrupcióérzékelési index, a nemek egyenjogúsága, a fenntarthatóságra és általában a hosszú távú tervezésre, gondolkodásra való törekvés. Az őutána következő előadók természetesen ezt a képet még kiegészítették, elsősorban annak hangsúlyozásával, hogy az északi társadalmak – bár történelmük folyamán sokat harcoltak egymás ellen – mára jó és együttműködő szomszédokká váltak, a többiekkel és saját magukkal is békében élnek, konszenzuson alapuló társadalmakat építenek. Ugyanakkor a dán nagykövet hangsúlyozta, ezek az országok különböznek is egymástól: nincs egy, mindenkire érvényes modell, nincs könnyű megoldás.
Ezután négy előadás következett, melyek közül (egy közgazdász számára) az első kettő informatívabb volt, ezért ezekről valamivel részletesebben szólunk.
Steen Gade – dán parlamenti képviselő, a Klíma, Energia és Építési Bizottság elnöke – fenntartható zöld megoldásokról beszélt az energetika vonatkozásában, illetve arról, hogyan növelték a zöld megoldások Dánia versenyképességét. Elmondta, hogy az ország gazdasága korábban az olajra épült, de ez mára ez teljesen megváltozott. Egyre növekvő szerephez jut a biomassza, a szélenergia és az egyéb megújuló erőforrások (pl. nap- és geotermikus energia).
Az energetikai fordulat lényege az ún. „kettős szétválasztás” volt: egyrészt szét kellett választani a gazdasági növekedést az erőforrás-felhasználástól, másrészt ez utóbbit a környezeti hatástól. Másként fogalmazva: egyrészt el kellett érni, hogy anélkül nőjön a gazdaság, hogy ehhez arányosan több erőforrást használjanak fel; másrészt olyan energiamixet kellett létrehozni, hogy az erőforrás-felhasználás arányaiban kisebb környezeti hatást (romlást) okozzon.
A folyamatban az igazi áttörést a második olajválság kényszerítette ki. Ekkortól kezdve sikerült megtörni a kapcsolatot a gazdasági növekedés és az energiafogyasztás között, bár az igazi szétválasztás az 1990-es évek közepétől gyorsult fel. Ha az 1980-as értékeket 100-nak vesszük, akkor a 2000-es évek elejére, miközben a GDP több mint 40 százalékkal nőtt, az energiafogyasztás – egy néhány éves visszaeséssel és emelkedéssel kombinált kitérő után – 1986-tól kezdődően gyakorlatilag pár százalékkal az 1980-as szint fölött ingadozott. Az 1990-es évek második felétől kezdve pedig – ahogy nőtt a megújuló erőforrások szerepe az energiamixben – már a környezeti szennyezés növekedése is elmaradt az erőforrás-felhasználás növekedése mögött.
Dánia: A nagy kettős szétválasztás
Forrás: Steen Gade: Sustainable Green Solutions c. előadása
A kettős szétválasztás sikerét végül a gazdasági és pénzügyi válság „szentesítette”. Egyrészt – elsősorban a szénnek és a földgáznak az energiamixben való visszaszorulása miatt – az energiaintenzitás (az egységnyi GDP megtermeléséhez szükséges energia) 2005 és 2014 között tovább csökkent, s 2014-ben az 1990-es szintnek már csupán 66 százalékán állt. Másrészt, a válság kitörése óta a dán energiafogyasztás már abszolút értékben is csökken (a 2014-es szintnél kisebb fogyasztás utoljára 1983-ban volt), ami – akárcsak a javuló összetétel (energiamix) – természetesen a levegő állapotára is jótékony hatással van: a CO2 és általában az üvegházhatású gázok kibocsátásra az utóbbi 15 évben tisztán csökkenő trendet mutat.
Dánia 2050-ig a teljes energiafelhasználást (áramtermelést, fűtést, ipari termelést, közlekedést) megújuló erőforrásokra akarja átállítani. A fő csapásirányok: az energiahatékonyság javítása (ezen a téren 2007-ben a dán feldolgozóipar – a német és az osztrák mögött – már a harmadik helyen állt az EU-ban); az energiafogyasztás egyre nagyobb hányadának áramalapúra történő átállítása; valamint a megújuló erőforrásokra épülő energiatermelés fejlesztése (2013-ban Dánia az első helyen állt az EU-ban az egy főre eső szélenergia-előállításban). Bár a megújuló energia egyre kiterjedtebb használatának is megvannak a maga kockázatai – a nem szabályozható források aránya az áramtermelésben ma már meghaladja az egyharmadot, és az ennek zömét alkotó szélenergia szélsőségeire jellemző, hogy a szélenergia az áramigények igen hullámzó (jellemzően 6 és 121 százaléka közötti) hányadát képes kielégíteni – a dán elektromos rendszer megbízhatósága EU-szinten kimagasló (99,9963 %-os). Az irigylésre méltó adathoz az is hozzátartozik, hogy az északi országok energiapiacát már egyesítették, és szükség esetén az országok egymást kisegítik; a fosszilis energiahordozók mellett Norvégiában igen jelentős a víz-, Svéd- és Finnországban pedig az atomenergiára épülő alaperőművek szerepe.
Az energetikai átállást Dániában helyi és országos programok tömkelege segíti, melyekhez a forrást az energiaárra rakódó adókkal teremtik elő: a rendszer úgy működik, hogy míg a háztartások rendkívül magas árat fizetnek az energiáért (az EU-átlag kb. másfélszeresét), addig a vállalkozások viszonylag alacsonyat (az EU-átlag kb. 80 százalékát). Így az energetikai átállás nem rontja a dán gazdaság versenyképességét.
Előadása végén Steen Gade a következő jó tanáccsal összegezte a mondandóját: használd ki a képességeidet, és kooperálj a szomszédaiddal.
A második előadásban Knut Ringstad – az EGT (Európai Gazdasági Térség) „Tisztes munka és háromoldalú párbeszéd” elnevezésű programja norvégiai innovációért felelős menedzsere – arról beszélt, miként képes a munkáltatók, a munkavállalók és az állam közötti együttműködés csillapítani a konfliktusokat, illetve megteremteni a bizalom légkörét, mely kulcsfontosságú tényezők nélkül nincs sikeres nemzetgazdaság. Bár elsősorban a norvégiai tapasztalatokról volt szó, az előadásban folyamatosan utalások történtek az általános északi modellre.
Az első dia máris egy összehasonlítást mutatott Magyarország és Norvégia között, amely később a többi északi ország adataival is kiegészült. Ezek szerint a szakszervezeti szervezettség (a szakszervezeti tagsággal rendelkező munkavállalók) aránya Norvégiában 55, Dániában, Svéd- és Finnországban 70-80 százalék közötti, Magyarországon pedig 12 százalékos; a kollektív szerződéssel védett munkahelyek aránya Norvégiában 70, a másik három északi országban kb. 90, Magyarországon ellenben 33 százalékos. Ami nem szerepelt a dián, hogy a hetente vagy évente ledolgozott munkaidő tekintetében fordított lenne a sorrend: a magyarok jóval több időt töltenek munkával, mint az északi országok – igaz, jóval kevésbé hatékonyan. Hozzátesszük: a szakértők ma még vitatkoznak azon, hogy a jobb munkakörülmények (rövidebb munkaidő, magasabb bér stb.) elsősorban a dolgozók szervezettségén múlnak, vagy azokat a gazdasági fejlődés lassú és hosszú folyamata hozza majd magával.
Az előadó szerint az északi országok három dologban erősek: adókban, közszolgáltatásokban és transzferekben. A szabályozott munkaerőpiacon kitüntetett szerepe van a dolgozók és a munkáltatók szervezeteinek, mely utóbbiak közötti egyeztetésen dőlnek el a bérviták. Jellemző még, hogy az emberek között nincsenek jelentős jövedelmi különbségek, és alacsony a munkanélküliség. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a fenti dolgok természetesen összefüggenek egymással, és még valamivel, amiről az előadó nem beszélt: az erős és hatékony állami szerepvállalással. Az előadások utáni vitában jelen sorok írója meg is kérdezte az előadóktól, hogy szerintük az északi modell létrejöhetett-e volna az állam komoly gazdasági szerepvállalása nélkül (pl. köztudott, hogy a szóban forgó országokban kb. minden harmadik munkavállalót a közszféra foglalkoztat). A válasz egyértelmű nem volt. Az indoklás szerint a fő ok az, hogy a magánszférában nem keletkezik elegendő munkahely, így az állam kénytelen besegíteni, ami még mindig jobb, mintha munka és perspektíva nélkül hagyná a lakosság tömegeit.
Visszatérve Knut Ringstad előadásához, kiderült, hogy Norvégiában 80 éves múltra tekinthet vissza a munkaadók és a munkavállalók közötti egyeztetés: 1935-ben született meg a „Társadalmi párbeszéd alapegyezménye” azzal a céllal, a két fél a munkakörülmények és a vállalkozások gazdasági teljesítménye javításának szükségességét egyaránt figyelembe vevő és lehetővé tevő megoldásokra törekedjen. Erre az okmányra Norvégiában a mai napig úgy tekintenek, mint a munka világának „alkotmánya”.
Az alapegyezményből következően a két oldal közötti egyeztetés legfőbb színtere az alapvető feltételek – tárgyalási és vitarendezési procedúrák, az üzemi megbízottak jogai és kötelességei, valamint a munkavállalóknak a vállalati döntéshozatalba történő bevonása (kooperációs, információs és konzultációs jogok) – rögzítéséről szóló, négyévenkénti tárgyalássorozat. A módszer mindkét félnek előnyös: a dolgozók kihasználhatják az egységükből eredő erőt és mozgásteret; a vállalatok pedig élvezhetik a megegyezés utáni, évekig tartó munkabékét.
A négyévenkénti tárgyalásoknak nem témája a munkabér. Az országban kötelezően alkalmazandó minimálbér nincs, ez utóbbi gazdasági ágazatonként más és más. A törvény igen kevéssé szól bele a munka világába; jellemzően csak a fizetett szabadság, a minimum-nyugdíj, a beteg- és szülési szabadság témáját szabályozza. A szakszervezetek szabadon és önállóan, mindenféle politika ráhatástól mentesen működhetnek. A szakszervezetek számára biztosított jogok zöme a nagy önállóságot élvező helyi üzemi megbízott személyére korlátozódik.
A norvég társadalom a konszenzuson, az arra való törekvésen alapul. Bár az állam, a munkaadói és a munkavállalói oldal több mint 100 éve egyeztet egymással, a háromoldalú tárgyalásoknak nincs állandó intézménye. Az előadó szerint a háromoldalú koordináció alapja a kétoldalú koordináció. Ha a társadalmi partnereknek megfelelő a képviseletük, viszonyukat a kölcsönös tisztelet, a hitelesség és a professzionalizmus jellemzi, akkor gyakorlatilag nincs különösebb szükség állami közvetítésre, vagy ha mégis van, akkor a háromoldalú tárgyalások is bármikor zökkenőmentesen lefolytathatók.
Knut Ringstad az előadása végén így összegezte a helyzetet: a norvégok jó kis (értsd: élhető) társadalmat alkotnak, mert megszokták, hogy egyeztetnek.
A harmadik előadást Szabó Tamara és Beskid Vilmos, az Ericsson budapesti kutató-fejlesztő egységének vezető beosztású munkatársai tartották a svéd üzleti stílusról, a nagy multinacionális cég sikerének egyik zálogáról, az ún. egyesített vállalati kultúráról. A hallgatóság a végén elsősorban bizonyos, sokszor ismétlődő fogalmakra, szlogenekre, kulcsszavakra (pl. csapatmunka, emberközpontúság, tisztelet) emlékezhetett, illetve arra, hogy ez a két fiatalember bizonyára elégedett, hogy ilyen „európai” munkahelyen dolgozhat.
A záró előadáson Rauno Merisaari, Finnország emberi jogi nagykövete, az emberi jogoknak a hazájában és a szomszédos államokban való gyakorlati megvalósulását „A valódi északi fénykényt” aposztrofálta. Kifejtette: ezeket az országokat a társadalmi szerződés, a politikai kompromisszum valamint az teszi igazán naggyá, hogy az ipar kész áldozatot vállalni és finanszírozni az oktatást.
Somai Miklós
