A 2014-es év jó alkalmat kínál a számadásra, hiszen éppen 10 esztendeje, hogy hazánk – több sorstársával egyetemben – belépett az Európai Unióba. Az integráció egyik leginkább közösnek tekinthető – abban az értelemben, hogy igen jelentős részben közösségi szabályozás által vezérelt – politikája a közös agrárpolitika (KAP). A KAP-nak az új tagországokban történt bevezetése a keleti bővülés egyik különleges epizódja, amennyiben az előzményekből (akkori joganyag, utolsó bővülés körülményei) nem következett mindaz, ami és ahogyan megvalósult. A felemás – amennyiben átmenetileg másodrendű tagságot eredményező – agrárcsatlakozás eltérő viszonyokat talált a különböző tagjelölt országokban, s így a tagság is nagyon különböző eredményeket hozott az integráció első 10 évében.

Holnap „félidős” választások (midterm elections) lesznek az Amerikai Egyesült Államokban. A szavazók a Képviselőház 435 tagjára illetve a Szenátus körülbelül egyharmadára, jelen esetben 35 szenátorra voksolhatnak. Az USA-ban 2 évente tartott választásokon a Képviselőház, vagyis a Kongresszus alsóházának összes képviselőjét választják 2 évre, míg a Szenátus – Kongresszus felsőháza – tagjainak egyharmadára voksolnak 6 éves ciklusra. Jelenleg a Képviselőház republikánus, a Szenátus demokrata többségű.

Az amerikai elnök ciklusának félidejében tartott választásokon általában az elnök és pártja komoly kritikát kap a választóktól, amit jelen esetben az is alátámaszt, miszerint Barack Obama elfogadottsága a választók körében a Gallup felmérése szerint 42%-os, ami a korábbi elnökök azonos hivatali időszakához képest kifejezetten alacsony támogatottságot jelent. A kérdés csak az, hogy mennyire fogják „büntetni” az elnököt a választók.

Ha valaki több évtizede foglalkozik kutatóként az Európai Unióval és a magyar agrárgazdasággal, akkor számára jó alkalmat kínál az EU-tagság 10. évfordulója arra, hogy számvetést készítsen. Elemzésünk (Lásd: Hegedüs Zsuzsa - Kiss Judit: The impact of ten years of European Union  membership on Hungarian agricultural trade, Studies in Agricultural Economics vol. 116, 2.szám, pp. 87-94.) célja a magyar csatlakozás agrárkereskedelmi hatásainak vizsgálata volt, amihez a Központi Statisztikai Hivatal 2003 és 2013 közötti időszakra vonatkozó adatait használtuk fel, amelyeket az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat is közzé tesz.

A 2010-2013 közti időszakban a nemzeti költségvetésekre vonatkozóan számos új szabály született. Ezeknek a szabályoknak az alkalmazása 2014-ben meg is kezdődött. A kezdet azonban koránt sem nevezhető békésnek. Azokban az eurózóna tagországokban, ahol a folyó hiány tartósan magasabb az elvárt három százaléknál, ott a Bizottság az elfogadott joganyag alapján javaslatokat és figyelmeztetéseket juttat el a tagországhoz. Jelesül most Franciaországhoz. François Hollande nehéz helyzetben van, mert eredetileg 2015-re kellene a három százalékos deficithatárt elérni az éves költségvetésben, de a 2014-es gazdasági teljesítmények nem alapozzák meg az egyre közelebb kerülő  határidőre történő stabilizálást. Az elnök nemzetközi fórumokon is amellett érvel, hogy a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés fontosabb az éves költségvetés stabilizálásánál.

Az idei brazil elnökválasztás első fordulója váratlan eredményeket hozott: a munkáspárti elnök, Dilma Rousseff mellett ugyanis nem a heteken át biztos befutónak tartott, a Brazil Szocialista Párt színeiben indult Marina Silva került be a második fordulóba, hanem a szociáldemokrata Aécio Neves.

A Rousseff-hez hasonlóan közgazdász végzettségű Neves 2003-10 között a területileg legnagyobb, lakosságszám szerint pedig a második legnagyobb állam, Minas Gerais kormányzója volt, egészen szenátorrá választásáig. A politikában otthonosan mozog, egész fiatalon kezdte pályáját nagyapja, Tancredo Neves mellett, aki betegsége miatt csupán rövid ideig lehetett Brazília elnöke. Az egész országban, de főként a sűrűn lakott délkeleti államokban erős jelenléttel bíró szociáldemokrata párt (PSDB) a kampány véghajrájában növelni tudta Aécio Neves népszerűségét a választók körében, akik egyre bizonytalanabbak lettek Marina Silva és pártja (PSB) vezetői képességeiben.

Több nemzetközi és helyi elemző úgy véli, bárki is lesz az idei brazil elnökválasztás győztese, mindenképpen gazdaságpolitikai változtatásokra kényszerül a világ ötödik legnagyobb állama. A gazdaság évek óta tartó lassulása bizonytalanságot vált ki a lakosság és a befektetők körében egyaránt, a 2010. évi, rekordnak számító 7,5 százalékos GDP-növekedés már a múlté, sem a kormány, sem a nemzetközi szervezetek nem számítanak kiugró javulásra az elkövetkezendő években.

Vitathatatlan eredmény, hogy a jelenleg kormányzó Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) 12 éves hatalma alatt látványosan emelkedett a szociális jólét Brazíliában: több mint 40 millió szegény léphetett fel az (alsó-)középosztályba, jelentősen emelkedtek a reálbérek (2003 és 2012 között közel 70 százalékkal), a munkanélküliség országos átlaga nem haladja meg az öt százalékot. A gazdaság azonban jelenleg technikai recesszióban van, ugyanis az előző két negyedévre vonatkozóan negatív növekedési adatokat produkált. A látványos lassulás, az egymást érő korrupciós botrányok, az infrastrukturális és szociális hiányosságok miatt általános társadalmi elégedetlenség tavaly júniusban, a futball világbajnokság előszobáját jelentő konföderációs kupa idején az utcára szólította a brazilokat, akik drága futballstadionok helyett jobb oktatást, közegészségügyi ellátást, közbiztonságot, közösségi közlekedést, valamint hatékonyabb korrupcióellenes küzdelmet követeltek a kormányzattól.

Skócia mintegy háromszáz év függetlenséget, majd száz év perszonáluniót követően 1707-ben vált – vér nélkül, szerződés alapján – az Egyesült Királyság részévé. Bár az unió rengeteg előnnyel járt a skótok számára, a függetlenség vágya folyamatosan jelen volt közöttük, anélkül azonban, hogy kritikus tömeget ért volna el. Az 1970-es években fordult a kocka, ugyanis a hatalmas északi tengeri olaj-lelőhelyek feltárása lendületet adott a nagyobb önállósodás ügyének. Akkoriban sokan – elsősorban az 1934-ben alakult Skót Nemzeti Párt (SNP) képviselői – hangoztatták, hogy „ez Skócia olaja”. Kezdeményezésükre 1979-ben sor is került egy olyan tartalmú népszavazásra, amely egyelőre nem a kilépést, hanem a nagyobb önállóságot célozta meg, egy korlátozott hatáskörű skót parlament felállításának jogával. Bár ekkor az igenek kerültek többségbe, a népszavazás formai okokból (lényegében az alacsony részvételi arány miatt) elbukott. Az ún. devolúciós (hatásköröket Londonból Edinburghbe delegáló) igények azonban továbbra is jelen voltak. E folyamat következő állomása a második, 1997-ben rendezett népszavazás volt, amely már meggyőző többséget hozott az igeneknek. Ezt követően született meg az első Skócia Törvény, amelynek alapján 1999 óta létezhet skót parlament és kormány. A skót belpolitikában a függetlenséget zászlajára tűző SNP csak fokozatosan tudta növelni támogatói körét (már 2007-11 között, amikor kisebbségi kormányt alkottak, megindították a nemzeti konzultációt Skócia jövőjéről), de igazából csak a 2011-es választáson kerültek magabiztos kormányalkotó többségbe. Ezt követően kezdték meg a kampányban hangoztatott függetlenségi programjuk végrehajtását. Ennek első lépéseként David Cameron brit miniszterelnök és Alex Salmond skót első miniszter 2012-ben aláírták az Edinburghi Egyezményt, amely jogot biztosított Skóciának a népszavazás megrendezésére, és egyben kötelezettséget jelentett London számára a végeredmény elismerésére. Ezután indult útjára az „Igen” kampány, amelynek ellenpontja a „Jobb együtt” tábor volt.

The main objective of the paper published in the latest issue of Studies in Agricultural Economics (see:  Hegedüs Zsuzsanna - Kiss Judit.: The impact of ten years of European Union membership on Hungarian agricultural trade. In: Studies in Agricultural Economics Vol. 116, 2014. p. 87-94.) was to analyze the impact of European Union (EU) membership on Hungarian agricultural trade with the EU-27 in the period 2003-2013 based on the latest statistical data. This paper is among the first to cover the whole ten years period since EU accession and to analyze Hungary’s trade not only with the EU-15 but with all 27 Member States.

Hungary, together with nine other countries, joined the European Union (EU) in May 2004. Owing to its importance of agriculture in the economies of the newly acceded Member States and the fact that agriculture and rural development is still the biggest item of expenditure in the EU budget, agriculture was one of the most hotly debated and negotiated parts of the accession process. As a country with huge agro-potential and a high degree of export orientation, Hungary was looking forward to EU accession, especially in the field of trade in agricultural products.

A Studies in Agricultural Economics 2014. évi 116/2. számában megjelent tanulmány (Lásd: Hegedüs Zsuzsanna - Kiss Judit.: The impact of ten years of European Union membership on Hungarian agricultural trade. In: Studies in Agricultural Economics Vol. 116, 2014. p. 87-94.) célja a 10 éves magyar európai uniós tagság agrárkereskedelmi hatásának vizsgálata volt a rendelkezése álló legfrissebb statisztikai adatok tükrében. Mint ismeretes Magyarország 2004 májusában csatlakozott az Európai Unióhoz további 9 másik országgal együtt. A csatlakozási tárgyalások egyik legkényesebb fejezete a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés volt, mivel ezek a területek adták/adják az uniós költségvetés legnagyobb tételét. A jelentős agro-potenciállal és nagyfokú agrárexport-orientációval rendelkező Magyarország nagy várakozással tekintett az agrárcsatlakozás elé.

A tanulmány számításai szerint Magyarország EU-27-ekbe irányuló teljes exportja 2003-2013 között majdnem megduplázódott, ugyanakkor az EU-27 részaránya a teljes magyar exportban 84,1%-ról, 75,7%-ra csökkent, vagyis Magyarország nem tudta teljes mértékben kihasználni a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket. Ugyanakkor Magyarország kereskedelemi egyenlege jelentősen növekedett az EU-27-tel szemben, elérve a 10 milliárd eurót 2010-ben és 2011-ben, ami nagymértékben javította az ország folyó fizetési mérlegét.

E bejegyzéssel Simai Mihály legutóbbi bejegyzéséhez szeretnék kapcsolódni néhány gondolattal. Simai akadémikus a „vezérdemokráciák” működésében tapasztalható egyik legfontosabb jellegzetességnek, a hagyományos értelemben vett „polgári” demokráciákhoz képest megnyilvánuló szembeötlő eltérésnek a jogállamiság (rule of law) csorbulását, hiányát tekintette. Azt a helyzetet, amikor az autokrata berendezkedésben a vezér akarata felülírhatja a demokratikus intézmények, akár az alkotmány rendelkezéseit. Az efféle kézi vezérlés a vezető ambíciójához mérten lehet egyedi vagy sűrűn ismétlődő. Szerintem ennél is nagyobb problémát jelent viszont az, hogy az autokrata berendezkedésben a vezető támogatói a maguk szintjén hasonló előjogokkal bírnak. Ennek az lehet a következménye, hogy a jogállamiság, a rule of law teljesen háttérbe szorul és a politikai hatalom a társadalmi lét valamennyi szintjén korlátozás és ellenőrzés nélkül tehet gyakorlatilag bármit tetszése szerint.

Apámnak volt 200 birkája, s juhászának a nyáj „igazgatásához” elég volt segítségként a vezérürü - aki Pirke névre hallgatott - és Bogár, a puli. Az egyik vezette, a másik terelte a nyájat. Máig sem tudom, hogy a kolomp, vagy a herélt kos tiszteletreméltó megjelenése - esetleg a kettő közösen - késztette a nyájat követésre. Gyerekkoromban mindig érdeklődve figyeltem a vezérürüt. A karizma fogalmát akkor még nem ismertem, lehet, hogy a juhok viszonylatában ezzel is rendelkezett Pirke. Bogár szerepe sokkel egyértelműbb volt. Tőle a birkák féltek. A juhászkampó, amit Fakó Laci, apám roma juhásza nekem is csináltatott az egyik helyi kováccsal ugyancsak hozzá tartozott a nyáj kezeléséhez. Kitűnő eszköz volt a birkák válogatásához. A kampóval tetszés szerint lehetett a birkák közül kiválasztani azokat, amelyek levágásra lettek előirányozva és nagy segítséget jelentett a fejésnél is. Ezek az egyáltalán nem a napi politikához kapcsolódó gondolatok, a Népszabadság julius 5-i „mellékletében” megjelent „Mit ér a vezérdemokrácia, ha magyar” című írást olvasva, nem véletlenül jutottak eszembe.

Gondolatok a brit válságkezelésről, a skót függetlenségi törekvésekről és az uniós kapcsolatokról

Az Egyesült Királyság a nagy válságot megelőző másfél évtizedben összességében jó teljesítményt nyújtott: átlagban 2,6 százalékos, kiegyensúlyozott – elsősorban a magánfogyasztáson alapuló – növekedés, 2 százalék alatti infláció, magas foglalkoztatottság, viszonylag alacsony munkanélküliség, valamint jó közpénzügyi helyzet (3 százalékon belüli költségvetési hiány és kb. 45 százalékos államadósság) jellemezte. E kedvező folyamatok mellett azonban a kockázatok is jelen voltak a szigetország gazdaságában, különös tekintettel az alacsony beruházási rátára, a deficites árukereskedelemre (az Egyesült Királyság minden termékcsoportban nettó importőr volt), a pénzügyi szektor túlsúlyos szerepére (az ágazat eszközállománya a bruttó hazai termék mintegy 560 százalékára rúgott), valamint az ingatlanbuborék duzzadására. A 2008-ban begyűrűző pénzügyi és gazdasági válság hatására 2009-ben már több mint 5 százalékos volt a visszaesés, és az évekig húzódó gyengélkedés miatt a GDP csak mostanában éri el ismét a recesszió előtti szintet. A kibocsátás zsugorodása mellett a krízis magával rántotta a globális pénzügyi rendszerrel összefonódott brit bankszektort is, amelynek konszolidációja szétzilálta a közpénzügyeket (2009-ben és 2010-ben is kétszámjegyűre ugrott a hiány és meglódult az adósságállomány), miközben aggasztó társadalmi hatások – jelentős életszínvonal-esés, 5 százalék közeléből 8 százalékra növekvő munkanélküliség – is megjelentek. Mindezek a súlyos problémák kijelölték a 2010-ben hatalomra került Cameron-Clegg (konzervatív-liberális demokrata) koalíciós kormány számára a válságkezelés várható irányait, amelynek fő elemei az alábbiakban foglalhatók össze.

A három posztszovjet ország, Grúzia, Moldova és Ukrajna által az EU-val aláírt társulási szerződések várható hatásaival kapcsolatban meglehetősen nagy a bizonytalanság. Ennek egyik okát a beígért orosz szankciók jelentik, a másikat pedig az a tény, hogy minden külkereskedelmi nyitás későbbi mérlegét az érintett gazdaságok versenyképessége határozza meg. Márpedig ha most lehántjuk a társulási szerződésekről a politikai pátoszt, jogosan kételkedhetünk, hogy ezek a gazdaságok mennyire lesznek képesek kihasználni a kereskedelempolitikai nyitásból fakadó esélyt.

A kelet-közép-európai országok esetében a társulás és a vele járó szabadkereskedelem az exportvezérelt növekedési modellre való áttérés egyik lépcsője volt: bizonyosságot kínált ezen országok jövendő uniós tagságára vonatkozóan egy konjunkturális világgazdasági időszakban, amikor ezek az országok saját jogon is növekvő tőkevonzó képességgel rendelkeztek. Mindez hiányzik a mostani társulási körből: egy stagnáló uniós piacon, tagsági ígéret nélkül és meglehetősen rossz belső strukturális kondíciókkal társul három olyan ország, amelyek eddig is képtelenek voltak jelentős exportiparágakat magukhoz vonzani. Nem véletlenül, ezen államok külpiaci nyitottsága egyelőre alacsony (pl. Grúzia esetében), vagy legfeljebb közepes (Moldova és Ukrajna vonatkozásában). A nyitás értelme tehát leginkább az lenne, hogy ezek a gazdaságok az európai piacra termelő exportágazataikba jelentős tőkeinjekciót kaphassanak.

2014 nyarán világosan látható, hogy a legutóbbi, 2008-ban kezdődött és hatásaiban máig le nem zárult pénzügyi válság egyúttal a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi intézményrendszer, a gazdasági-pénzügyi működési mechanizmusok és a gazdaságpolitikai eszköztár alkalmazásának válsága is, a gazdasági-pénzügyi szereplők súlyos etikai felelősségével együtt. Azóta kiderült, hogy a válságproblémák a válság után is fennmaradtak és kezelésük hosszú távú, nehéz feladatokat ró a gazdasági struktúrák befolyásolóira, a gazdaságpolitikákra és a társadalmi szereplőkre egyaránt.

Az EU Magyarország számára döntő jelentőségű gazdasági partner a kereskedelem, a tőkeáramlás, a technológiai fejlesztés és a kooperáció területén egyaránt. Magyarország áru- és szolgáltatásexportja éves GDP-jének 81 százalékát, importja 80 százalékát teszi ki. Magyarország a kereskedelmi intenzitás, az összekapcsolódás mértéke szerint, a tőkekapcsolatok és a szerkezeti konvergencia alapján az EU-ba kiemelkedően integrált országok közé tartozik. Az EU részesedése a magyar összexportban 76 százalék, az importban 70 százalék. (Az importban az arány döntően az EU-n kívülről származó energiabehozatal miatt kisebb). Az integrációs struktúrákba való bekapcsolódás szerint Magyarország az egységes belső piac és Schengen résztvevője. Az integrációs kapcsolatok arányai nagyságrendileg beálltak a jelenlegi magas szintre, így nem a további aránynövekedés, hanem a minőségi javulás, a hozzáadott értéknövelés és a mikroszerkezeti nemesítés a fő cél. A termelékenység növelése is elsőrendű feladat. (Az egy munkaórára vetített termelékenység terén, az EU-átlagot 100-nak véve, Németország adata 125,2, Csehországé 67,5, Magyarországé 59,5).

A világ a politikai és gazdasági hatalmi viszonyokban zajló jelentős átalakulás fázisában van. Az előadás keretében csupán néhány kérdést emelhetek ki. A következő föbb kérdésekkel kívánok foglalkozni:

1. A világrend főbb szereplői közül melyek azok, amelyek helyzetében, érdek és értékviszonyaiban végbemenő változások meghatározó fontosságúak a nemzetközi folyamatokra és ezek milyen következményekkel járnak a többiek fejlődésére nézve?
2. Politikájuk, a bilaterális és multilaterális kapcsolatrendszerük milyen hatással lesz a fejlődésre?
3. Milyen kockázati tényezők játszanak különösen fontos szerepet a következő években? Melyiket emeljük ki a mai, globalizált világban jellemző nagyszámú nemzetközi kockázati tényezők közül?

2014 június 19-én új királyt iktatnak be Spanyolországban. János Károly lemondása után fia, VI. Fülöp veszi át a trónt.

A mesterlövészek már előző nap kinézték helyüket a tetőkön. 14 ezer biztonsági embert helyeztek ki a Kongresszus és a Királyi Palota közötti útra. Figyelik az online felületeket, közösségi oldalakat, királyi honlapot. Az érdeklődés hatalmas, rengeteg nézőt várnak Madridba. A királyi útvonalon a legdrágább erkély bérleti díja  6000 euróra rúgott. Mindenütt zászlók, címerek.

A királyváltással járó adminisztratív feladatokat, törvények elfogadását a kormány és a spanyol országgyűlés igyekezett minél hamarabb és minél gördülékenyebben elintézni. Mindazonáltal ez idő alatt is felvetődött, hogy kell-e és egyáltalán mennyibe kerül a monarchia Spanyolországnak? A hivatalos spanyol költségvetésben az idei évre 7,77 millió eurót szántak a királyi háznak, némileg kevesebbet mint tavaly. Az összeg évről évre csökken egy kicsit, 2011-ben még 8,43 millió volt, ebben az évben hozták először nyilvánosságra ezt hivatalosan 1979 óta. A fenti összegeket tekintve a spanyol királyi fizetés 5-7-szer alacsonyabb, mint más európai királyoké. Ha ezt a summát a spanyol GDP-re, vagy lakosságra vetítjük, még akkor is alatta marad az angol, vagy holland számoknak.

2014 a választások éve az Unióban. Lassan létrejön az új Európai Parlament, az Európai Bizottságnak új elnöke és biztosai lesznek, új személy kerül a kül- és biztonságpolitikai képviselői pozícióba, és új elnököt fog kapni az Európai Tanács is. Minderre egy olyan évben kerül sor, amely egy ötéves nagy válság utáni első év, sok megoldatlan gazdasági kérdéssel. A válságkezelés tapasztalatai és a munkanélküliség problémája rányomja bélyegét a választásokra. Jórészt ennek tudható be, hogy az EP-ben számszerűen megnőtt az Uniót alapjaiban bíráló, sőt esetenként tagadó képviselők száma. Mindez azt is mutatja, hogy a tagországokban olyan pártok jelentek meg, amelyekre a korábbi időszakokban egyáltalán nem volt példa. Ezért merül fel az a kérdés, vajon az elkövetkezendő öt évben sikerül-e az integrációt „karbantartani”?! 

Emlékezetesen kezdődik a nyár Spanyolországban. Június 2-án lemondott a 76 éves János Károly király, beszédét egyenesben közvetítette a média. Egy korszak ezzel véget ért. Ő volt az, aki Franco halála után a hetvenes évek végi viharos politikai helyzetben Spanyolország demokratikus berendezkedését kialakította és megszilárdította. Spanyolország számára jelentős diplomáciai missziót is teljesített, utat nyitott a gazdasági terjeszkedés előtt is, főleg Latin-Amerikában. Évtizedekig töretlen népszerűségnek és tiszteletnek örvendett belföldön és külföldön egyaránt.

Egészen két évvel ezelőttig.

Simai Mihály a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének kutatóprofesszora előadást tartott az európai parlamenti választások lehetséges következményeiről május 25-én.

Simai Mihály előadása elején történelmi áttekintést adott tekintettel arra, hogy 2014-ben nemcsak az első világháború kitörésének 100. évfordulója van, hanem Nagy Károly halálának 1200. évfordulója is. Nagy Károly annak a Német-Római Birodalomnak az alapítója, amely közel 1000 évig létezett, 1806-os felbomlásáig. Ebből az a tanulság, hogy semmi se tart örökké. 2014-ben az egyik magyar vonatkozású évforduló, hogy az ország 10 éve tagja az Európai Uniónak. Ez alatt a 10 év alatt nem annak kellett volna lennie a fő kérdésnek, hogy mit kapunk az uniótól anyagi értelemben, hanem annak, hogy tudott-e élni Magyarország a lehetőségeivel. A magyar történelem tanulsága az, hogy a lehetőségek jelentős részét elszalasztotta az ország.

A soron következő „Csütörtöki beszélgetések” az „Oroszország mint politikai-gazdasági erőcentrum a XXI. század eleji eurázsiai térben – vonzáskörzet, versenytársak, valamint az európai és magyarországi következmények” című OTKA-projektben készülő tanulmány első eredményeit ismerteti.

Az előadás a Szovjetunió EU-n kívüli 12 utódállamának függőségi viszonyait mutatja be a gáz esetében: a posztszovjet nettó gázimportőröknek és -exportőröknek a forrásországoktól, a piacoktól, továbbá a tranzitállamoktól való függőségét. Ez a függőség részben az utódállamok közötti szovjet (infrastrukturális) örökség, részben a volt Szovjetunión kívüli forrásországokkal és piacokkal kapcsolatos. A függőség komplexitását mutatja, hogy a posztszovjet nettó gázexportőrök gázmérlegei jellemzően a forrásoldalon is függenek bizonyos mértékben más államoktól (amely adott esetben csak swap földrajzi okból), továbbá csaknem az összes vizsgált valamilyen tranzitszereppel bír. Az öt posztszovjet nettó gázexportőr (Oroszország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Kazahsztán) és a hét nettó gázimportőr (Ukrajna, Belarusz, Moldova, Grúzia, Örményország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán) egyaránt a diverzifikációs lehetőségeket keresi.

A március végén tartott települési önkormányzati választások katasztrofális eredménye – a kormányzó baloldal több mint 150 városban (köztük Reims-ben, Limoges-ban, vagy például a számos csúcsiparágnak otthont adó, félmilliós Toulouse-ban) veszítette el az irányítást – azonnali és mélyreható váltásra késztette a francia elnököt. A kormány élére a katalán származású, 51 éves, s (gazdaság-) politikai nézeteit tekintve a Szocialista Párt jobb szélén elhelyezkedő addigi belügyminiszter, Manuel Valls került. Az említett nézetekre jellemző, hogy 2007-ben Sarkozy – igaz eredménytelenül, de az ún. politikai nyitás jegyében – kormányzati pozíciót ajánlott Vallsnak, illetve, hogy mivel a Zöldek számára az új miniszterelnök túlságosan liberális, a környezetvédők (egyébként a franciák többségének örömére) már nem vállalnak részt a kormányzásban.

Az alábbiakban a „Tíz éve az EU-ban – közös lehetőségek, eltérő fejlődés” című konferenciánk összefoglalója olvasható. A március 27-én megrendezett eseményen Somai Miklós, Vida Krisztina, Meisel Sándor és Rácz Margit tartottak előadást.

Előhang. Az alábbiakkal nem egyetértő olvasók türelmét kérem! Olyan nézetrendszert alkalmazok a mai világunk magyarázatára, amely ugyan nem divatos, de a statisztikai tények által nagymértékben igazolható, s szerintem egységes logikai rendszert képez. Ez az amerikai és európai egyetemeken egész tanszékek által is képviselt marxi gyökerű világrendszer-szemlélet.

1. A „globalizáció” fejlődéstörténete. Az emberiség gazdasági folyamatokkal is alátámasztott, visszafordíthatatlanul szerves egységesedése a kapitalizmus korszakával kezdődött. A gyarmatosítással a tőkefelhalmozás nemzeti és nemzetközi (világgazdasági) forrásai egyesültek. Közöttük inkább a világgazdaság az előfeltétel. A világgazdaság és a nemzeti gazdaság csak egymás által létezik. Az évszázadok folyamán a kereskedelem, a tőkekivitel (és sokszor az erőszak) révén fokozatosan alakult ki a munkamegosztás, és az azon alapuló kereskedelem, tőkeviszony, érdekviszony, kölcsönös függőség, ellenőrzés és hierarchia összefonódó nemzetközi és sok nemzetre kiterjedő rendszere, amely pl. a második világháború után a formális politikai birodalmi kereteket (a gyarmati rendszert) nélkülözhetővé tette.

Egyre nagyobb a remény, és egyre több a reményt erősítő gazdasági mutató, hogy 2014 már az eurózónában is a fellendülés éve lesz. A probléma csak az, hogy az eladósodás a válság öt éve után is benne van számos tagország gazdaságában. A GDP-ben mért folyó hiány javulást mutat mind a 18 tagországban. Az államadósság GDP-ben mért aránya azonban (Németország kivételével) valamennyi tagországban megnőtt. Az eladósodás ugyanakkor nemcsak ezzel a két makromutatóval mérhető. Tartós fellendülés csak ott lehet, ahol a konjunktúra keresleti oldala is alátámasztja ezt. Márpedig, ha a lakosság és esetleg még a cégek egy része is mindmáig az eladósodottság kínjaival küzd, akkor a keresleti oldal tartósan korlátozott.