Gondolatok a brit válságkezelésről, a skót függetlenségi törekvésekről és az uniós kapcsolatokról
Az Egyesült Királyság a nagy válságot megelőző másfél évtizedben összességében jó teljesítményt nyújtott: átlagban 2,6 százalékos, kiegyensúlyozott – elsősorban a magánfogyasztáson alapuló – növekedés, 2 százalék alatti infláció, magas foglalkoztatottság, viszonylag alacsony munkanélküliség, valamint jó közpénzügyi helyzet (3 százalékon belüli költségvetési hiány és kb. 45 százalékos államadósság) jellemezte. E kedvező folyamatok mellett azonban a kockázatok is jelen voltak a szigetország gazdaságában, különös tekintettel az alacsony beruházási rátára, a deficites árukereskedelemre (az Egyesült Királyság minden termékcsoportban nettó importőr volt), a pénzügyi szektor túlsúlyos szerepére (az ágazat eszközállománya a bruttó hazai termék mintegy 560 százalékára rúgott), valamint az ingatlanbuborék duzzadására. A 2008-ban begyűrűző pénzügyi és gazdasági válság hatására 2009-ben már több mint 5 százalékos volt a visszaesés, és az évekig húzódó gyengélkedés miatt a GDP csak mostanában éri el ismét a recesszió előtti szintet. A kibocsátás zsugorodása mellett a krízis magával rántotta a globális pénzügyi rendszerrel összefonódott brit bankszektort is, amelynek konszolidációja szétzilálta a közpénzügyeket (2009-ben és 2010-ben is kétszámjegyűre ugrott a hiány és meglódult az adósságállomány), miközben aggasztó társadalmi hatások – jelentős életszínvonal-esés, 5 százalék közeléből 8 százalékra növekvő munkanélküliség – is megjelentek. Mindezek a súlyos problémák kijelölték a 2010-ben hatalomra került Cameron-Clegg (konzervatív-liberális demokrata) koalíciós kormány számára a válságkezelés várható irányait, amelynek fő elemei az alábbiakban foglalhatók össze.
Politikai konszenzus volt arról, hogy a pénzintézeteket meg kell menteni, így egyetlen bank sem ment csődbe. A (még a Brown-kormány alatt megkezdett) bankkonszolidáció különböző formákat öltött, beleértve az állami irányítás alá vételt, összevonásokat, tőkeinjekciókat, rossz hitelek kiegyenlítését, külső befektetők bevonását, állami garanciavállalást. A mentőcsomag teljes keretét igen nehéz megállapítani, a különböző források eltérő nagyságrendet említenek, de talán nem alaptalan nagyjából ezermilliárd fontról (vagyis a brit GDP mintegy kétharmadáról) beszélni a bankmentések kapcsán. Mindezek eredményeként az ágazat stabilizálódott, teljes eszközállománya a GDP arányában kb. 460 százalékra szűkült.
A válságkezelés további fontos eleme volt a pénzügyi szolgáltatások átfogó reformja. Ennek jegyében a legfontosabb újdonság, hogy megvalósul a kiskereskedelmi ügyletek elkülönítése a nagy befektetési tevékenységektől („ring-fencing”), bevezetésre került a magasabb tőkemegfelelés, valamint az ún. „bail-in” rendszer is, amely baj esetén nem az államot, hanem a bank részvényeseit, befektetőit kötelezi a probléma megoldására. Emellett az új szabályozás szigorúbb makro- és mikorprudenciális felügyeletről is gondoskodik (a Bank of England szervezetén belül), továbbá büntetőjogi felelősségük is lehet a pénzügyi szektor fő döntéshozóinak túlzott kockázatok vállalása esetén.
A krízis egyik fontos kísérőjelensége volt a hitelpiac kiszáradása, amelyet a brit központi bank a monetáris lazítás politikájával igyekezett orvosolni: az alapkamatot történelmi mélységbe, 0,5 százalékra vitte le, majd több lépcsőben összesen 375 milliárd fontnyi elektronikus pénzt pumpált a gazdaságba a „mennyiségi lazítás” jegyében. Ez utóbbi lényege, hogy a Bank of England állampapírokat vásárolt fel nagy pénzintézetektől, azzal a céllal, hogy azok forrásait más irányba, például tőzsdei befektetések, hitelezések (és így közvetve a reálgazdaság élénkítése) felé terelje.
A kormányzat az elmúlt években komoly hangsúlyt fektetett a munkapiaci helyzet javítására. A főbb intézkedések közé sorolható, hogy a munkahelykeresés rendszerét célzottabbá, személyre-szabottabbá tették, az „ifjúsági szerződés” program keretében egy sor ösztönzőben részesülhet az a munkaadó, aki 18-24 éves korú munkavállalókat foglalkoztat, jelentősen kiterjesztették a gyakornoki programokat, valamint bevezették, hogy a segélyért valamilyen munkát kell végezni.
Mindemellett a költségvetés alapos szerkezet-átalakításon esik át. Az állam újraelosztó szerepének igen jelentős leépítése megy végbe közel egy évtized alatt az eddigi eredmények, és a további tervek (ld. konvergenciaprogramok) alapján. Ennek értelmében a költségvetés a bevételi oldalon a 2011-es 40,4 százalékról 2019-re a GDP 37,6 százalékára mérséklődne, amit elsősorban adócsökkentésekkel érnek el (lényegében csak az áfa és a bankadó emelkedett az elmúlt években); miközben a kiadási oldal a 2011-es 48,9 százalékról 2019-re a GDP 37,7 százalékára zsugorodna, elsősorban az államigazgatási, valamint a szociális kiadások leépítése/visszafogása eredményeképpen. Így az évtized végére a bevételi és kiadási olló látványosan zárulna, az államháztartás egyensúlyba kerülhetne.
A sokrétű válságkezelés lassan meghozza gyümölcseit. 2013-ban a kilábalás, ezt követően pedig a fellendülés egyértelmű jelei mutatkoznak, ami az idén és jövőre is mintegy 2,5 százalékos növekedést jelent. Ennek hajtóereje elsősorban ismét a magánfogyasztás, ugyanakkor erősödnek a vállalati beruházások is. A fizetési mérleg továbbra is negatív, de javul, a munkanélküliség 7 százalék alá csökkenése várható az idén, ami – a Bank of England bejelentése alapján – magával vonja majd a fokozatos kamatemelés megkezdését, miközben az infláció 2 százalékon stabilizálódik. London 2008 óta túlzott hiány-eljárás alatt van, a jelenlegi korrekciós határidő a 2014/15-ös költségvetési év lenne, de ezt a kormány biztosan nem tudja teljesíteni (5 százalékos deficit várható). A trend azonban megfelelő, és közép-távon az említett egyensúlyi helyzet felé tart. Emellett a jelenleg mintegy 92 százalékos államadósság mérséklődése még várat magára, ugyanakkor itt is bíztató, hogy az emelkedés évről évre már csupán egy százalékpontos szemben a válság éveiben látott ijesztő mértékű növekedési ütemekkel. További előny, hogy a brit adósbesorolás, ha kisebb zökkenőkkel is, de folyamatosan a legjobb kategóriában maradt a világ valamennyi mértékadó minősítő intézeténél, és a kockázatot az is csökkenti, hogy az állam fontban, és több mint kétharmados arányban hazai szereplők felé adósodott el.
A továbbiakban a kormány tervei közé tartozik a nagy infrastruktúra-beruházások beindítása, a képzés, és a gyakornoki rendszer továbbfejlesztése, valamint a kis- és középvállalatok támogatása is. A kétségtelen eredmények mellett ugyanakkor foglalkozni kellene a mostani fellendülésben is megjelenő kockázatokkal, ideértve az ismét felpörgő ingatlanpiacot- és árakat, a City szerepét, vagy a külkereskedelmi teljesítményt is. Ezen felül az ország számára további két igen komoly kockázati tényező is jelen van: Skócia esetleges kiszakadása az Egyesült Királyságból (amiről 2014. szeptember 18-án lesz népszavazás), illetve a britek kilépése az EU-ból (amiről konzervatív választási győzelem esetén 2017 vége előtt várható referendum). Érdemes röviden áttekinteni e két lehetséges esemény következményeit az érintett felek számára.
Skóciában a függetlenségpártiak fő érvei közé tartozik a teljes fiskális önállóság megteremtése (jelenleg a náluk beszedett adóknak csak a 7 százaléka fölött rendelkeznek). Azt is hangsúlyozzák, hogy az olaj- és gázmezőkből származó bevételek (a tengeri lelőhelyeket lényegében Skóciához tartozónak tekintik), illetve a versenyképes iparágak, egyetemek és tudomány mind a lakosság életszínvonalának jelentős emelkedését eredményeznék. Végre nem London-központú, hanem a skót igényeknek megfelelő fejlesztésekre kerülhetne sor, megvalósulhatna az önálló védelem és az atomfegyverek eltávolítása az újdonsült állam területéről. Nem kellene olyan központi kormányok uralma alatt élni, amelyek programját a skót szavazók nem támogatják (az országos választásokon a skótok jellemzően munkáspárti szavazók, márpedig az elmúlt 68 évben csak 34-ben volt baloldali kormány). Az ötmilliós Skócia ugyanakkor veszíthet is a kiválással. Hosszadalmas vitáknak néznének elébe Londonnal, ami a tengeri határt és a szénhidrogén erőforrásokat illeti, valuta-bizonytalanság lépne fel (Skócia megtartaná az angol fontot, amit a Bank of England elutasít), és várhatóan munkahelyek vesznének el (a brit államigazgatási és védelmi szektorban éppúgy, mint a nagyobb piacra termelő vagy szolgáltató cégek várható áttelepülése miatt). A nulláról kellene felépíteniük nemzetközi kapcsolataikat, miközben néhány kulcspozícióból (ENSZ BT, G20) kiesnének. Csatlakozási tárgyalásokat kellene bonyolítaniuk a NATO-val és az EU-val, miközben a tagsággal járó előnyöket átmenetileg elveszítenék (nem is beszélve arról, hogy a szeparatizmust ellenző tagországok akár vétójogukkal is élhetnek a skót csatlakozást illetően!). Az Egyesült Királyság ugyanakkor semmit nem nyerne, viszont veszteségei közé lenne sorolható közjogi státuszának megváltozása és nemzetközi helyzetének meggyengülése, a GDP (9 százalékos) zsugorodása és elesés az adó- valamint szénhidrogén-bevételektől.
Közvéleménykutatások szerint a népszavazás kérdésére – „Skócia legyen-e független ország?” – 2014 júniusának végén még mindig a „nem” vezetett, ám az elmúlt hónapok fő trendje alapján az ellenzők inkább stagnáló tábora mellett a bizonytalanok aránya rohamosan csökken, és ők mind az „igen-tábort” erősítik. Így az olló szűkül, de az arány még mindig 49-37 százalék, tehát egyelőre úgy tűnik, nagyobb esély van arra, hogy Skócia nem lesz a nemzetközi jog új alanya a közeljövőben.
Bár London nem örülne Skócia kiválásának, az ország egy nagyobb egységből, az Európai Unióból való kilépést fontolgatja. Az Egyesült Királyság szempontjából a fő érvek között van az önállóság mind a külgazdasági kapcsolatokban, mind a jogalkotásban és számos politikaterületen is (pl. szociálpolitika, bevándorlás). További szempont számukra, hogy nem kellene hozzájárulni az EU költségvetéséhez, ami évente GDP-ben mérve kb. 0,5 százalékos megtakarítást jelentene. Az ellenérvek között említhető ugyanakkor az ország nemzetközi szerepének át- és valószínűleg leértékelődése, a brit piacok vonzerejének csökkenése a külső nagy befektetők szemében, de a már ott működő cégek számára is piacjutási nehézségek léphetnek fel, attól függően, milyen kapcsolatokat sikerülne kialkudni az EU-val. Kimaradnának a jogalkotásból, és a tágabban értelmezett döntéshozatalból, miközben számos területen továbbra is fennmaradna a külső alkalmazkodási kényszer. Az Unió más országaiba igyekvő brit migránsok helyzete is nehezebbé válna. Emellett várhatóan a költségvetési megtakarítás sem lenne olyan jelentős, hiszen például egy EGT-típusú megállapodás esetén a piacra jutásért cserébe be kellene fizetni bizonyos összegeket az uniós kasszába (miközben a mainál jóval csekélyebb támogatásra lennének jogosultak). A britek kiválásával szűkülne az integráció mélyítését hátráltatók tábora, bár egy kritikus hang elvesztése sem feltétlenül pozitívum. Emellett azonban az Unió csak veszítene, hiszen önmaga is meggyengülne a nemzetközi porondon mind gazdasági, mind politikai szempontból, miközben a költségvetést is nettó veszteség érné.
Egyelőre tisztázatlan, hogy pontosan mit takarna az EU szerződés 50. cikke alapján kitárgyalt kilépési megállapodás, illetve, hogy ezt követően a szigetország milyen kapcsolatot építene ki az EU-val. Egy egyszerű szabadkereskedelmi megállapodás jelentős visszalépés lenne a mostani helyzethez képest, és valószínűleg nem elégítené ki a brit gazdasági érdekeket. A svájci modell lényege, hogy több mint száz kétoldalú szerződéssel kötődik az Unióhoz, ennek vonzereje is kétséges. Szóba jön az EGT-tagság is, ám ez tele van ellentmondással, hiszen itt a négy szabadság kiterjesztéséről van szó, amelyen belül a munkaerő szabad áramlása alól várhatóan kivételt kérnének. A tagdíjat azonban itt is át kellene utalni, miközben a belső piaci szabályozásba nem szólhatnának bele. Végül a vámunió is elképzelhető lenne (ld. török modell), ám itt éppen a külgazdasági önállóságról kellene lemondani, ezért ennek nincs realitása. A majdani népszavazás előtt tehát ezeket a szempontokat is alaposan mérlegelni kell.
Összegzésként elmondható, hogy az Egyesült Királyság rendkívül súlyos és hosszú válságon van túl – a válságkezelés lassan meghozza eredményét. A növekedés beindult, a munkanélküliség csökken, a közpénzügyi trendek bíztatóak, a bankszektort sikerült talpraállítani. Bár a kedvező fejlemények mellett a belső kockázatok is kitapinthatók (ingatlanpiaci helyzet, a gazdaság szerkezetének változatlansága), az ország számára ezeken túlmenően középtávon a legnagyobb kihívás Skócia kiszakadása, valamint az európai uniós tagság feladása lenne.
Vida Krisztina
