Egyre nagyobb a remény, és egyre több a reményt erősítő gazdasági mutató, hogy 2014 már az eurózónában is a fellendülés éve lesz. A probléma csak az, hogy az eladósodás a válság öt éve után is benne van számos tagország gazdaságában. A GDP-ben mért folyó hiány javulást mutat mind a 18 tagországban. Az államadósság GDP-ben mért aránya azonban (Németország kivételével) valamennyi tagországban megnőtt. Az eladósodás ugyanakkor nemcsak ezzel a két makromutatóval mérhető. Tartós fellendülés csak ott lehet, ahol a konjunktúra keresleti oldala is alátámasztja ezt. Márpedig, ha a lakosság és esetleg még a cégek egy része is mindmáig az eladósodottság kínjaival küzd, akkor a keresleti oldal tartósan korlátozott.
Ha 2014 az első olyan év lesz 2009 óta, amikor az egyébként alacsony bázison a GDP növekedést mutat valamennyi eurózóna tagországban, akkor sajnálatos módon ebből egyáltalán nem következik az, hogy az érintett országcsoport maga mögött hagyta a válságot. Egyrészt az említett kereslethiányos állapot miatt, másrészt pedig azért, mert nem körvonalazódott elég egyértelműen egy olyan technológiaváltás, ami beruházási oldalról teremtené meg a növekedés fenntarthatóságát. Mindez az eurózóna gazdasági jövője szempontjából - de középtávú jövője szempontjából mindenképpen - átlagában alacsony növekedési potenciált jelenthet. Ez a sajátosság nem jellemző valamennyi eurózóna tagországra azért sem, mert nem egyformán eladósodott országokról van szó.
Sokkal inkább arról van szó, hogy az eurózónában számos olyan tagország volt, és van, amelyben az évtizednél hosszabb ideig likvid nemzetközi pénzpiac kínálta olcsó hitel-eladósodáshoz vezető növekedést indított el, míg más tagországokban ilyen típusú növekedésre nem került sor. Az olcsó hitel elsősorban az építőipar túltengésén keresztül okozott súlyos adósságproblémákat egyes tagországokban. Ez az eladósodás két tagországot érintett, Írországot és Spanyolországot. Mindkettőben saját gazdasági folyamataiknak megfelelően a Lehman Brothers csődbemenetelétől függetlenül robbantak fel saját építőipari tőzsdebuborékok. Ezek a „torz” gazdasági fejlődésből fakadó válságjelenségek elsősorban az építőipari tevékenységet finanszírozó bankok válságaként jelentek meg. Így vált az eurózónában megoldandó feladattá a bankválság. Más eurózóna tagországokban az államháztartás nagyvonalú kezelése, azaz magas hiánya vezetett olyan államadóssághoz, amit az illikviddé váló nemzetközi pénzpiaci körülmények között nem lehetett a hagyományos módon finanszírozni. (Például Görögország, Olaszország.)
Az eurózóna válságfinanszírozásban részesített országai az egy főre jutó GDP-ben mérve utolérő országok. Kivéve Írországot, amely a 2000-es évek eleje óta nem számít utolérőnek. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy a közös valuta által összekötött országokban a fejlettségi heterogenitás komoly kihívást jelent. Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy húsz vagy harminc év alatt az EU kohéziós politikájának segítségével egy kevésbé fejlett ország felzárkóztatható a fejlettekhez. Ha pedig ez nincs meg, akkor pusztán a fejlettségi heterogenitás megléte akadályozza a folyamatos gazdasági mélyülést az eurózónán belül.
Az, hogy a II. világháború utáni legnagyobb világgazdasági válság mintegy tükör sajátos formában, de félreérthetetlenül megmutatta a fejlettségi heterogenitás tartós meglétét, és egy ebből fakadó torz fejlődési utat, az önmagában figyelmeztető az EU további célkitűzéseit illetően. Ugyanis, ha nem lehet külső gazdasági források több évtizedes biztosításával felzárkóztatni EU-tagországokat, akkor vagy többsebességes integráció képzelhető el, vagy az integráció mélyülése azon a szinten rögzül, ami ezt a fajta heterogenitást nem teszi közös problémává. Az eurózóna, tehát a közös monetáris politika már egy olyan mélyülési szintet jelent, amiről ebben a válságban derült ki, hogy az adósságválság kezelése, tehát a fiskális terület mégis csak közös felelősségvállalássá kellett, hogy váljon.
Mindez azonban 2014 márciusából nézve nem vezetett fiskális mélyüléshez. Érdekes kérdése a közeljövőnek, hogy erre a fejlettségi heterogenitásra építve milyen növekedés, foglalkoztatás, beruházás, technológiaváltás képzelhető el az eurózónán belül. Mindezen kérdések mellett csak annyi szögezhető le, hogy talán 2015 elején úgy tekinthetünk vissza erre az évre, mint amelyben mind a 18 eurózóna tagország produkálni tudta egész évre nézve a gazdasági növekedést. Az, hogy utána mi történhet az integráció mélyülését illetően, mint ahogy korábban most is, és 2015 elején is, homályban marad.
Ebben a fél évtizedig tartó nagy válságban a korábbinál sokkal egyértelműbben kirajzolódtak a regionális különbségek az eurózónán belül. Ez az, ami az eurózóna létrejöttétől mindmáig kizárta a fiskális mélyülést.
Rácz Margit
