A március végén tartott települési önkormányzati választások katasztrofális eredménye – a kormányzó baloldal több mint 150 városban (köztük Reims-ben, Limoges-ban, vagy például a számos csúcsiparágnak otthont adó, félmilliós Toulouse-ban) veszítette el az irányítást – azonnali és mélyreható váltásra késztette a francia elnököt. A kormány élére a katalán származású, 51 éves, s (gazdaság-) politikai nézeteit tekintve a Szocialista Párt jobb szélén elhelyezkedő addigi belügyminiszter, Manuel Valls került. Az említett nézetekre jellemző, hogy 2007-ben Sarkozy – igaz eredménytelenül, de az ún. politikai nyitás jegyében – kormányzati pozíciót ajánlott Vallsnak, illetve, hogy mivel a Zöldek számára az új miniszterelnök túlságosan liberális, a környezetvédők (egyébként a franciák többségének örömére) már nem vállalnak részt a kormányzásban.
A kormányprogram – amelynek végrehajtására Valls április 8-án kapott felhatalmazást a francia nemzetgyűléstől, és amelynek elemei azóta folyamatosan egyre pontosabbakká válnak – rendkívül sokoldalú célokat szolgál:
- megnyerni a vállalkozások és a pénzpiacok bizalmát;
- javítani az ország versenyképességét;
- ezáltal elősegíteni a gazdaság és a foglalkoztatás növekedését;
- egyszerűsíteni és olcsóbbá tenné az államigazgatást;
- csökkenteni az államháztartási deficitet és megállítani az eladósodást;
- valamint, mindezeken keresztül indirekt módon, és persze a francia érdekeknek megfelelően, befolyásolni Brüsszel és az Európai Központi Bank politikáját.
Tény, hogy az előző kormányok nem sokat tettek a fenti célok érdekében, s a francia gazdaság egyre jobban lemaradt a nemzetközi versenyben. Erről a helyzetről a vállalkozások romló jövedelmezősége és önfinanszírozási képessége is árulkodik.
Forrás: France: qu’attendre du CICE – Flash économie, recherche économique, 30 octobre 2013 – No. 776 NAXITIS http://cib.natixis.com/flushdoc.aspx?id=73490
A bökkenő
A feladat nem egyszerű, mert a gazdaság stagnál és a szociális klímára egyre nyomasztóbban rátelepszik a tömeges munkanélküliség. Ily módon nem elég csupán a munkaadókkal és a munkavállalókkal aláírt – a munkaadói terhek csökkentését és ennek fejében több százezer munkahely létesítését tartalmazó – ún. Felelősségi Paktumban foglaltakat, és az államháztartás rendbehozatalára (a hiánynak a GDP 3 százaléka alá vitelére) vonatkozó, illetve az erre egy tavalyi bizottsági döntéssel 2015-ig haladékot adó Stabilitási Programban foglaltakat pontról pontra végrehajtani. Amennyiben az említett dokumentumokat szó szerint veszik, az – a középosztály további anyagi terhelése miatt – jelentős politikai áldozattal, a középre szavazók apátiájával és a populáris erők előretörésével járhat. Az új kormány gazdasági /gazdaságpolitikai mozgásterében két dilemma okoz problémát, egy politikai és egy gazdasági:
- egyrészt, hogyan lehet elfogadtatni és végrehajtani egy, nyilvánvalóan a versenyképesség és általában az üzleti világ szempontjait előtérbe helyező programot, anélkül hogy a szakszervezetek, a populista politikai erők (Baloldali Front, Nemzeti Front) és a népszerűségvesztés miatt már amúgy is meggyengült kormányzati többség „liberális árulásról” beszéljen?
- másrészt, hogyan lehet megoldani a munkaadói terhek csökkentését és az állami/közületi kiadások ehhez szükséges mérséklését úgy, hogy az ne vezessen a gazdaság további lassulásához?
Egyes elemzők szerint – ami egyébként nem áll messze az új kormányfő értelmezésétől – a fenti dilemmák megoldásához szükséges policy mix őszinte közbeszéddel, bizonyos egyensúlyok megtartásával és erős elszántsággal végigvihető.
A részletek
Elsődleges szempont az üzleti világ bizalmának a megnyerése. Emlékezzünk: Holland és a baloldal 2012-es hatalomra jutása óta ez volt az egyik legnehezebben elérhető cél. És ezen az elnökválasztás után félévvel meghirdetett gazdaságpolitikai fordulat sem segített, mivel a munkaadók bérrel kapcsolatos terheinek csökkentésére irányuló 35 pontos intézkedéscsomag sem nem volt eléggé jelentős, sem nem volt időben eléggé koncentrált ahhoz, hogy kellően hiteles lehessen. Valls most az eddig meghirdetett 20 milliárd eurós könnyítést 30 milliárdosra emeli, a végrehajtást felgyorsítja, és néhány nagyon konkrét elemmel gazdagítja. Az intézkedéscsomag, a kormányfő szándékai szerint, egy versenyképességi sokkal ér fel.
2015 elejétől nem terheli munkaadói járulék a SMIC-et (minimálbért), aminek következtében a SMIC 1,6-szereséig további degresszív járulékcsökkentés lép érvénybe. Tekintettel a munkabért terhelő munkaadói járulékok jelenlegi igen magas (kb. 42 százalékos) arányára, az intézkedés következtében 4,5 milliárd euró maradhat a vállalkozások pénztárában. További 6 milliárd eurós könnyítést jelent – igaz, ez már a 300 ezer legnagyobb (adózás után évi 763 ezer €-nál nagyobb) forgalmú céget érinti – az 1992 óta érvényben lévő ún. CS3 (szolidaritási) adó 2015-2017 közötti fokozatos kivezetése, mely pénz eddig a társadalombiztosítás kasszáiba folyt be. Az adómérséklés hatása már 2015-től érezhető lesz: 1 milliárd euró értékben. Egy újabb kedvezmény az előzőeknél 10-szer nagyobb – adózás után évi 7,63 millió eurónál nagyobb forgalmú – vállalatokat érinti: a társasági adóra rakódó különadót 2016-tól eltörlik. [Megjegyzés: a még az előző elnöki periódusban bevezetett adónem évente a társasági adó százalékában kerül meghatározásra. 2014-re már 10,7%-os kulcs van érvényben, ami a társasági adót gyakorlatilag 37 százalékos szintre emeli.] Végül, az összes vállalkozás terheit mérsékli, hogy a társasági adót 2020-ig (a jelenlegi 33,33%-ról) fokozatosan 28 százalékosra csökkentik, és hogy az adórendszer egyszerűsítése jegyében több tucatnyi csekély hozamú ún. kisadót eltörölnek.
A kormány a könnyítésekért cserében elvárja, hogy a munkaadók – a 2014 márciusában a szakszervezetek egy (kevésbé radikális) részével közösen írásba foglaltaknak megfelelően, és főként a fiatalabb és az idősebb korosztályokra gondolva – jelentős számú új munkahelyet hozzanak létre, és javítsák az állások minőségi paramétereit (például a továbbképzési, karrierépítési lehetőségeket). Ugyanakkor, tekintettel a francia vállalatok jelenlegi helyzetére (kapacitáskihasználtság – kivéve agrár-élelmiszer vertikum és személyautó-iparon kívüli közlekedésieszköz-gyártás – profitabilitás, eladósodottság), nincs rá garancia, hogy a foglalkoztatottság bővítése helyett a cégek ne a pénzügyi helyzetük stabilizálására törekedjenek inkább.
Az új kormány a Felelősségi Paktumot a szolidaritás elemeivel bővíti, s ezért át is nevezte Felelősségi és Szolidaritási Paktumnak: tartalmát tekintve ez azt jelenti, hogy nem csak a munkaadók, de (bizonyos jövedelemhatárig) a munkavállalók terheit is csökkentik, mivel az elemzések azt mutatják, hogy járulékcsökkentés révén (főleg az alsó és közepes) jövedelemszegmensekben hozható létre a legtöbb munkahely. 2015 elejétől a minimálbérért (SMIC-ért) dolgozók terhei évi 500 euróval csökkennek. Ez utóbbi kvázi egy 13. havi fizetés felével ér fel, s összegszerűen 1,3 SMIC-ig degresszíven csökken. Ezen túlmenően, 2017-ig további 5 millliárd euróval csökkentik a legalacsonyabb jövedelműek terheit. Jóval szélesebb kört érintő intézkedés, hogy 2016-tól a SMIC maximum 3,5-szeresét keresők (azaz a munkavállalók mintegy 90 százaléka) számára az általuk fizetendő (átlagban kb. 22-23 százalékos) tb-járulék 1,8 százalékponttal csökken. Ezáltal kb. 4,5 milliárd euró marad a zsebükben. Az önfoglalkoztatók és kézművesek terhei 1 milliárd euróval mérséklődnek.
A fenti intézkedéseknek természetesen ára van: bevezetésükhöz 2015 és 2017 között 50 milliárd eurót kell megtakarítani, melyből 18 jut az államra, 11 a helyi önkormányzatokra és 21 a társadalombiztosításra. Az állami részt illetően, a köztisztviselők illetményalapját és a közalkalmazotti bértábla kulcsszámait – melyek idestova 2010 óta változatlanok – további 3 évre (azaz 2017-ig) befagyasztják. A fizetések kizárólag a végzettség és a munkában eltöltött évek függvényében emelkedhetnek. A minisztériumok továbbra is „fogyókúrán” lesznek, új munkaerő felvételére csak a rendbiztonsági erőknél, a bíróságoknál és a közoktatásban lesz lehetőség. Ez utóbbi területre 60 ezer új tanárt várnak, hogy a fiatalokkal (a hátrányos helyzetű térségekben is) hatékonyabban lehessen foglalkozni.
Az önkormányzatok tekintetében a spórolást elsősorban a szerkezeti reformoktól várják. Az ország európai régióinak számát – önkéntes alapon, vagy (annak hiányában) kormányzati javaslatok nyomán – legkésőbb 2017-ig megfelezik. Hasonló határidő lesz érvényben a települések közötti (egyébként egy 2010-es törvény által kötelezővé tett) együttműködés racionalizálására, a mindennapi élettel való összhang megteremtésére. A kormányfő javasolni fogja az ún. „általános kompetenciára vonatkozó klauzula” eltörlését, amelynek alapján a közigazgatás különböző szintjei szabadon megválaszthatják fejlesztési/működési/beavatkozási területeiket. A klauzula eltörlésével lehetővé válna az önkormányzati szintek ésszerű szakosodása, vagyis az, hogy bizonyos funkciókat/feladatokat kizárólag a közigazgatás bizonyos szintjéhez tartozó önkormányzatok láthatnának csak el. Természetesen, ez csorbítaná a közigazgatás szereplőinek a jogait, ugyanakkor kétségtelenül megszüntetné az átfedéseket és az ebből származó pazarlást. Végül, a megyei tanácsok 2021-ig történő megszüntetése is felmerült.
A társadalombiztosítástól elvárt 21 milliárd eurónyi megtakarításból 10 milliárd jut a betegbiztosításra – főként a kórházreform és a generikus gyógyszerek elterjesztése képében (értsd: egy sor originális gyógyszer kikerül a támogatott körből). További jelentős tétel, hogy – a minimális szolgáltatások kivételével – minimum másfél évig, azaz 2015 októberéig, nem kerül sor a szokásos revalorizációra, vagyis a (családi, munkanélküliségi, lakhatási és egyéb) juttatások, valamint a nyugdíjak értékének az infláció függvényében történő kiigazítására. A kormány – egy 2013 tavaszán tető alá hozott egyezmény értelmében – a szociális partnerek által irányított, s a kiegészítő nyugdíjakat folyósító intézményektől is elvárja a takarékoskodást.
Végül nem feledhető, hogy a versenyképesség érdekében hozott járulékcsökkentési intézkedések finanszírozásában az Áfa-kulcsok 2014. január elsejétől életbe lépő átrendezéséből (az általános és a köztes kulcs nőtt, az elsődleges szükségletek fedezését szolgálóé némileg csökkent), illetve az új (pl. a repülésre kivetett) környezetvédelmi adókból befolyó többletbevétel is szerepet játszik.
Ami a terv mögött van
Kérdés: mi a kormány célja a fentiekkel? Milyen értelmes cél található az átfogó, és a lakosság széles rétegei számára jelentős áldozattal járó intézkedéssorozat mögött? A GDP 90 százalékát meghaladó – s egyelőre még mindig növekvőben lévő – államadósság sokat nyom a latban. Franciaország a Bizottságtól 2013 májusában – több más országgal egy időben – haladékot kapott arra, hogy az államháztartási deficitjét a GDP 3 százaléka alá vigye, s ezzel kikerüljön az ellene folyó ún. „túlzott deficit eljárás” alól. A határidő 2015 végén lejár. Megzabolázott költségvetés nélkül nincs esély arra, hogy megálljon az államadósság növekedése, ami idegessé teheti a pénzpiacokat, és a kamatok potenciális emelkedése révén már középtávon is jelentősen nőhet a francia adósság refinanszírozásának a költsége.
A kormányprogram – és ezt nem győzik hangsúlyozni Párizsban – független a brüsszeli elvárásoktól, hiszen Franciaország hosszú évtizedek óta lehetőségei fölött él, többet költ az állami büdzséből, mint amennyi oda befolyik, s ezzel jelentős terheket rak a következő generációk vállára. A takarékoskodás, az áldozatvállalás elkerülhetetlen. Ugyanakkor, nyilvánvalóan van egy olyan logikai láncolat, amely szerint egy kőkeményen végigvitt megszorítási program, valamint a strukturális reformok megindítása, hitelessé teheti a deficitcsökkentésre irányuló szándékot. Ez egyúttal jelzés lehet az Európai Központi Bank számára – amely az újdonsült miniszterelnök szavai szerint jóval konzervatívabb monetáris politikát folytat, mint amerikai, brit vagy éppen japán testvérintézményei –, hogy Párizs komolyan gondolja közpénzügyei rendbetételét. Frankfurt tehát lazíthat monetáris politikáján, s biztonsággal elkötelezheti magát egy expanzívabb politikai vonal mellett – azaz több pénzt pumpálhat a piacokra –, ami elhozhatja az euró várva várt gyengülését. Egy kedvezőbb árfolyam pedig végső soron segítheti a francia vállalatokat abban, hogy a megszorítások miatt stagnáló belső piaci kereslet ellenére, exportjuk felfutásának köszönhetően növekedni tudjanak: legyen pénzük beruházni és munkahelyeket teremteni. S itt a kör bezárul: Manuel legfontosabb célja a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés, ha többszörös áttételen is, de megvalósulhat.
Francia államadósság a GDP százalékában (1995 decemberétől – negyedéves adatok alapján)
Forrás: Insee – http://www.insee.fr/fr/themes/info-rapide.asp?id=40&date=20140331
Ugyanakkor nem feledhető, hogy a fenti gondolatsor csupán elmélet. Franciaország sem nem parancsuralmi rendszer, sem nem a szociális partnerek (munkaadók, munkavállalók, állam) konszenzuskereső egyeztetésén alapuló demokrácia. Itt a társadalmi ellenállás az emberek vérében van. A szakszervezetek radikálisabb része már szervezkedik (sztrájkok körvonalazódnak májusra), de a kormányzó szocialista párton belül is nagy az ellenállás: a képviselők közül sokan úgy vélik, hogy egy baloldali kormány nem csoportosíthat át milliárdokat a munkavállalóktól a nagyvállalatok részvényeseihez, nem erre kaptak felhatalmazást a választóiktól.
Manuel Valls elődjénél kétségtelenül karizmatikusabb, lendületesebb és elszántabb vezetőnek tűnik. Programja, ha megvalósul, az utolsó 40 év francia gazdaságtörténetének legnagyobb „megszorítói” (Raymond Barre 1976, Pierre Mauroy 1983, Alain Juppé 1995) közé emelheti. A legkevesebb, ami elmondható, hogy ami rá vár, nem lesz sétagalopp…
Somai Miklós
