Apámnak volt 200 birkája, s juhászának a nyáj „igazgatásához” elég volt segítségként a vezérürü - aki Pirke névre hallgatott - és Bogár, a puli. Az egyik vezette, a másik terelte a nyájat. Máig sem tudom, hogy a kolomp, vagy a herélt kos tiszteletreméltó megjelenése - esetleg a kettő közösen - késztette a nyájat követésre. Gyerekkoromban mindig érdeklődve figyeltem a vezérürüt. A karizma fogalmát akkor még nem ismertem, lehet, hogy a juhok viszonylatában ezzel is rendelkezett Pirke. Bogár szerepe sokkel egyértelműbb volt. Tőle a birkák féltek. A juhászkampó, amit Fakó Laci, apám roma juhásza nekem is csináltatott az egyik helyi kováccsal ugyancsak hozzá tartozott a nyáj kezeléséhez. Kitűnő eszköz volt a birkák válogatásához. A kampóval tetszés szerint lehetett a birkák közül kiválasztani azokat, amelyek levágásra lettek előirányozva és nagy segítséget jelentett a fejésnél is. Ezek az egyáltalán nem a napi politikához kapcsolódó gondolatok, a Népszabadság julius 5-i „mellékletében” megjelent „Mit ér a vezérdemokrácia, ha magyar” című írást olvasva, nem véletlenül jutottak eszembe.
Az érdekes és fontos cikk szerzője a fogalom eredetét illetően Max Weber egyik, 1919-ben tartott előadására hivatkozott. A könnyen kínálkozó párhuzamokkal kapcsolatban a fogalmak használatánál a fő problémám mindig is az volt, hogy a felületes definiciók könnyen tévútra vihetnek. A demokráciának és a vezér szerepének különböző értelmezései számos gondolat társításra adnak ugyanis lehetőséget. A demokrácia fogalmat a történelemben pl. sokszor és sokan különböző jelzőkkel kapcsolták össze, amelyek hivatva voltak a rendszer jellegét kifejezni, pl. liberális demokrácia, pluralista demokrácia, proletár demokrácia, közvetlen demokrácia, népi demokrácia, polgári demokrácia, törzsi demokrácia... A vezérdemokrácia mindegyik jelzővel összekapcsolható. Ha elfogadjuk Schumpeter, osztrák-amerikai közgazdász egyik híres munkájában kifejtett véleményét (aki egyébként talán legplasztikusabban fogalmazta meg a vezérdemokrácia lényegét), miszerint a demokrácia csak módszer, illetve erőszakmentes eszköz, a hatalom megszerzésére és megtartására, egyértelmű, hogy eszközeinek alkalmazásánál számos technika lehetséges, kezdve a választók manipulálásától, a választási rendszerekkel kapcsolatos különböző mahinációkig. Ezért is lényeges, hogy a különböző jelzők helyett a rendszert következményei alapján itéljük meg: mennyire eredményezi a társadalmi igazságosságot, az egyenlőséget, a szabadságot,a jólétet vagy mindezek ellentéteit? Schumpeter a „Kapitalizmus, a Szocializmus és a Demokrácia címen,1942-ben megjelent munkájában egyébként nemcsak az általa klasszikusnak nevezett demokrácia definiciót bírálta (amely szerint a folyamat lényege az, hogy az emberek közös akaratuk révén képviselőket választanak a közjó érvényesülése érdekében), hanem kifejtette azt is, hogy szerinte nem valóságos az emberek közös akarata, másrészt közjóról sem lehet beszélni akkor, ha a vezérdemokrácia autokráciája mindekettőt helyettesítheti. Ebben az esetben a demokrácia csupán módszer, amely önmagában sem nem értékes sem nem segíti a helyes cselekvést. Az sem igaz ilyen esetekben, hogy az emberek ellenőrzik a parlamentet s a parlament ellenőrzi a vezért. A valóságban a vezér gyártja az emberek akaratát amit követői elfogadnak. A vezérdemokrácia tipikus alattvalója abban a pillanatban a szellemi teljesítmény alacsonyabb színtjére sűllyed, amint belép a politikába. (Capitalism, Socialism, Democracy; 262 old.)
A 20. század sok példával szolgált arra, hogy bizonyos feltételek között demokráciák könnyen átmehettek önkényuralmi, totalitariánus rendszerekbe és arra is, hogy e vezérdemokráciák vezérei milyen gyorsan válhattak diktátorokká. Az 1930-as években a sokan, akik visszajöttek Mussolini Olaszországából, Hitler Németországából vagy a Szovjetunióból irigykedve beszéltek vagy írtak a látott sikerekről és dicsérték a kollektívista szellemet, amelyben az eredmények forrásait látták saját demokratikus individualista rendszerük válságával szemben. Gyakran fel sem merült bennük, hogy az adott országok milyen árat fizettek mindezért. (A jövőt természetesen nem ismerhették.) Sok tekintetben hasonló jelenségek játszódnak le manapság. A demokratikus alkotmányosság hidegháború után megkezdődött folyamata, amelynek modelljeként az amerikai liberális demokrácit hirdették meg s Fukuyama számra a történelem végét jelentette, a 21. század második évtizedében megtorpant. Sok államban alakultak ki az átmenetek során különböző autokrata rendszerek. Nemcsak olyan államok tartoznak ezek közé, amelyekben a kleptokrata politikai elit sohasem szerette az ellenőrzést, hanem olyanok is, ahol a demokratikus fejlődés igéretesebbnek tűnt. Az okok, az összefüggések és a következmények feltárása nemcsak a politikai gyakorlat, a társadalomtudományok számára is komoly kihívás. A problémák nem teljesen újak. Évszázadunk elején pl. az ENSZ Egyetem keretében a demokrácia globális jövőjét elemző kutatási program már sok problémát jelzett előre. A világ minden térségéről ugyanis önálló kötet született (a projekt egyik alprogramját, amelynek címe „The Democracy and the market” volt, én vezettem, s a vonatkozó tanulmányok hasonló című kötetben 2000-ben jelentek meg). A kutatómunka megvilágította a demokrácia terjedésének globális folyamatával kapcsolatos problémák, feszültségek és korlátok regionális jellegzetességeit és arra is rávilágított, hogy a rendkívül differenciált és tovább változó világban ezek növekedése elkerülhetetlen. A 21. század jelenlegi szakaszában a világ politikai térképe meglehetősen kuszának tűnik. 2014-ben bolygónk 44 államában tartottak prulalistának tekinthető választásokat és az ENSZ becslései szerint bolygónk lakóinak 40 %-a olyan államokban él, amelyekre a prulalista demokrácia jellemző. A választási rendszerek és mechanizmusok azonban igen különbözőek. Az ENSZ Alapokmánya által 1945-ben, s az emberi jogok egyetemes deklarációja által 1948-ban teremtett nemzetközi biztosítékok eleve nem érvényesülnek abban több mint 60 országban, amelyekben a demokrácia formális eszközei is hiányoznak, de gyengülnek és bizonytalanok sok más országban is.
A hidegháborút követően a demokratizálódásnak is több modellje volt. Az autokrácia különböző formáinak kibontakozásával kapcsolatban a politikai gyakorlatban ugyancsak különböző mechanizmusok alakultak ki: az egyik modellben - leegyszerűsitve - az erőszakos, polgárháborús, esetenként külső erőkre épülő, vallási, etnikai ellentéteket kihasználó eszközök vannak túlsúlyban, míg a másik modell főként a békésebb eszközökre épít. Az eltérések nem lényegtelenek, függnek például a gazdasági és politikai elit jellegétől, az adott államok társadalmi szerkezetétől és a nemzetközi feltételektől. Megfogalmazhatók azonban bizonyos közös jellemzők is, ezek közé tartozik például az, hogy a vezér és a tőle függő, őt feltételek nélkül támogató elit kezébe kerüljön a teljes, tényleges hatalom, vagy hogy felszámolják, illetve ellehetetlenítsék a hatalmukat korlátozó politikai csoportokat és a jogállamra jellemző intézményeket. A békés modellben különösen döntő feltétel, hogy a politikai mechanizmusban a vezér akaratával szemben ne legyen lehetőség alternatívák elfogadtatására. A békés modell szempontjából különösen lényeges a populista, nacionalista, rasszista, idegenellenes vagy más, a tömegek manipulálására alkalmas eszmékre és jelszavakra építő agymosás is. Az erőszak és a törvénytelenségek azonban könnyen válhatnak békésebb út jellemzőjévé is, a kialakuló esetleges felszültségek nyomán és a nép kiábrándultságának elégedetlenségének mértékétől függően. A vezér és környezete hatalmát, előjogait féltve ilyen esetekben, de előbb utóbb általában is nagyobb biztonságot igyekszik magának teremteni, s az erőszak nyílt és burkolt eszközei már elengedhetetlenné válhatnak.
A jövőt illetően az egyik központi problémát Magyarország esetében is az jelenti, hogy eljuthat-e eddig az autokrata rendszerek gyakorlatának terjedése? Lényeges az is, hogy a neoautokrácia globális befolyása milyen lesz, s a demokratikus és az autokrata rendszerek viszonya miként alakul. Fennmarad-e, átalakul vagy szétesik a nemzetközi együttműködés fenntartását szolgáló nemzetközi szervezetek globális és regionális hálózata, amelynek működési elvét az egyik amerikai társadalomtudós „beépített liberalizmusként” jellemezte, s minden gyengeségük ellenére fontos biztosítékot jelentettek a kisebb államok számára.
Simai Mihály
