Az alábbiakban a „Tíz éve az EU-ban – közös lehetőségek, eltérő fejlődés” című konferenciánk összefoglalója olvasható. A március 27-én megrendezett eseményen Somai Miklós, Vida Krisztina, Meisel Sándor és Rácz Margit tartottak előadást.
Somai Miklós: Az EU 2014-2020-ra szóló közös költségvetési kerete, különös tekintettel a kohéziós és az agrárpolitikát érintő változásokra
Az előadáson elsősorban a Többéves Pénzügyi Keret (angolul Multiannual Financial Framework = MFF) kialakításában résztvevő európai uniós intézmények szerepéről, a tagországok eltérő érdekeiről, és a korábbi (2007/2013-as) keret tárgyalási folyamatával való hasonlóságokról esett szó. Az Európai Parlament a Lisszaboni Szerződésnek köszönhetően megnövekedett befolyásával élve többek között elérte, hogy az egyes költségvetési években megmaradó forrásokat át lehessen vinni a következő évre (rugalmasság). A tárgyalásokon a nettó befizető országok spórolási szándéka érvényesült: a fő keretösszegek reálértékben 3,5 (illetve a Horvátországnak járó pénz levonásával kb. 5) százalékkal csökkennek, ami példa nélküli az eddigi MFF-ek történetében. Ugyanakkor arra vigyáztak, hogy minden tagország delegációja emelt fővel állhasson az otthoni közvéleménye elé: a hétéves programban az olyan speciális rendelkezések száma, amelynek alapján egyes tagországok vagy régiók egyedi alapon kaphatnak plusz pénzeket, illetve mentesülhetnek bizonyos kötelezettségek alól, a korábbi 42-ről 53-ra emelkedik.
Bár a főösszegeket érintő változások látszólag csekély mértékűek, a valóságban igen jelentős átrendeződés indult a forrásoknak az egyes költségvetési fejezetek közötti megoszlásában. Jellemzően mindazon költségvetési fejezeteknél, ahol az új tagországoknak a kiadásokban való részesedése viszonylag nagynak mondható, komoly visszaesés tapasztalható: a kohéziós pénzek (melyeknél az újak részesedése 2010-2012 átlagában 46,5%-os volt) 8,4 százalékkal, a természeti erőforrások (vagyis az agrárpolitika) büdzséje (melyből az újak 20%-kal részesedtek) 11,3 százalékkal csökken. Ezzel szemben a versenyképességi fejezet forrásai 37,3 (ezen belül a kutatásé 40) százalékkal nőnek, miközben az újak részesedése 2010-2012 átlagában itt mindössze 8,8 (a kutatási projektekben 3,7) százalékos volt. A kutatási támogatásoknál az új tagországok igen gyenge esélyekkel indulnak a pénzek elnyeréséért, mivel – a kohéziós és az agrárpolitikával ellentétben – nincsenek előre leosztott, tagállamokhoz rendelt borítékok, és a rendelkezésre álló forrásokat egyre inkább az ún. „kiválósági központra” fogják koncentrálni. Ez utóbbi tekintetében a régi tagországok tagadhatatlan komparatív előnyökkel, jelentős fizikai és humán kapacitással, valamint hagyományosan hatékony agyelszívó képességgel rendelkeznek.
A kohéziós politikában csökken a támogatás-intenzitás, s – a Bizottság eredeti szándékával ellentétben – nem csupán a fejletlen régiók felzárkóztatására, hanem általában a régiók kihasználatlan képességeinek a feltárására, valamint versenyképességük fokozására koncentrálnak. Vagyis a fejlett régiókba is jut bőven a kohéziós forrásokból. Az agrárpolitikai reform – bár némileg csökkenti a hektáronkénti támogatásban az (elsősorban) Európa nyugati és keleti fele közötti meglévő rést – az egyszerűsített (SAPS = Single Area Payment Scheme) támogatási rendszer kivezetésének halogatásával, valamint a szabályozás „à la carte” jellegének növelésével, továbbra is jelentős versenyképességi és alkalmazkodási nyomás alatt tartja az új tagállamok termelőit.
Vida Krisztina: A visegrádi országok tapasztalatainak összehasonlítása
A kutató a visegrádi országok elmúlt tíz éves tapasztalatainak áttekintését a jogi-intézményi szempontokkal kezdte. Az Európai Bizottság adatain alapuló diagramok jól mutatták a négyek – különösen a három kisebb visegrádi ország – gyors alkalmazkodását, és jó teljesítményét mind a belső piaci irányelvek átvétele, mind az ezzel kapcsolatos kötelezettségszegési eljárások számának alakulása tekintetében. Az uniós intézményekbe a négy ország zökkenőmentesen tagozódott be, Csehország, Magyarország és Lengyelország már egy sikeres Tanács-elnökségi perióduson is túl van, és e három ország fővárosai otthont adnak egy-egy uniós ügynökségnek is. A V4-csoport az utóbbi években egyre markánsabban lép fel közösen bizonyos integrációs kérdésekben, amelyekről rendszeresen egyeztetnek.
Az előadó a továbbiakban egy sor – az Eurostat és az Európai Bizottság adatbázisára épülő – makrogazdasági szempontot vett górcső alá. Ami a GDP-növekedést illeti, a csatlakozástól a négy ország közül három komoly lendültet kapott, miközben a magyar gazdaság éppen a belépés után veszítette el azt. A csoporttól leszakadó, lassuló magyar gazdaság így a legsúlyosabb recessziót szenvedte el 2009-ben, miközben a cseh és a szlovák GDP az uniós átlag körül esett vissza. A nagy belső piaccal és kisebb nemzetközi kitettséggel rendelkező Lengyelország megúszta a zsugorodást, de a növekedés ott is lelassult. A különböző ütemű kilábalást követően azonban a középtávú előrejelzések bíztatóak: a térségben 3-5 százalék közötti növekedés várható, ami a csatlakozás óta először jelent majd kiegyenlített bővülést a négy ország vonatkozásában. A visegrádi országok különböző tempóban zárkóznak fel az EU átlagához (egy főre jutó GDP-ben mérve), ami összességében a régió EU-átlaghoz való fokozatos közeledését, valamint a négy ország egymás közötti fejlettségi különbségeinek csökkenését is magával hozta. A regionális felzárkózás az országoshoz hasonlóan alakult: a cseh és a magyar régiók (a központi régiók kivételével) alig, míg a lengyel és a szlovák régiók jelentősebben tudtak fejlődni. Végül, ami a bérfelzárkózást illeti: itt továbbra is nagy a lemaradás, bár a V4-csoportra számított éves átlagbér 2012-ben az uniós átlagnak már nem a belépéskor mért negyede, hanem „csupán” a harmada volt.
Ezt követően a kutató olyan fontos versenyképességi mutatók alakulását elemezte, mint a foglalkoztatás, a beruházások, az uniós források felhasználása, a termelékenység, vagy az innováció. Végezetül kitért a közpénzügyi és monetáris környezetre, kiemelve, hogy a térség országaiban sikeres erőfeszítésekre került sor a válságban szétzilált költségvetések stabilizálása és az államadósságok csökkentése, vagy növekedésének visszafogása terén. Emellett egyöntetűen igen kedvező szintre süllyedt a korábban többnyire magas infláció, és ez a trend – a kibontakozó kamatkonvergenciával együtt – várhatóan a következő években is fennmarad. Mindez megteremtheti a megfelelő alapot az euró bevezetésére a három nagyobb visegrádi országban is, és nem irreális ennek dátumát az évtized végére tenni.
Meisel Sándor: A három balti ország válsága és válságkezelése
A balti államokat a gazdasági válság kitörésekor az alábbi feltételek jellemezték: gyors növekedés, eladósodással járó mesterségesen táplált magas lakossági fogyasztás, ingatlanpiaci buborék, kedvezőtlen beruházási szerkezet. Alacsony volt a termelékenység és gyenge a versenyképesség (a két utóbbi jellemző örökölt tulajdonságnak tekinthető). Mindhárom országban rögzített árfolyamrendszert alkalmaztak, ami meghatározta a válságkezelés mikéntjét is. A válságot kiadáscsökkentéssel (költségvetési konszolidáció, szociális kiadások mérséklése, a közszféra kiadásainak a csökkentése), illetve gazdaságélénkítéssel kezelték. A gazdaságélénkítés elemei eltérőek voltak a három államban. Észtországban a beruházásokat élénkítették, a finanszírozáson javítottak, munkaerő-piaci reformot, illetve rugalmas szabályozást vezettek be. Lettországban a hitelbővítésre helyezték a hangsúlyt, illetve a szabályozást módosították. Litvániában elosztási reformot vezettek be, és a KKV-k helyzetét javították.
A balti sikerhez több tényező járult hozzá. A kormányok gyors intézkedéseket hoztak, amelyekkel azonnal felléptek a kialakult problémákkal szemben. Az intézkedéseket úgy hozták meg a legtöbb esetben, hogy azok a jövőre orientáltak voltak, tehát az innovációt, illetve a fejlesztéseket előtérbe helyezték. Bankrendszerük konszolidációját elősegítette, hogy a bankok döntő többsége külföldi kézben van. Alacsony volt az eladósodottsági szintjük, export által vezérelt növekedést tudtak elérni, az uniós alapokat válságfinanszírozásra használták fel. A válságot követő években újból – az uniós átlaghoz képest gyorsabb, a korábbihoz képest fenntarthatóbb – növekedési pályára tértek. A válságkezelést a társadalom elfogadta, annak ellenére, hogy az intézkedések elsősorban a lakosságot érintették. Ebben közrejátszott a balti társadalmak sajátos történelmi tapasztalata és attitűdje is.
Az elért sikernek komoly ára is van. Nőtt az elszegényedés, romlott az emberi erőforrások minősége. A munkavállalók jelentős része külföldrön vagy ingázva vállal munkát. A jövőben kockázatot jelenthet az export lanyhulhása, a munkaerőpiac rugalmatlanságainak fennmaradása. Az elosztási és az adórendszer is kiigazításra szorul. A balti államok között a válságkezelés során nőtt a homogenitás, ebben kialakulni látszik egy ezekre az országokra érvényes modell, amely azonban gazdasági és társadalmi sajátosságaik okán mégis unikálisnak, más uniós tagállamok által nehezen alkalmazhatónak tarható.
Rácz Margit: Válságszabályozás, európai kormányzás
A Maasstrichti Szerződésben a monetáris politika szupranacionális szintre emeléséről döntöttek. A fiskális politika nemzeti szinten maradt, a Stabilitási és Növekedési Paktum szabályai alapján nemzetközi ellenőrzés alá került az éves költségvetés egyenlegének alakulása. Az eurózóna első csaknem tízéves működése során világossá vált, hogy a tagországok között a stabilitási kultúra meglétét illetve hiányát tekintve nagy különbségek vannak a tagországok között.
A 2008-ban kitört nagy válság előtt a nemzeti keretek között maradt fiskális politika a stabilitási kultúra tartós hiánya ellenére sem akadályozta az euró nemzetközi szerepének fokozatos fejlődését. Az olcsó pénz mindent finanszírozhatóvá tett. A Lehman Brothers csődbemenetelével egy olyan pénzügyi világválság kezdődött, amikor az olcsó hitel eltűnésével a korábbi adósságfinanszírozás módok alkalmazása lehetetlenné vált.
Az eurózónában az adósságválság közös kezelésének szüksége 2010-ben a görög államadósság piaci finaszírozásának megszűnésével kezdődött. Az eurózóna vezetői úgy vélték, hogy tagállam nem mehet államcsődbe a zónán belül, mert az a közös valuta létét fenyegetné. Olyan szabályozás és főként pénzügyi forrás, amivel ki lehetett volna váltani a piaci finanszírozást, nem volt. Elkezdődik a válságkezelés, de mindig a kitört aktuális válság kezelése történik meg
2010-2013 között az eurózónában új szabályok és új pénzügyi források keletkeztek az adósságválság kezelésére. Átalakították a Stabilitási és Növekedési Paktumot az un. Hatos jogszabálycsomagban. Létrejön az európai kormányzás. Ennek keretében az Európai Bizottság minden naptári év első felében elkészíti hároméves előrejelzését és minden EU-tagország számára ajánlásokat készít a folyó hiány, az államadósság és a makrogazdasági egyensúly hány megszüntetésére. A tagország elutasíthatja ezeket a javaslatokat. De ha nem teljesül az egyensúly javulása, akkor az eurózóna tagországok az un. fordított szavazás keretében pénzbüntetéssel sújthatók, ha az ECOFIN-Tanács ezt kétharmados többséggel nem állítja meg.( Az eurózóna 1999-ben történt megalakulása óta mostanáig egyetlen országot sem sújtottak pénzbüntetéssel.) A Hatos csomag akár egész szellemisége megkérdőjelezhető. Egyrészt rendelkezik-e a Bizottság olyan tudással, aminek az alapján országspecifikus ajánlásokat adhat?! Másrészt a pénzbüntetés kiterjesztése a csomagban, nem valószínű, hogy erősíti a szupranacionális szint érdekérvényesítő képességének növekedését a korábbiakhoz képest. Szabályozási dömping bontakozott ki ebben az időszakban. Figyelemreméltó a , kormányközi szinten elfogadott Fiskális Paktum. Ebben a közpénzügyi fegyelem elérésének jól mérhető eszközét tetemtettek meg, azáltal, hogy az éves költségvetés strukturális hiányának mértékét a GDP -0,5 százalékában állapították meg. Így a szokásos bevételekből kell finanszírozni a szokásos kiadásokat. Strukturálisan így biztosítható fenntartható módon a költségvetés egyensúlya.
Az eurózónaban az adósságválság nemcsak az államadósság piacról történő finanszírozásának ellelhetetlenülésében nyilvánult meg hanem bankválság formájában is. Ez utóbbi kezelésének igénye vezet a bankunió kialakításához. A bankunió az EKB részeként jön létre. A legvitatottabb kérdés a közös bankszanálási alap létrehozatala. A bankmentésben részt kell vállalniuk az adott bank nagy befektetőinek, hitelt is vehet fel a bank . Csak mindezek után lép be a közös szanálási alap, amit nyolc év alatt töltenek fel.
Az államadósság finanszírozásra létrejött az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM). Az ESM –be a tagországok kvóta szerint fizetnek be. Zajlik a kvóta befizetés. Az ESM rendszerét és termékeit tekintve az IMF-re hasonlít.
2014-ben lecsengőben van a válság. A 2010-2013 között kialakult új szabályok és finanszírozási formák mostanra már mutatják az eurózóna fejlődési útját a válságkezelés tapasztalatai alapján. Fiskális területen nem mélyült az integráció. De váratlan válságok estén finanszírozhatóvá vált az államadósság. Monetáris területen a bankunió létrejöttével mélyül az integráció az eurózónában. Egyetlen tagország sem került ki az eurózónából, államcsőd sem alakult ki eddig.
De egyensúlyi és reálgazdasági szempontból egyaránt jobban látható regionalizálódás van a zóna 18 tagországa között. észak-dél irányban. Megkockáztatható egy olyan megállapítás is, hogy a déli kohéziós tagállamokat több, mint húsz év alatt sem zárkóztak fel. Nem zárható ki, hogy a kölcsönök visszafizetése nem lesz problémamentes. (Főleg Görögországban)
Az eladósodottság hosszabb ideig jelen lesz számos tagországban. Ezért akár egy évtizednyi időszakban is lassú lehet a növekedés. Ilyen körülmények között sem a fiskális fegyelem fenntartása, sem a munkanélküliség csökkentése nem lesz egyszerű feladat.
Hegedüs Zsuzsanna
