E bejegyzéssel Simai Mihály legutóbbi bejegyzéséhez szeretnék kapcsolódni néhány gondolattal. Simai akadémikus a „vezérdemokráciák” működésében tapasztalható egyik legfontosabb jellegzetességnek, a hagyományos értelemben vett „polgári” demokráciákhoz képest megnyilvánuló szembeötlő eltérésnek a jogállamiság (rule of law) csorbulását, hiányát tekintette. Azt a helyzetet, amikor az autokrata berendezkedésben a vezér akarata felülírhatja a demokratikus intézmények, akár az alkotmány rendelkezéseit. Az efféle kézi vezérlés a vezető ambíciójához mérten lehet egyedi vagy sűrűn ismétlődő. Szerintem ennél is nagyobb problémát jelent viszont az, hogy az autokrata berendezkedésben a vezető támogatói a maguk szintjén hasonló előjogokkal bírnak. Ennek az lehet a következménye, hogy a jogállamiság, a rule of law teljesen háttérbe szorul és a politikai hatalom a társadalmi lét valamennyi szintjén korlátozás és ellenőrzés nélkül tehet gyakorlatilag bármit tetszése szerint.
A rendszerváltást követő autokrata politikai berendezkedés legtöbbet emlegetett példája Oroszország. A jogállamiság hiánya ebben az országban az 1990-es évek elejétől kezdve folyamatosan tetten érhető volt már Jelcin elnök mandátuma alatt is. Például Jelcin a demokratikusan választott parlamenttel kialakult konfliktusát katonai erő bevetésével oldotta meg 1993-ban. A 90-es évek gyakorlatilag vég nélkül szállították a legkülönfélébb gazdasági és politikai visszaéléseket, gyakran bűncselekményeket, amelyek felderítés, retorzió nélkül maradtak. A kaotikus közállapotok az ország szétesésével fenyegettek, a Moszkvától távolabb eső régiók megtagadták a központi adók befizetését az államkincstárba. Ezekben az években alapozták meg sokszor törvénytelen eszközökkel gazdasági erejüket azok az oligarchák, akik barátként vagy ellenfélként, de egyaránt erősen befolyásolták az államhatalom működését. Az üzleti körök, befolyásos üzletemberek befolyásuk alá vonták a helyi és a központi államhatalom intézményeit, kulcsszereplőit. Ezt a jelenséget szokás az „állam foglyul ejtése” (state capture) jelenségeként értelmezni.
1999 december 31-én Jelcin elnök lemondott, és utódául Vlagyimir Putyint jelölte meg, aki már az év augusztusától miniszterelnökként működött. Putyin elnök a meggyengült államhatalom megerősítését, az oligarchák hatalmának visszaszorítását tűzte ki elsődleges céljául. Ennek a folyamatnak a lépései közismertek. A 90-es években tömegesen elkövetett visszaélések kivizsgálásával a vele szemben álló oligarchákat (Guszinszkij, Berezovszkij, Hodorkovszkij és mások) megzsarolta, egyeseket le is tartóztattatott. A bebörtönzött vagy száműzetésbe vonult oligarchák vagyonának jelentős része állami tulajdonba került. Az ilyen módon megfegyelmezett, most már csendes többség vagyona megőrzése érdekében besimult, az új irányvonal támogatójává vált. Ennek intézményesült formája Putyin elnök és az üzleti körök vezető személyiségei közötti rendszeres konzultáció lett. A 2000 júliusában 21 oligarcha részvételével lezajlott első egyeztetés eredményeként létrejött megállapodás az állam foglyul ejtésére irányuló törekvéseket megtiltotta az oligarcháknak. 2004-től ez a szétválasztás fokozatosan átalakult, és egyre inkább az elnök által megfogalmazott államérdek telepedett rá az üzleti körökre. Alekszander Jakovlev megfogalmazásával élve ettől kezdve az állam ejtette foglyul az üzleti köröket (business capture).
Az üzleti körök foglyul ejtése egy új politikai-gazdasági berendezkedés megalapozását jelentette. Az új berendezkedés a korporatív államkapitalizmus egy újabb formája. A korporatív állam bizonyos elemei a két világháború között több országban is megfigyelhetőek voltak. Egyik legerőteljesebb megnyilvánulási formája Mussolini Olaszországa volt. Ebben a struktúrában az üzleti körök működése a mindenkori politikai vezető által megfogalmazott államérdekek szolgálatában kell, hogy álljon. Amennyiben nem ez történik, úgy működését ellehetetlenítik. Az oligarchák elleni kampányokban ez az eszköz rendszeresen alkalmazásra került. A bíróságok helyett a belügyminisztérium, a titkos szolgálat, a számvevőszék, és egyéb hivatalok vizsgálatai szolgáltatták azokat a bizonyítékokat, amelyek a kiválasztott oligarchák tevékenységének korlátozására alapot adtak. 2005-ben az oligarchákkal való megegyezés érdekében Putyin részleges amnesztiát biztosított a 90-es évek privatizációs folyamatában elkövetett visszaélésekre, de az adóellenőrzés fenyegetése továbbra is fennmaradt.
Az új oroszországi politikai-gazdasági berendezkedésben tehát bár léteznek törvények, van alkotmány és van ügyészség és bíróság is, ezek működését a végrehajtó hatalom ellenőrzi, szabályait adott esetben felülírhatja. „Az állam én vagyok!” mondhatná magáról az orosz elnök, ha ez az egyszerű kijelentés nem lenne már közismerten foglalt. Ebben a helyzetben viszont a régi hűbéri viszonyok termelődnek újra, amint a vezér hatalmát csorbítani szándékozó ellenfelek, renitens oligarchák orrára koppintanak. A társadalmi működés alsóbb szintjein is feltételessé válik a jogállamiság, a rule of law. Ha valaki valakinek a valakije, akkor akár törvénybe ütköző dolgokat is megtehet, nyilván a közízlés határain belül. Nos, ez az a veszély, amivel kapcsolatban a magyar közvélemény általában csak olyan homályos, kevéssé konkrét megfogalmazásokat ismer, mint „az orosz maffiaállam”. A mindennapos következmények kicsit konkrétabb leírását kísérlem meg a következő példa segítségével.
A mindennapok szintjén jelentkező visszásságok egyike a vállalati útonállás, orosz nevén „reigyersztvo” (az angol raiding szóból). A kifejezés olyan akciókat jelöl meg, amelyek során vállalatok a versenytársaikat, magánszemélyek vagy akár állami hivatalnokok (vagy azok strómanjai) üzleti vállalkozásokat zsarolnak meg, kényszerítenek arra, hogy olcsón engedjék magukat felvásárolni. Ezek az akciók korábban az orosz maffia hathatós közreműködésével zajlottak. A döntő érv a visszautasíthatatlan ajánlathoz a tarkóhoz nyomott fegyver volt. Egyes orosz elemzők már azt is előrelépésnek tekintik, hogy az ilyesféle „csornij reigyersztvo” (fekete útonállás) átadja a helyét a szürke sőt fehér (!) reigyersztvonak. Ez alatt azt kell érteni, hogy ma már az elnöki oligarcha-ellenes kampányban látottakhoz hasonlóan adócsalásról, feketemunkáról, fogyasztóvédelmi kihágásról sőt a tűzvédelmi előírások be nem tartásáról összeállított dokumentációval zsarolnak. Nyilvánvalóan ez utóbbi anyagok csekélyebb összegű ellenszolgáltatásért tüntethetők el, de a vaskosabb dossziék összeállítói a cégek tulajdonjogának átadását követelik.
Ami a „kifehéredett” vállalati útonállásban a leginkább riasztó, az a valóban maffiaszerű eljárás. A megtámadott cégek hivatalos, pecsétes dokumentumokat kapnak az érintett hivatal korrupt tisztviselőjétől. A hiányosságok felszámolására felszólító végzés végrehajtásához fenyegető karhatalmi részvétel párosul. Olyan esetről is lehet olvasni, amikor a szabályos házkutatási paranccsal érkező hatósági emberek a megtámadott cég számítógépeit használva maguk utaltak át az áldozat számlájáról jelentős összegeket. Természetesen a hivatalos hatósági eljárás kivizsgálására nem kerül sor, többnyire feljelentés sem születik, hiszen a felülvizsgálat ugyanazoknál a korrupt hatóságoknál zajlana, amelyek aktív részt vállaltak az egész cselekményben.
Orosz kutatók (pl. Ilja Viktorov) arról számolnak be, hogy a fekete vállalati útonállás még jobbára az 1990-es évek privatizációs tranzakcióit jellemezte. 1998 és 2002 között elsősorban az akkor újonnan bevezetett csődtörvény rendelkezéseire alapozva hajtottak végre már „szürke” ellenséges felvásárlásokat, a fegyveres kényszer háttérbe szorult. Hamis bírósági végzés felhasználásával törvényes jogi eljárás látszatát keltve kényszerítették a kiszemelt vállalkozásokat arra, hogy vagyonuk egy részéről lemondjanak hamis tulajdonosi követelések, vagy soha fel nem vett banki kölcsönök törlesztése fejében. Ezekben az esetekben is, mivel a csalás az áldozat számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, karhatalom kísérte a végrehajtókat. A nagyobb cégek vezetőit vizsgálati fogságba is vetették. Ráadásul mindez a nyilvánosság előtt, sőt, az útonállók által terjesztett manipulált hírek felhasználásával, szinte a közakarat teljesítéseként ment sokszor végbe. Erre nyilván a nagyobb volumenű „tranzakciók” lebonyolításakor került sor. Azonban Viktorov tanulmánya arról számol be, hogy az efféle vállalati útonállás kisvállalatok sőt egyes magánszemélyek vagyonának megszerzésére is irányulhat. Véleménye szerint senki nem lehet biztonságban, akinek egy kicsit is szebb ingatlana vagy egyéb vagyona van. Ez utóbbit „kvartyirnoje reigyersztvo”-nak, lakás-útonállásnak nevezik.
A vállalati útonállás a társadalmi működés alacsonyabb szintjein mutatkozó súlyos anomália, amit a jogállamiság gyengesége, a hatékony ellenőrzés és jogérvényesítés hiánya, a korrupt intézmények léte tesz lehetővé. Azokra az állampolgárokra, akik nem kívánnak efféle ügyletekben kezdeményezőként fellépni, a jogbiztonság hiánya súlyos fenyegetésként nehezedik. Szakértői vélemények szerint 2000 óta évente hozzávetőleg 60.000 kisebb-nagyobb vállalati útonállásra kerül sor. A jelenséget a napi sajtó bőségesen tárgyalja, sőt még filmet is forgattak egy elképzelt esetről. A vállalati útonállás ennek ellenére töretlenül folyik tovább. Az Oroszországból kimenekített hatalmas összegű tőkeállománynak egy része bizonyosan olyan állampolgárok tulajdona, akik ahhoz tisztességesen jutottak hozzá és nem kívánják, hogy tisztességtelen emberek tegyék rá a kezüket. De ezek az esetek általában véve is súlyosan rongálják az üzleti tevékenység feltételeit. Leginkább azokét a vállalkozókét, akik nem szeretnének a politikával, a hatalmi intézményekkel összefonódni.
Szanyi Miklós
