Az ipar fejlődését végigkísérve szembeötlő, hogy a szerkezeti átalakulás során a munkaszervezési újításokat bevezető vállalati döntések milyen fontos szerepet töltenek be. A döntéseknek mélyreható hatásuk van, átformálják a feladatok elosztását, és egyben az erőforrások vertikális és horizontális allokációját is, amely a szerveződés összetettségével egyre több ponton fejti ki hatását. Vállalati példák igazolják, hogy az átalakult struktúra lehetőséget teremthet a nemzetközi termelés megvalósítására éppúgy, mint a meglévő nemzetközi termelési rendszerek (tovább)fejlődésére. A vállalatkutatások a folyamat másik oldalára is rávilágítanak egy-egy hibás döntés, legyen az a később helyesnek bizonyuló döntés elhalasztása vagy a rossz megoldás választása, visszavetheti a vállalat teljesítményét.

Az elektronikai berendezések valamint a közlekedési eszközök, mint a modern társadalom virtuális és a fizikai mobilitásának letéteményesei nem csupán tárgyiasult formában részesei mindennapjainknak, de a nemzetgazdaságok számára is jelentős súllyal bírnak. Kiterjedt nemzetközi termelési és elosztási rendszerüknek köszönhetően meghatározó gazdasági befolyással rendelkeznek. Kézenfekvő tehát, hogy a nemzetközi termelés fejlődését e két ágazat egyikével írjuk le. A vállalati döntéseknek a nemzetközi termelésre gyakorolt hatását most az autóiparban végrehajtott technológiai és szerkezeti átalakulást befolyásoló döntésekkel szemléltetjük.

Az ökoszociális piacgazdaság gazdaság-, társadalom- és környezetpolitikai eszmerendszer, amelynek elméleti, stratégiai, társadalom- és gazdaságpolitikai célrendszere a hosszú távú fenntartható fejlődés megalapozását kívánja szolgálni. Az ökoszociális piacgazdaság a szociális piacgazdaságnak a XXI. század követelményeinek megfelelő továbbfejlesztését irányozza elő. Stratégiai háromszögét a gazdaság, a társadalom és a környezet képezi. A gazdaságban a versenyképesség biztosítása a fő cél, a piacgazdaság megfelelő működése révén, a teljesítményelv és a tisztességes verseny érvényesítésével. A társadalomban a szociális béke biztosítása a cél, a szubszidiaritás és a szolidaritás egymást kiegészítő, együttes megvalósításával. Az ökológia a természeti, a természetes és az emberi munkával teremtett környezet megóvását és ésszerű hasznosítását kívánja elérni, a természetes létalapok megőrzésével, a biodiverzitás és a jövő generációk létérdekeinek figyelembe vételével. A rövid fogalmi tisztázás után rögtön le kell szögezni, hogy a gyakorlatban sajnos mindezektől nem csak messze vagyunk, hanem alapvetően ellentétes, az emberiséget létében fenyegető, súlyos negatív tendenciákat tapasztalunk világszerte, a gazdaságban, a társadalomban és a környezetben egyaránt.

A vizsgált három régió közös tulajdonsága, hogy az Európai Unió perifériáján fekszik, viszont számos különbség figyelhető meg gazdasági, társadalmi, politikai és történeti beágyazottság tekintetében. Az előadás célja megvizsgálni, hogy az eltérő árfolyamrendszerek (euró használata, rögzített árfolyamrendszer vagy flexibilis árfolyamrendszer) milyen gazdasági következményekkel jártak a kilenc ország számára. Portugália és Spanyolország alapítója az eurózónának, a balti államok függetlenné válásuktól kezdve elkötelezett hívei voltak a rögzített árfolyamrendszerek (valutatanács) alkalmazásának, majd 2011-2015 között csatlakoztak az euróövezethez. A visegrádi országok jóval változatosabb és számos különböző árfolyamrendszert alkalmazva jutottak el mostani helyzetükbe, Szlovákia 2009 óta a monetáris uniónak, míg a másik három ország rugalmas árfolyamrendszerek használatát preferálja és kivár a közös valuta bevezetésével.

A 2016. július 15-i török katonai puccskísérlet és az azt követő politikai tisztogatás átmenetileg felülírta a nemzetközi napirendet uraló kérdéseket, beleértve a terrorizmust és az előző napon elkövetett nizzai merényletet, a németországi késes támadást a vonaton, a közel-keleti robbantásos merényleteket, de az iráni nukleáris megállapodás első évfordulóját és mérlegét, valamint az Irak megsegítésére összehívott donor-konferenciát is. Törökország, mely a hidegháború vége egyik vesztesének mondható, a kvázi-érdektelenségből regionális hatalommá vált, és ma a nemzetközi rend napirendjét diktálni képes, megkerülhetetlen politikai szereplő. Ezért a puccskísérlet és annak következményei messze meghaladják egy állam (bármely állam) „pusztán” belpolitikai vonatkozásait.

A demokrácia-paradoxon

A puccskísérlet során és után nemcsak a török közvélemény igen jelentős része és a török ellenzéki pártok, hanem Törökország szövetségesei és szomszédai is elítélték a demokratikusan megválasztott török kormány és Erdoğan elleni kísérletet. Ugyanakkor szintén komoly kritika érte a török elnököt a több tízezres letartóztatások, elbocsátások, és a három hónapra meghirdetett szükségállapot miatt. A török hivatalos álláspont szerint mindezek a lépések éppen Törökország demokratikus rendjének védelmében történnek. Azonban nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az európai uniós álláspont meglehetősen elítélő, sőt, egyenesen elutasító mind a halálbüntetés visszaállításának felvetése, mind a migrációs megállapodás keretében megígért vízummentesség ügyében. AZ EU Bizottsága elnöke, Jean-Claude Juncker szerint „Törökország, jelenlegi állapotában, nincs abban a helyzetben, hogy a közeljövőben, vagy akár hosszabb távon is, az Unió tagja legyen.”

A július 15-i sikertelen puccskísérlet, és az azt követő politikai tisztogatás élénken foglalkoztatja a világsajtót, nem is alaptalanul. Törökország a NATO második legnagyobb hadseregét tudhatja magáénak, a világ legnagyobb gazdaságát tömörítő G-20 tagja, és geopolitikai szempontból is stratégiai szereppel bír, így a török belpolitikai eseményeknek komoly külpolitikai és gazdasági kihatásai is lehetnek.

A puccs előzményei részben jól ismertek, egyes elemei viszont továbbra sem teljesen tisztázottak. Törökországban nagy hagyománya van a katonaság politikai beavatkozásának, a 20. század második felében szinte minden évtizedre jutott egy puccs. A hadsereg, bár olykor erőszakos módszereket alkalmazva, de kétségkívül stabilizáló szerepet játszott a modern török államiság történetében. A mostani puccskísérlet azonban viszonylag stabil belpolitikai helyzetben, az országgyűlési választásokat követő évben történt, ahol – második próbálkozásra ugyan –, de ismételten stabil többséget szerzett a mérsékelt iszlamista irányzatú AKP. Persze a hadsereg beavatkozásának nem csak az instabilitás, de a szekularizált állam veszélybe kerülése is lehet beavatkozási alapja, amint az 1997-ben történt, és amint azt kezdetben sokan most is feltételezték. A hivatalos magyarázat azonban egyértelműen a szintén vallási alapokon álló, a közigazgatásban is meghatározó szereppel bíró Gülen-mozgalmat nevezte meg felelősként, amely a kiszorítására az elmúlt években indult politikai akciókra adott válaszként próbálkozott a katonai hatalomátvétel kétségbeesett eszközével.

2015 második felétől a világgazdaság helyzete újra bizonytalanabbá vált. A tőzsdéken pánikhoz közeli volt a hangulat 2015 nyarán, majd 2016 elején. A tőzsdeindexek mind a két időpontban 10-20 %-ot estek, majd visszakapaszkodtak és stagnáltak. Talán ennél is szokatlanabb és figyelmeztető, hogy a nemzetközi kereskedelem volumene – éves szintre átszámítva – 1%-ra esett 2016 első negyedévében, az értéke pedig – az általános deflációs nyomás, azaz az áresés folytán – 13-14%-al csökkent 2015-ben, és 2016 első negyedévére számítva is. A növekedési kilátások is rosszabbodtak. Az Egyesült Államok GDP-je 2016 elő negyedévében – éves ütemre átszámítva – csak 0,8 %-kal, Japáné 0,5 %-kal nőtt, az EU most éppen jobban teljesített (közel 2 %). A BRICS országok közül Brazília és Oroszország még recesszióban van, Dél-Afrika közel stagnál, Kína GDP-je az első negyedévi adat alapján – évre átszámítva – csupán 4,5 %-kal nőtt (!!!). Csak India tartja évek óta a 7,5%-os növekedését. Az IMF szerint „A globális növekedés folytatódik, de újra csökkenő és egyre bizonytalanabb ütemben”.

A nemzetközi pénzügyi intézmények és elemző szervezetek az elmúlt hónapokban jobban hangsúlyozzák az egyre fenyegetőbb bizonytalansági tényezőket: Kína esetleges válságát, az árfolyam-ingadozásokat, a pénzpiaci turbulenciák lehetőségét, a nyerstermékek árzuhanását és a világkereskedelem növekedésének csökkenését, az EU esetleges bomlását (grexit, brexit), s persze a gazdasági növekedés lassulását, különösen a feltörekvő országok sérülékenységét. A nemzetközi befektetőházak – melyeket nem terhel politikai felelősség, ezért nyíltabbak – már több mint egy év óta nem zárják ki egy újabb komplex mélyválság eljövetelét sem.

"Nosotros mismos elegimos al verdugo que nos va a decapitar el hemiciclo esta repleto de piratas es la cueva de ladrones de Ali Baba!“

(Ska-P: “Ali Baba”)

Nem unalmasak ezek a hetek Spanyolországban. Lehet találgatni, hogy aznap éppen melyik politikusról derülnek ki korrupciós ügyek, vagy egyéb botrányok. Április 15-én például lemondott José Manuel Soria ipari miniszter, Rajoy miniszterelnök személyes bizalmasa és barátja. Minden más tisztségéből (pl. a kanári szigeteki néppárt elnöksége) is visszavonult. Sorie neve felbukkant a Panama iratokban, mint egy Bahamákon bejegyzett UK Lines nevű vállalat igazgatója. Soria többször hevesen tagadta, hogy köze lett volna a vállalathoz. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy ő és testvére egy a Jersey-szigeten bejegyzett offshore-céget is vezettek. Cristobal Montoro pénzügyminiszter rögtön közölte is, hogy senkinek nincs helye a kormányban, aki valaha is offshore ügyletekben vett részt. Két nappal előbb a granadai - szintén néppárti – polgármestert tartóztatták le korrupciós ingatlan hálózata miatt. És így tovább. Mindez tovább ássa alá a Néppártban már rég megrendült bizalmat.

2016. március 13-án milliók vonultak az utcára Brazíliában, az ország modernkori (1985-ös demokratikus átmenet óta számított) legnagyobb kormány-ellenes megmozdulásán. Jól lehet, a társadalmi demonstrációk gyakorlatilag 2013 júniusa óta állandósulni látszanak Brazíliában, a legújabb fejlemények alapjaiban rengethetik meg Dél-Amerika legnagyobb országának (amúgy is törékeny) politikai rendszerét. A múlt vasárnapi demonstrációk közvetlen hátterét a Petrobras-t övező korrupciós botrány jelentette, egészen pontosan Delcidio do Amaral szenátor tanúskodása, amelynek következtében a korábbi elnököt Luiz Inácio da Silva-t (ismertebb nevén Lulát) is őrizetbe vették és kihallgatták (majd néhány óra elteltével szabadon engedték), de a szenátor a jelenlegi elnök, Dilma Rousseff személyére is terhelő vallomást tett. Ugyanakkor a Brazíliában kibontakozóban lévő válság gyökerei a múlt heti eseményeknél jóval korábbra nyúlnak vissza, és a politikai sík mellett, gazdasági és társadalmi dimenziókban is értelmezendőek. A válság politikai dimenziójánál maradva is legalább három szálon futnak az események.

Az egyik szál a már említett Petrobras botrány, egy több milliárd dolláros pénzmosást takaró ügylet, amelyben a Petrobras-szal szerződésben álló cégek és politikusok szisztematikusan túlszámlázták az olajóriás irányába tett követeléseiket, és az így megszerzett pénzt saját javukra, illetve a választási kampány finanszírozására használták fel 2004 és 2014 között. Az ügyet kivizsgáló „Autómosó” (Lava Jato) művelet eredményeképpen a legmagasabb üzleti és politikai körökből került sor letartóztatásokra (sőt például Marcelo Obderecht, a brazil építőipari óriáscég volt ügyvezetőjét 19 év szabadságvesztésre ítélték). Mindez egyrészt tökéletesen leképezi a brazil politikai és üzleti elit (évtizedekre, sőt akár hosszabb távra is visszanyúló) összefonódását, másrészt intézményi fejlődésként is értelmezhető, amennyiben az igazságszolgáltatás és a nyomozói szervek független és hatékony működését tekintjük (Brazíliában ugyanis 2010 előtt nem volt precedens arra, hogy aktív politikus bíróság elé kerüljön korrupciós vádakkal). Napjainkra a Petrobras botrány az elnök szűk köreit is elérni látszik és akár a jelenlegi kormány bukásához is hozzájárulhat.

A Világgazdasági Intézet 2016. március 7-én konferenciát rendezett nemrég elhunyt kutatója, Rácz Margit emlékére. Az előadók két kerekasztal beszélgetés keretében – a rendezvény névadójának életművéhez, fő érdeklődési és kutatási területéhez kapcsolódva – elsősorban az Európai Uniót érő aktuális kihívásokat, így a migrációs válságot, az euróövezet és a közös monetáris politika működését, a regionális egyenlőtlenségek kérdését, az integráció mélységét, illetve az egyes régiók tőkevonzó képességét elemezték.

„Az Európai Unió a globális rendszerben –külső és belső kihívások” címmel a nyitó előadást tartó Inotai András felhívta a figyelmet arra, hogy az EU története során mindig válságokon keresztül fejlődött és formálódott, azonban a jelenlegi helyzet a korábbiakhoz képest minőségileg más, mivel az Uniót létében fenyegető kihívások egyszerre túl sok területen jelentkeznek. Korábban a politikai vezetők három lehetőség közül választhattak: vagy mélyítik az integrációt, vagy visszabontják azt egy szabadkereskedelmi megállapodás szintjére, vagy „átbukdácsolnak” („muddling through”) az aktuális problémákon, igazán radikális változásokat nem kezdeményeznek. Mára ez a harmadik lehetőség azonban szerinte megszűnt, csak két lehetőség maradt: a nemzetállamok együttműködésének sokkal szorosabbra fűzése, vagy a jelenlegi integrációs keretek széthullása. Az Európai Unió történetére utalva megjegyezte: a jelenlegi helyzet abból a szempontból is új, hogy korábban az egységfolyamatot komoly külső és belső erők ösztönözték (szovjet fenyegetés, amerikai nyomásgyakrolás a francia-német együttműködésért, háborús tapasztalatok). Ezzel szemben ma rengeteg, nehezen azonosítható kihívással kell szembenézni, és felnőtt egy új generáció is, amelynek már más élményanyag alakította az identitását.

Március 3-án az Európai Bizottság frissen nyilvánosságra hozottországjelentéséről rendezett nyilvános műhelybeszélgetést az Európa Pont. Az esemény – a jelentés tartalmának ismertetésén túl – arra is lehetőséget adott, hogy a meghívott előadók átfogóan elemezzék a magyar gazdaság aktuális helyzetét, a kormány gazdaságpolitikáját, az ország előtt álló kihívásokat és növekedési kilátásokat. A rendezvényen munkatársaink is részt vettek.

Az országjelentés magyar gazdaságra vonatkozó főbb megállapításait Székely István Pál, az Európai Bizottság Gazdasági és Pénzügyi főigazgatóságának igazgatója ismertette és értékelte. Előadásában a jelentést reálisnak és tárgyilagosnak nevezte, amelyben a szakértők elismeréssel szóltak a költségvetési egyensúly helyreállításáról és az államadósság csökkentésére tett erőfeszítésekről, az ország előtt álló legfontosabb feladatként pedig a versenyképesség javítását, a növekedési potenciál helyreállítását határozták meg. Megállapította, hogy a beruházási ráta növekedése még várat magára Magyarországon, ahogy a hitelezés fellendülése is, noha utóbbi elengedhetetlen feltétele lenne a dinamikusabb növekedésnek. Ehhez kapcsolódva lényegesnek nevezte, hogy –például a szabályozási környezet tervezhetősége, a szerződések tiszteletben tartása, valamint a tulajdonjog biztonsága terén elérendő előrelépés révén– az ország kockázati besorolása a közeljövőbenjavuljon, hiszen ez fontos előfeltétele további befektetők idecsábításának.

Afrika a nemzetközi munkamegosztásban még napjainkban is nagyrészt nyersanyagexportőrként vesz részt, számos afrikai ország gazdasága egy vagy néhány nyersanyag kivitelétől függ. Az ásványkincsektől való túlzott exportfüggőség komoly veszélyeket rejt: a világpiaci árak fluktuációja miatt az állami költségvetés nehezen tervezhető, az exportbevételek bizonytalansága az importot is befolyásolja, a bevételek nem azonnali felhasználása (megtakarítások vagy befektetések formájában) súlyos ellenérzéseket szül a mélyszegénységben élőkben, politikailag nehezen kivitelezhető. Az árak fluktuációja mellett a „holland kór” is fenyegeti a nyersanyagokban gazdag országokat: a helyi valuta erősödhet csökkentve az export versenyképességét és drágítván az importot, a növekvő kitermelő szektorba áramló munkaerő és tőke visszavetheti a többi gazdasági ág fejlődését, ez pedig egyoldalúvá teheti a gazdaságot. Márpedig fenntartható és hosszú távú növekedéshez diverzifikált gazdaságra van szükség, azaz a növekedést nem lehet egyetlen szektorra alapozni.

A 30 dollár alatti olajár fényében hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az OPEC, azon belül is Szaúd-Arábia piaci ténykedésére, mint valamilyen kudarcra. Ehhez nem kell túl sok bizonyíték, elég az elmúlt OPEC-ülést követő nyilatkozatot elolvasni, amikor a főtitkár nem bírta megmondani, mekkora kvótában egyeztek meg. Vagy itt van a venezuelai rendkívüli állapot és Caracas kétségbeesett és visszhangtalan felhívásai a termelés visszafogására. Nem tűnik a kartellen belüli együttműködés túl valószínűnek a siíta-szunnita, az Irán és az öböl menti államok között fennálló geopolitikai ellentétek miatt sem. Úgy tűnik semmi sem menti meg az olajkínálatot a szabadpiaci alkalmazkodástól.

Vagy mégis. A legtöbb kommentár Szaúd-Arábia úgynevezett „piaci részesedés-védő” magatartását tartja a bajok okának, miszerint Rijád önző módon nem akarja csökkenteni a termelését. Így kívánja ellehetetleníteni a többi, magas önköltségű termelőt, legfőképp az újonnan a magas olajárak hatására a piacra érkezett amerikai palaolaj-vállalatokat. Ez szükségképpen rossz a többi OPEC-partnernek, de nincs mit tenni, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Ebben az értelmezésben a kartell tehetetlensége szükségszerű következménye a szaúdi önzésnek. Véleményem szerint ez utóbbi nem feltétlenül igaz, könnyen előfordulhat, hogy mindebben van rendszer, a tehetetlenség maga a stratégia.

A gazdasági növekedés és a makro pénzügyi stabilitás minden egészségesen fejlődő gazdaság kettős alappillére, de azt tapasztalhatjuk világszerte, hogy e két követelmény egyidejű megvalósítása igen nehéz. A legutóbbi, 2008-09-es válságban és utána is megfigyelhettük, hogy mind a növekedéssel, mind a pénzügyi egyensúlyhiányok kezelésével baj van Európában. A 2015. decemberi párizsi klímacsúcs után újra előtérbe került a dilemma, hogy a stabilitás-, vagy a növekedésorientált gazdaságpolitika vezethet-e sikerre. Közvetlenül egyik sem képes választ adni az ökoszociális fejlődés alapkérdéseire. A két irányvonal együttes figyelembevétele azonban közelebb vezethet a probléma kezeléséhez. A 2015. decemberi csúcs visszhangjainak több ponton egyetértő megállapításait összegezzük, a korábbi, történelmi dimenziójú elemzések tükrében.

December 20-án általános parlamenti választásokat tartottak Spanyolországban. Mint már az előzetes elemzésekből letetett tudni: történelmileg különleges helyzetben zajlottak a választások. Korábban évtizedeken keresztül a spanyol politikában két nagy párt versengett, hol a szocialista párt (PSOE), hol a néppárt (PP) kormányzott. A közelmúltban ez utóbbi volt hatalmon. A mostani választásokon azonban már négy komoly versenyző volt: az említett két párton kívül két újonnan alakult illetve gyorsan feltörekvő formáció is ringbe szállt. Az egyik a Madridból indult Podemos (Képesek vagyunk rá), a másik a Katalóniából indult Ciudadanos (Állampolgárok).

A baloldali Podemos igazán 2014 májusától jelentős tényező, mikor az Európai Parlamenti választásokon a szavazatok 8 százalékával 5 helyet nyert. Egy évvel később a tartományi választásokon Madrid és Barcelona polgármestere is a Podemosból került ki. A Podemos alulról szerveződött, antikapitalista szervezetek, aktivisták, társadalomtudományi professzorok köréből. Ez utóbbiból jött, a Complutense egyetem tanáraként a párt karizmatikus, haját lófarokban hordó, lezseren öltöző vezetője Pablo Iglesias. Pártja mindazok szavazatát összegyűjtötte, akiket a válság súlyosan érintett és minden eddigi pártban csalódtak. Iglesias nyíltan szimpatizált egyes baloldali latin-amerikai mozgalmakkal és a görög Syriza párttal, annak kampányában is részt vett. Ellenzi a megszorító gazdaságpolitikát, a katalánokra bízná függetlenedésüket és szavazati jogot adna a bevándorlóknak.

A 2015. november 13-i borzalmas terrorcselekmények után egy hónappal két, első olvasatban feltétlenül jónak számító hír érkezett a francia fővárosból: egyrészt a Föld közel 200 országa jutott egyezségre a klímaváltozással kapcsolatos teendők fő irányairól, másrészt a francia szélsőjobb egyetlen régióban sem került vezető pozícióba. A címben használt kérdőjel azonban óvatosságra kell hogy intsen: bizonyára nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, és a „jó hírek” közé sorolni a két eseményt. Ez a rövid írás arról szól, mi van a két „jó hír” hátterében.

Amennyiben arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért van vége az eurózóna gazdasági válságának, akkor válaszunk két tényezőn alapul. Az első (technikai megközelítés), az eurózóna gazdasági növekedések dinamikája, amely harmadik éve pozitív GDP bővüléssel rendelkezik, és 2017-re a monetáris unió növekedése megközelítheti a 2%-ot. Az Európai Bizottság őszi jelentése Görögországot leszámítva az idei évre minden euróövezeti tagállamban pozitív növekedést prognosztizál. A második, pedig az öt elnök jelentése címen közreadott jövőkép egy mélyebb és teljes Gazdasági és Monetáris Unióról, amely felé vezető út első szakaszát, az elmélyítési szakaszt a Bizottság végrehajtja a 2015. október 21.-én kiadott sajtóközleménye alapján. A dokumentumban található lépések, már abszolút nem a válságkezeléssel foglalkoznak, előretekintve egy strukturálisan sokkal inkább hasonló, uniós jogon alapuló intézményekkel rendelkező prosperáló euróövezeti architektúrát kíván létrehozni.

Az iráni nukleáris megállapodás aláírása 2015 nyarán a figyelem középpontjába állította Iránt, de az ország stratégiai helyzete, számos, a világgazdaság és Európa számára is meghatározó globális folyamatában és eseményében betöltött kulcsszerepe miatt mindettől függetlenül is kiemelt figyelemre tarthat számot. Irán mind területe, mind 80 milliós népessége alapján a világ 20 legnagyobb ország közé tartozik. 420 milliárdos GDP-je alapján ugyan csak a 29. legnagyobb gazdaság, bizonyított földgázkészletei azonban (Oroszország után) a 2. legnagyobbak a világon, míg kőolajkészletei alapján a 4. helyen áll. Az ország nemzetközi elszigeteltsége és az ellene érvényesített bojkott miatt azonban tényleges gazdasági potenciáljánál jóval kisebb össz-kibocsátásra volt képes az elmúlt időszakban.  

Az Amerikai Egyesült Államokban kirobbant Volkswagen botrány óta eltelt két hétben egymás után láttak napvilágot a motorvezérlés manipulálásával kapcsolatos részletek, amelynek apropóján az iparági elemzők alaposan körbejárták a témát. A felmerülő költségek (bírságok és kötelezettségek) és a vállalatot korlátozó intézkedések nyomán nem csak az elemzők látták borúsan a Volkswagen közeli jövőjét, de a piac is beárazta a frankfurti értéktőzsdén jegyzett céget. A vállalat részvényeinek árfolyama a botrány kirobbanása óta ugyanis közel 40 százalékkal csökkent. Az eseményeket nem csupán etikai szempontból kell értékelnünk, de az eset számos műszaki/technológiai kérdést is felszínre hozott, az utóbbi napokban a Volkswagen kilátásaival foglalkozó elemzések mellett ezért megjelentek az iparág jövőjével foglalkozó írások is. A történésekkel kapcsolatban voltak akik a dízelmotor korszak végét látták. Ennél tovább ment az elektromos autók gyártásában élenjáró Tesla meglepő kijelentéseiről hírhedt vezérigazgatója Elon Musk, aki egyenesen azt nyilatkozta, hogy a benzines és a dízelmotor esetében a hatékonyság növelése és környezetterhelés csökkentésének tekintetében a fejlesztések elérték a határukat ezzel utat nyitva az egyetlen alternatíva, az elektromos meghajtás számára. Az esettel összefüggésben más gyártók termékeinek káros anyag kibocsátása is előtérbe került (BMW, Mercedes-Benz és a GM-Opel), ahogyan az egyre szigorúbb környezetvédelmi előírások betarthatósága is megkérdőjeleződött. Egyes fosszilis üzemanyaggal működő belsőégésű motorok – elsősorban az otto és a dízel motorok – fejlesztésének korlátai és a környezetvédelmi szabályozások szigorodása miatt egy ekkora botrány eleve kódolva volt a rendszerben. Az Amerikai Környezetvédelmi Hivatal (EPA) vizsgálata során korábban már a Hyundai Motor, a Volvo Trucks valamint a Caterpillar és a Cummins egyes modelljei is fennakadtak, a gyártók a csalásért tetemes bírságokat voltak kénytelenek fizetni az amerikai hatóságnak.

A választások

2015 szeptember 27. történelmi jelentőségű nap volt Katalónia, Spanyolország és az Európai Unió számára is. A katalán parlamenti választásokon, rekord magas, 77,4%-os részvételi arány mellett a legtöbb szavazatot a függetlenséget kitűző pártkoalíció, a Junts pel Sí (Együtt az Igenért) kapta. Így 62 helyhez jut a parlamentben. Hét párt indult a választási listán, közülük kettő függetlenség-párti (az említett Junts-on kívül még a CUP (UnitatPopular, Nemzeti Egység). Változások híve a SqeP párt is (Sí que es Pot, ez a katalán Podemos). A CUPpal együtt a Junts-nak meglesz az abszolút többsége a parlamentben (72 hely). A szavazatok számát tekintve a függetlenségre kevesebb, mint a fele (47%) szavazott, vagyis közel fele-fele arányban megosztott Katalónia. A nagy vesztes a Néppárt, 2012-ben 19 helye volt, most 11. Sokkal több helyet nyert viszont az egy év alatt rakétaként felívelő Ciutadans, 9-ről 25-öt. A választási rendszer sajátosságai miatt egyébként egyes katalán alrégiókban (pl. Barcelona) két-két és félszer annyi szavazat kell egy parlamenti helyhez, mint más alrégióban. Tehát hiába szerezték meg a parlamenti helyek többségét a függetlenség-pártiak, ez nem jelenti a szavazatok többségét.

2015 tavaszán és kora nyáron sorra megjelentek az OECD, az EU Bizottság, a World Bank, a World Investment Report jelentései a világgazdaság és a tagországok helyzetéről. A jelentések szerint 2014 eredményei és a 2015. év első negyedévében illetve félévében mutatkozó tendenciák összességükben pozitív képet nyújtanak a magyar gazdaság és benne az ipar teljesítményéről. Figyelemre méltó, hogy Magyarország pozíciói az Európai Unió átlagához viszonyítva is erősödtek. A magyar bruttó hazai termék (GDP) 2014-ben 3,6 százalékkal nőtt, 2015 első negyedévében (éves szintre vetítve) 3,4 százalékkal bővült. Az ipari termelés 2014-ben a gazdaság átlagánál több mint kétszer gyorsabban; 7,6 százalékkal nőtt. A termelés és az értékesítés fellendülése a járműgyártásban, a textiliparban és a vegyiparban volt a legnagyobb ütemű. A járműgyártás 20 százalék feletti termelés-bővítéssel az ipar húzóágazatává vált. Az ipari export növekedése is az említett ágazatokra és a feldolgozóipari gépek és berendezések kivitelére épül.

A független Görögország a világgazdaság, benne az európai gazdaság integrált részeként jött létre és fejlődött, de úgy, hogy helyzete az első pillanattól kezdve függő, „perifériás” volt. Ez a helyzet formálta gazdaságának szerkezetét, ez határozza meg eladósodásra való hajlamát és ez az oka annak is, hogy sorsa, a görög nép minden törekvése ellenére, mindig is külső hatalmak befolyása alatt állt. Az ország geostratégiai jelentősége miatt azonban az európai nagyhatalmak (és szövetségeseik) nem engedhették és engedhetik meg maguknak Görögország elvesztését, így azt sem, hogy kiengedjék az eurózónából és az Európai Unióból. Ugyanakkor a görög nép, történelme során, nemegyszer tett tanúbizonyságot függetlenségi vágyáról, kitartásáról, ami méltán érdemelte ki az általános emberi emancipáció történelmi korokon áthúzódó vágya iránt fogékony emberek együttérzését.

Egy hosszabb tanulmányban mindezt érdemes részletesebben kifejteni, most azonban álljon itt csupán néhány pillanatfelvétel a görög történelemből.

All Visegrad countries (i.e. the Czech Republic, Hungary, Slovakia and Poland) have decreased their structural budget deficits below 3% of GDP by 2014 and, consequently, exited the Excessive Deficit Procedure – corrective arm of the Stability and Growth Pact of the EU. The external pressure from the European Commission played a crucial role in stabilizing their public finances after the crisis hit their economies in 2009 and 2010. In Poland and Slovakia also the internal debt brake rules added substantially to this pressure.

The implemented consolidation measures included increase in the retirement age (Poland), increase in direct income taxes and increase in the efficiency of tax collection (Slovakia), increase in VAT taxes (Poland, Slovakia), temporary freezing of public workers’ salaries (Poland, Hungary, Slovakia), cuts in several social benefits (all Visegrad countries) and many others.

Az eurózóna szabályozása tudatosan félkész építmény lett abból a szempontból, hogy csak a monetáris politika vált közössé, a fiskális nem. Ebben a rendszerben az ECOFIN-Tanácson belül nem igazán különülhettek el az eurózónába tartozó pénzügyminiszterek azoktól a pénzügyminiszterektől, akik saját nemzeti valutával rendelkező tagországokból jöttek. Ez így volt mindaddig, amíg 2010-től – a 2008-as válság eredményeként – nemzeti keretek között megoldhatatlannak bizonyuló adósságválság alakult ki néhány eurózóna-tagországban. Ekkor az államcsőd elkerülésének céljából két feladat keletkezett, aminek a megoldása halaszthatatlan volt. Az egyik feladatot az jelentette, hogy a piaci finanszírozás helyett likvid források teremtődjenek az érintett tagországok államadósságának finanszírozására. A másik feladat pedig az volt, hogy a forrás nyújtásával párhuzamosan a megfelelő jogi szabályok is létrejöjjenek.

2015-ből visszatekintve forrás is keletkezett, a szabályozás is megszületett, és eddig egyetlen eurózóna-tagországban sem alakult ki államcsőd. Ezt talán önmagában is sikernek tekinthetnénk, ha ezekkel az eredményekkel az eurózóna valamennyi tagországa túljutott volna a válságon. De nem jutott. És most nemcsak Görögországról van szó, hanem a Mediterránum számos országában szinte már politikai szinten kezd megjelenni a válság eredményeként állandósuló, magas munkanélküliség teremtette áldatlan helyzet.

Az immár 13 éve hatalmon lévő AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) ugyan megnyerte a 2015. június 7-én tartott, sorrendben immár negyedik parlamenti választását, azonban a győzelem meglehetően soványra sikerült: a 41 százalékos eredménnyel az 550 tagú parlamentben mindössze 268 mandátumot szerzett, vagyis a korábbi választásoktól eltérően ezúttal nem sikerült abszolút többséget szereznie. A két fő ellenzéki erő, a balközép CHP (25% ) és az nemzeti MHP (16,5%) mellett – először a Török Köztársaság történetében először – a kurdokat képviselő baloldali HDP párt (12,5%) is parlamenti mandátumhoz jutott.

A választási eredmények azt jelentik, hogy az AKP – ha nem akar kisebbségben kormányozni – koalícióra kényszerül. Márpedig a koalíciós kormányzás kapcsán Törökország meglehetősen rossz tapasztalatokat őriz: a kilencvenes évek koalíciós kormányai képtelenek voltak hatékony döntéseket hozni, az ország pedig válságról válságra bukdácsolt. Bár Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök – aki hivatali funkciója ellenére aktívan kampányolt az AKP mellett – változatlanul pozíciójában marad a következő években, a gyengébb szereplés meghiúsíthatja azon törekvéseit, hogy a köztársasági elnök hatalmát megnövelő prezidenciális rendszert hozzon létre Törökországban.

Intézetünkben 2009-ben megvizsgáltuk, hogy az egyes fejlett országok az 1929-es válság óta hány év alatt tudtak kilábalni az olyan gazdasági válságokból, melyek pénzügyi krachhal is jártak és nemzetközi kihatásúak voltak. Kiderült, hogy a gazdasági recessziójuk átlagban közel 2 évig tartott. A visszaesés fázisát majdnem ugyanilyen hosszú pangás követte, amely alatt a gazdaságuk már nagyon lassan növekedni kezdett. Ezután, tehát átlagosan a recesszió kitörése után 4,5 évvel kezdődött a fellendülés.

A 2007-2008-ban kitört gazdasági világválság és a fejlett kapitalista térségek nagyon lassú kilábalása immár 7 éve tart, és még mindig nem látszik a határozott növekedés reménye. Simai akadémikus bon mot-jával: ez az elhúzódó válsággörbe fürdőkád alakú. A fejlett országok 2014-2015-ben (részben az olajár esésével összefüggésben) deflációval, vagy ahhoz közeli helyzettel küzdenek. Európa és Japán gazdasága – most éppen kisebb javulás ellenére – elhúzódóan pang, a válság előtti GDP-jük színvonalát épphogy elérték. Az USA elmúlt években felmutatott 2,2-2,4%-os, mérsékelt – de a legfejlettebb országok között kiemelkedő – növekedése 2015 első negyedévében megtorpanni látszott (bár sok elemző ezt átmenetinek reméli). Kína szárnyalása lassul, a korábban igen dinamikus félperifériás és perifériás országcsoport (a többi BRICS ország, Közel-Kelet, Latin-Amerika) növekedése erősen lefékeződött.