2015 második felétől a világgazdaság helyzete újra bizonytalanabbá vált. A tőzsdéken pánikhoz közeli volt a hangulat 2015 nyarán, majd 2016 elején. A tőzsdeindexek mind a két időpontban 10-20 %-ot estek, majd visszakapaszkodtak és stagnáltak. Talán ennél is szokatlanabb és figyelmeztető, hogy a nemzetközi kereskedelem volumene – éves szintre átszámítva – 1%-ra esett 2016 első negyedévében, az értéke pedig – az általános deflációs nyomás, azaz az áresés folytán – 13-14%-al csökkent 2015-ben, és 2016 első negyedévére számítva is. A növekedési kilátások is rosszabbodtak. Az Egyesült Államok GDP-je 2016 elő negyedévében – éves ütemre átszámítva – csak 0,8 %-kal, Japáné 0,5 %-kal nőtt, az EU most éppen jobban teljesített (közel 2 %). A BRICS országok közül Brazília és Oroszország még recesszióban van, Dél-Afrika közel stagnál, Kína GDP-je az első negyedévi adat alapján – évre átszámítva – csupán 4,5 %-kal nőtt (!!!). Csak India tartja évek óta a 7,5%-os növekedését. Az IMF szerint „A globális növekedés folytatódik, de újra csökkenő és egyre bizonytalanabb ütemben”.
A nemzetközi pénzügyi intézmények és elemző szervezetek az elmúlt hónapokban jobban hangsúlyozzák az egyre fenyegetőbb bizonytalansági tényezőket: Kína esetleges válságát, az árfolyam-ingadozásokat, a pénzpiaci turbulenciák lehetőségét, a nyerstermékek árzuhanását és a világkereskedelem növekedésének csökkenését, az EU esetleges bomlását (grexit, brexit), s persze a gazdasági növekedés lassulását, különösen a feltörekvő országok sérülékenységét. A nemzetközi befektetőházak – melyeket nem terhel politikai felelősség, ezért nyíltabbak – már több mint egy év óta nem zárják ki egy újabb komplex mélyválság eljövetelét sem.
A bizonytalan konjunktúraciklus alakulása mellett legalább ilyen izgalmas kérdés a gazdasági depresszió elhúzódása (stagnálási, gyenge növekedési hajlam, szerkezeti problémák). Ez a Japánban már 1990 óta tartó jelenség az egész világgazdaságot markában tartja 2008, illetve a mentőcsomagok révén „felpumpált” GDP-jű 2010 óta. (AZ USA speciális helyzete folytán kevésbé érintett, bár 2015 második felétől ott is csökken a növekedési dinamika.) A Nemzetközi Valutaalap ez évi áprilisi jelentésének ez a címe: Too Slow for Too Long, azaz: Túl sokáig túl lassú.
A világgazdaság mindenkori aktuális helyzetét elemző előadásaimban sajnos évek óta a depresszió okaival kell foglalkozni. Ezúttal néhány olyan híres-neves közgazdász nézetét ismertetem, akik mélyebben és kritikusabban, szerintem reálisabban ítélik meg a jelenleg működő globális gazdasági rendet és mechanizmusokat, s egymásra rímelnek is.
Az alaphangot Larry Summers, volt amerikai pénzügyminiszter adta meg 2013-ban (nézeteit már tavaly is elemeztem). Kijelentette, hogy az egész globális világ a hosszan húzódó, un. szekuláris stagnálás korszakába lépett. Ezt azzal magyarázta, hogy míg korábban a megtakarítások és a beruházási kereslet között a központi bankok által megfelelően mozgatott irányadó kamat állította helyre az egyensúlyt, most ez nem lehetséges. A nagyon alacsony infláció és a nulla közeli, sőt negatívba futó alapkamatok korában a korábbi egyensúlyi mechanizmus nem működik. A megtakarítók ugyanis manapság nem bankba viszik a pénzüket, hanem kockázatos értékpapírokat vesznek, ezzel megnő a buborékok terjedelme és kipukkanásuk veszélye. Emellett a beruházási kereslet alacsony az óvatos költségvetési politika, a lassú technikai fejlődés, a high tech ágazatok rizikója, a pénzügyi szabályozás merevsége miatt.
Ezt a nézetrendszert, a szekuláris stagnálás koncepcióját megtámogatta Paul Krugman is (lásd még itt és itt). Ő egyébként már Summers előtt egy évvel igyekezett felhívni a figyelmet a túlzott monetáris lazítás és a növekvő pénzhegyek veszélyeire. S mivel az amerikai fogyasztók és a vállalatok nem költenek eleget, a kormánynak kell belépnie és költekezni, keresletet generálni. A kereslet megteremti a megfelelő kínálatot – így fordítja visszájára – szerintem a talpára – a neoliberális tételt. Szerinte az állami költségvetés megszorítása válság idején meglehetősen „stupid” dolog.
Nouriel Roubini, a bevált prognózisairól híres elemző azt vallja, hogy most valószínűleg nem vagyunk egy nagy válság küszöbén, de azért a pénzügyi piacok helyzete, hektikussága rosszabb, mint 2009 óta bármikor. A helyzet szerinte paradox: a jegybankok nem konvencionális monetáris politikája hatalmas felesleges likviditást teremtett (a monetáris bázis kétszeresére, az USA-ban négyszeresére nőtt), miközben a piacokon hiányzik a tőke, illikviddé váltak. Más okok mellet (nagy sebességű (HFT) kereskedelem, tőzsdén kívüli (OTC) piacok nagy súlya, nyílt végű alapok sérülékenysége) azt emeli ki, hogy a megemelt tőkekövetelmények miatt a bankok nem viszik a piacra a pénzüket, nem töltenek be egyensúlyozó („árjegyző”) szerepet. A felesleges likviditás és a pici tőkehiány kettőssége Roubini szerint időzített bomba, pl. ha a túlárazott pénzalapokból, részvényekből bármiért, pl. javuló reálgazdasági lehetőségekért egyszerre sokan szeretnék kivenni a pénzt és az átárazás pánikszerűvé válik. Ekkor az összeomlás veszélye drasztikusan növekszik – mondja Roubini – akinek Dr. Végzet a beceneve.
Joseph Stiglitz szerint is a legrosszabb időket éljük 2008 óta. A legnagyobb probléma szerinte a kereslet hiánya. Egyszerű az összefüggés: az alacsony kamatok miatt nincs beruházás – állítja. A nagyvállalatok globálisan összesítve több billió dollár nagyságrendű pénzen ülnek, de nem ruháznak be, mert már úgyis nagyok a felesleges kapacitásaik. Így a nagy cégek beruházási célból nem vesznek fel pénzt a szabadpiacon a 0 közeli kamatok ellenére. A kisvállalatok meg csak a bankoknál tudnának hitelhez jutni, de ott már korántsem olyan alacsony a kamat. Az európai félperiférián és az elmaradottabb országokban a legrosszabb a helyzet, mert a betétek elapadtak, az ezen országokra erőltetett megszorító politika miatt pedig a bankok nem vállalnak hitelezési rizikót. A bankok profitabilitása az alacsony kamatok mellett világszerte romlik. Ezért kockázatosabb befektetésekbe, értékpapírokba fektetik a pénzüket, ezzel tovább növelik a pénzügyi rendszer instabilitását, sebezhetőségét.
Robert Skidelsky Stiglitzhez hasonlókat mond a hitelezés és a beruházások alacsony színvonaláról (és bőven idézi Keynest). „Az igazság az – írja –, hogy az ’új pénz’ forgalomba helyezésének egyetlen módja az, ha a kormány költi azt el. A kormányzatoknak közvetlenül a központi bankoktól kellene felvenni hiteleket, és ezek segítségével házakat kellene építeni, fel kellene újítani a közlekedési infrastruktúrát, az energiamegtakarító technológiákba kellene befektetni, stb.” Hozzáteszi azonban, hogy az állami deficit ilyen monetáris finanszírozása manapság tabu, ellentétes pl. az EU szabályaival! Pedig a Larry Summers által szekuláris stagnálás korszakának nevezett időszakban az ilyen állami költekezés elkerülhetetlen – állítja. A 2008-as válság óta eltelt időszak mutatja Skidelsky szerint, hogy a hatalmas pénzpumpa önmagában nem elégséges a gazdaság fellendítéséhez.
Ezek az ismertetett, egymást is erősítő elemzésekhez elsőként annyit tennék hozzá, hogy míg a fejlett országok elsősorban a recesszió elkerülése érdekében élnek mainstream közgazdaságtan által jobban tolerált monetáris lazítással és alacsony irányadó kamatokkal, a félperifériás és perifériás országok egyszerűen rákényszerülnek a nagyon alacsony kamatok bevezetésére. Ha ezt nem tennék, erősödne a valutájuk, ami – mint tudjuk – az exportjuk versenyképességét rontaná. Az általános deflációs (árcsökkenési) hajlam párosul a 0 körüli, esetenként negatív kamatokkal.
Na de meddig mehet ez a játék? Miért fektetnének a cégek a reálgazdaságba, amikor a pénzpiaci hozamok magasabbak és a kereslethez viszonyítva jelentősek a túlkapacitások? A monetáris bőség, a „pénzátömlesztés” ellenére nem emelkedik a reálgazdaság hitelezése, alig mozdulnak a beruházások, közel stagnál a termelékenység. Ma már az IMF és az ENSZ is – a fentebb idézett közgazdászokhoz hasonlóan –a olyan policy mix megvalósítását ajánlja (persze csak a gazdag országoknak!), melyben tágabb a tere a költségvetési költekezésnek. Na de akkor meg jön az országok további eladósodása…
A mai helyzet szerintem csapdahelyzet. Ha egy (fejlett) ország előre menekül és az állam hitelből, adott esetben külföldi hitelből növeli a költségvetési kiadásokat, akkor a már úgyis magas állami adósságállomány emelkedik, a fizetési mérleg romlik, ami távlatokban rontja a gazdasági fellendülés és az egyensúly helyreállításának feltételeit. Ha egy fejlődő vagy közepesen fejlett ország megszorításokat alkalmaz, akkor a hitelezőket kedvezményező rövidtávú haszon, a fizetőképesség oltárán feláldozza a gazdasági növekedést, a munkahelyeket, a hosszabb távú gazdasági fellendülés, viszonylagos gazdasági egyensúly és adósságtörlesztési képesség lehetőségét (lásd Görögország). Ha pedig sem a megszorítás, sem az előre menekülés, a költekezés nem hoz megoldást, akkor a működési renddel, a jelenlegi globális világrend termelési módjával van a baj. Szerintem Immanuel Wallersteinnek igaza van abban, hogy olyan korszakhatárhoz, korszakváltáshoz érkeztünk, amelyben a globális kapitalizmus az eddigi működési rendjével nem tudja megoldani a korábban saját maga által felhalmozott problémákat. A hetvenes évektől elindult transznacionális neoliberális korszak még meghosszabbította magát a mély válságfolyamatok megfékezése árán, de ez a felemás helyzet – amely a gazdaságelméletekben is tetten érhető – nem tarthat a végtelenségig. Átmeneti korszakot élünk.
Farkas Péter
