Not long ago, my previous post on the Spanish economy closed with a question about the missing economic growth. Spain and Portugal are struggling with recession. Several think exports can provide a ray of hope by inducing growth. But this remains uncertain. I provide three tables below in an effort to address this question. 

Spanyolország és Portugália ismét a recesszió felé tart, vagyis elindult a W alakú válság második lejtőjén. Ez – mint ahogy a grafikonon látszik – egy kicsit lankásabb lejtő, mint az előző, de minden valószínűség szerint nehezebb lesz visszakerülni róla.

 

Görögországot 2012 márciusában újra megmentették. Problémái ezzel azonban nem oldódtak meg, mert azok nem magából Görögországból, hanem annak a világgazdaságban betöltött helyéből fakadnak. A görög válság messze nem egyszerűen a költségvetési hanyagság következménye, hanem a tőkefelhalmozás világméretű válságáé, amelyet a félperifériás helyzetű országban az euró katalizált és eszkalált. A gyengébb versenyképességű gazdaságok számára ugyanis az euró elkerülhetetlenül felülértékeltté, és ezáltal maga is az egyensúlyromlás tényezőjévé vált. Az eurózónában maradás ára a belső leértékelés, vagyis a bérek GDP-ből való részesedésének leszorítása a tőke versenyképességének visszanyerése céljából. A megszorítások azonban visszafogják a fogyasztást és a termelést, és legfeljebb az alacsony termelési költségeket kereső nemzetközi tőke telephelyeként értékelhetik fel az országot. Ezt a lehetőséget azonban keretek közé szorítják az államivá transzformált magánadósságok teljesítésével, Görögország eurózóna-tagságával kapcsolatos gyanakvások. Görögországnak be sem kellett volna lépnie az eurózónába, és mai súlyos gondjainak megoldásához - amennyiben az Unió nem változik meg gyökeresen - elengedhetetlen feltétel az eurózóna elhagyása. Ennek alternatívája, hogy az európai centrum, elsősorban Németország, legszegényebb tartományává süllyed. Görögország olyan utat jár, amelyen a szenvedés minden stációján átmegy, pedig az út végén így is, úgy is a kereszt várja… 

Az „arab tavasz” a 2011. januári tuniszi lázadások folyományaként futótűzként terjedt szét az arab világban, megdöntve évtizedek óta uralmon lévő vezetőket, megteremtve a demokratikus átmenet lehetőségét a korábban javarészt autoriter berendezkedésű országokban. Az arab országok lakosságának elégedetlensége a mélyben már régóta forrongott. A gazdasági növekedés nem tudott lépést tartani a növekvő népességgel, a munkanélküliségi ráta, különösen a fiatalok között tartósan magas volt. Bár a kilencvenes években számos arab országban kezdődtek piaci reformok, a lakosság számára ezeknek leginkább a negatív hatásai voltak érzékelhetők. Nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, nőtt a korrupció, nőtt a szegénység.  Az autoriter rendszerek azonban ügyes alkukkal fent tudták tartani a társadalmi békét, az alapszükségletek szubvencionálásával biztosították a széles tömegek számára a megélhetést. 

Az eurózóna válsága, s nem utolsó sorban adósságválsága 2010 eleje óta gyors intézkedésekre kényszerítette az EU döntéshozóit, akik egyébként mindig is világhíresek voltak az elhúzódó döntési folyamatokról. A gyors döntéseket az adósságválság kirobbanása váltotta ki, mert a felbolydult világgazdaságban pénzt kellett szerezni az adósságtörlesztés biztosítása érdekében. Ezzel a folyamattal párhuzamosan elindult a nemzeti keretek között zajló fiskális politika a Stabilitási és Növekedési Paktumban meghatározott módszerekhez és mértékekhez képesti drasztikus szigorítása. A szigorítás nemcsak a fenntartható államháztartások érdekében történő intézkedéseket várja el, hanem teljesen új elemek is megjelentek a tavaly decemberben ratifikált hatos jogszabálycsomagban.

Négy évvel ezelőtt az akkori (putyini) moszkvai vezetés forgatókönyve szerint lezajlott elnökválasztásokat követően a Nyugat szinte eufórikus lázban égett: új irányokat vélt felfedezni az új elnök személyéhez köthetően az orosz bel- és külpolitikában. Tette mindezt az új elnök „gyökerei” és szóbeli megnyilatkozásai alapján. Egy titkosszolgálati múlttól mentes jogászról volt ugyanis szó, akitől a rule of law oroszországi érvényesülésének javulását, s általában Oroszország (Nyugat számára) kezelhetőbbé tételét várták. A medvegyevi retorikának valóban voltak sajátos elemei, például az oroszországi modernizáció szükségességének hangoztatása, ezen belül a sokat emlegetett négy „i” (intézmények, infrastruktúra, invesztíció és innováció) feltalálása, s minden bizonnyal más, finomabb volt kommunikációjának stílusa is.  

Miért záródott kézzelfogható eredmény nélkül a G20-ak pénzügyminiszteri és jegybankelnöki értekezlete február utolsó hétvégéjén, Mexikóvárosban? Déjá vu az érzés. A 2011. november eleji G20 csúcs ugyanígy végződött. Akkor is háttérbe szorultak a távlatos témák: az IMF mentőkapacitásainak bővítése, a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó, a globális egyensúlytalanságok. Akkor is, mint most, egyetlen téma, az euróövezeti válság feszítő és megosztó témája került előtérbe.

Zbigniew Brzezinski 1997-es, Geostratégia Eurázsia számára című, Foreign Affairs-ben megjelent cikkében Kínát mint keleti erőt („Eastern anchor”) írja le, kiemelve, hogy nem lehet Eurázsiában hatalmi egyensúly Kína és az Egyesült Államok közötti stratégiai megállapodás, illetve Japán geopolitikai helyzetének tisztázása nélkül. Feltételezi továbbá egy kínai befolyási övezet kialakulását, melyben a gyengébb államok gazdasági és politikai értelemben alárendelődnek Kína politikai akaratának, akárcsak korábban a Szovjetunió és Közép-Kelet-Európa viszonyrendszere esetében, ezt segítik majd – politikai támogatásukkal – a kelet-ázsiai térség kínai diaszpórái. E „Nagy Kína” geopolitikai befolyása pedig a szerző szerint nem áll szemben Amerika érdekeivel és az Eurázsiában megvalósítható geopolitikai pluralizmussal, sőt, akár tökéletes párost is alkothatnak e téren. Míg Brzezinski egyik állítása igaz, hiszen – bár számos határvita nehezíti e kérdést, és az utóbbi időszakban a japán-kínai kapcsolatok terén is újabb feszültségek keletkeztek – a régió országai lassanként valóban felsorakoznak Kína mögé, addig a kínai-amerikai összefogás véleményem szerint egyre kevésbé valószínű, a hatalmi egyensúly megvalósulása ugyanakkor korántsem kizárt.

A Közös Agrárpolitika (KAP) az EU egyik legrégebbi, legköltségesebb, legkevésbé hatékony, legellentmondásosabb, s mind az EU-n belül, de különösen azon kívül is a leginkább vitatott közös politikája. Amíg nem voltunk tagok, addig nemcsak elszenvedői voltunk e rendszer protekcionista és versenytorzító hatásainak, de élharcosai voltunk a KAP megreformálását kikényszerítő agrárliberalizációnak is.  A tagság után a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen lehetőség nyílt arra, hogy a közös agrárpolitika számunkra hátrányos intézkedéseit (magas agrárvámok, belső agrártámogatások, exporttámogatások stb.) mi is élvezzük. A csalódás akkor ért minket, amikor kiderült, hogy az agrárköltségvetés zömét adó jövedelemtámogatásokat az új tagok csak 2013-től élvezhetik 100%-ban, s addig a különbséget a nemzeti költségvetésből kell kiegészíteni (ez az elhíresült top-up). 

„The labour reform will cost me a general strike” – said Mariano Rajoy, the Spanish prime minister, to the Finnish prime minister at the EU summit held on 30. January. He did not know that the microphone remained turned on…

Indeed, the first weeks of the new Spanish government have not been easy. Not that anybody had said they would be. But worse and worse data have been published during these weeks. Instead of the planned 6% of GDP, it turns out that a public deficit of around 8% is to be expected for 2011. The unemployment rate has reached an extreme of 22. 8%. Spanish analysts and the IMF expect a new recession, a 1.7% decline in GDP this year and 0.3% in the next. Pushed by these domestic facts and by outside pressure, the new government has thus far made three important decisions.

Az elhúzódó világgazdasági válság felveti azt a kérdést, hogy tényleg a mindenáron való növekedés kell, hogy legyen a gazdaságstratégia célja. Amennyiben nem, akkor milyen célfüggvény képzelhető el helyette. De ha igen, akkor mi lesz a növekedés motorja. Marad-e az exportorientáció, avagy helyette/mellette a belső kereslet fogja vezérelni a növekedést. 

A kérdés felvetése azért jogos, mivel igen sok ország esetében (Japán, kis tigrisek első és második hulláma stb.) kifulladni látszik a hosszú éveken keresztül sikeres exportorientáció, mivel ez a modell a fejlett országok fizetőképes keresletére és az exportorientációt folytató országok kínálatára épült. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság következtében azonban megrendült a fejlett országok (mindenekelőtt az USA és az EU) fizetőképes kereslete, hiszen a termelés-visszaesés elbocsátásokhoz, gyárbezárásokhoz, munkanélküliséghez vezetett. A lakossági fogyasztást tovább csökkentették a válság sújtotta országokban alkalmazott megszorító intézkedések, az eladósodottság, valamint a lakosság elöregedése. A vállalati szektor kereslet-bővülését pedig a túl-kapacitások, illetve a finanszírozási válság blokkolta. 

A gyerek, akire nem figyelnek, éljen jómódban vagy szegényégben, rosszul érzi magát. Amikor kiköt Zacher Gábor drogklinikáján vagy a rendőrőrsön, vagy verekedésbe keveredik, falfirkát csinál, esetleg meglopja az apját, a szülő sokszor csodálkozva mereszti a szemét – nem érti, mi történt.

Az ILO legújabb jelentése szerint a világon ma 456 millió dolgozó (!) ember él a családjával napi kevesebb mint 1,25 dollárból (havi 8-9 ezer forint per fő) és 900 millió azoknak a száma, akik kevesebb, mint napi 2 dollárból – ez kb. a magyarországi segélyszint felének (!) felel meg (13-14 ezer forint per fő). Vagyis a világ dolgozóinak 29 %-a, tehát minden harmadik, és vele családja él így. Holott a világon az egy főre jutó GDP (vásárlóerőparitáson) 11.800 dollár, e szintnek a 150-200 szorosa. A globális munkanélküliség ma 200 millió fő, 27 millióval több, mint 2007-ben. Az elkövetkező 10 évben évente 46 millió ember lép be a világ munkaerőpiacára, tehát legalább 600 millió munkahelyet kellene létrehozni a szociális katasztrófa elkerüléséhez.

Olvasóink figyelmébe ajánljuk Kornai Jánosnak a Népszabadság Hétvége című mellékletében január 28-án megjelent írását. A "Központosítás és kapitalista piacgazdaság" című cikk olvasásához kérjük, kattintson ide.

A gazdasági problémákkal, elhúzódó válsággal küszködő országok közül sokan – beleértve hazánkat is – a kínai befektetőkre várnak, tőlük remélik a megváltó beruházásokat, államkötvény-felvásárlásokat, sőt, az egész világgazdaság felpörgetését. Mindeközben Kínának is megvan a maga baja, melyről ugyan pontos adatok és információk hiányában biztosat senki nem tudhat, mégis egyre többen kongatják meg a vészharangot: az elmúlt hetekben Krugmantól Samuelsonig sokan írtak Kína összeomlásának lehetőségéről, Nicholas Lardy amerikai Kína-szakértő pedig külön könyvet („Sustaining China's Economic Growth after the Global Financial Crisis“, Nicholas R. Lardy, Peterson Institute for International Economics, 2012) szentelt Kína jövőbeli növekedési lehetőségeinek, kiemelve, hogy az ország elérte eddigi gazdasági modelljének határait, így lépnie kell.