Alig másfél évvel a válságból való kilábalás első jelei után a világgazdasági konjunktúra újból elbizonytalanodott, s felrémlik a W alakú vagy éppen a fürdőkád alakú válság réme.Ennek fő oka az, hogy a válság nem töltötte be szokásos feladatát (a „teremtő pusztítást”): nem íródtak le azok a tőkék, amelyek korábban, a globalizációs korszak előtt, a válság során – profit hiányában – elértéktelenedtek volna a nemzeti keretek között.

 

A pénzügyi és reálgazdasági luftballon a hetvenes évek óta, a transznacionális kapitalizmus kiteljesedése óta fújódott fel. A tőkefeleslegek halmozódása és görgetése folyamatos volt a liberalizált globális térben. E folyamat fontosabb eszközei a következők voltak: a gyengébben fejlett országok eladósítása; a termelés (elavuló technika) kitelepítése; a lebegő árfolyamok és az újonnan létrehozott pénzügyi derivatívák spekulációs piaca; a hitelből történő túlfogyasztás; a tőzsdeindexek soha korábban nem látott szárnyalása a részvényárfolyamok körüli hajsza miatt; a bankok és akár reálgazdasági szereplők pénzteremtéssel felérő értékpapír kibocsátása, amit a táguló (reálfedezet nélküli, csak számítógépekben nyilvántartott) pénzügyi likviditás tett lehetővé.

 

A 2007-8-ban indult válság körülményei között az előbb soroltakhoz társultak még a hatalmas méretű, pénzügyi rendszert mentő és gazdaságösztönző csomagok. Ezek (eddig!) megóvták a világgazdaságot a nagyobb összeomlástól, de elodázták szerkezeti megújítását és fenntartották azokat a pénzügyi és reálgazdasági buborékokat, amelyek bármikor kipukkadhatnak (pl. az újabb dot-com lufi kialakulása 2012 tavaszára, 1/3-os autóipari felesleges kapacitások, a spekulációs piac forgalmának felfutása, a tőzsdék reálfolyamatokkal nem fedezett újabb szárnyalása, a nyersanyagpiaci spekulációs áremelkedések, a kínai ingatlanpiaci luftballon). A pénzügyi rendszerben – pl. az európai déli periféria egyes országaiban –, még mindig jelentős a bankok rossz (nem leíródott) követelésállománya. A gazdasági válság ellenére sem csökkent a bankok nemzetközi követelésállománya. A külföldi közvetlen tőkebefektetések (FDI) pedig már 2010-ben elérték a válság előtti szintjüket. A nemzetközi adósságkötvények állománya – ez jórészt az állami adósságokat testesíti meg –, 25%-kal emelkedett. A legnagyobb tétel a spekulációs (OTC) eszközök piaca, melynek a globális GDP-t tízszeresen meghaladó értékpapír-állománya reálértéken 5%-kal, napi forgalma azonban 21%-kal emelkedett.

 

Három olyan terület volt a globális világgazdasági válság első szakaszában, ahol valóban jelentős értékvesztés mutatkozott: az ingatlanok piacán (globálisan mintegy 20%-os), a nyerstermékeknél (50%-os, a kőolajnál 70%-os), végül a tőzsdéken (2009 elejéig több mint 50%-os).  A tőzsdék azonban 2012 áprilisáig közel visszapótlódtak, az USA-ban pedig a tőzsdeindexek valóban elérték a válság előtti magasságukat. A nyerstermékek árszínvonala pedig még gyorsabban, már 2011 második felében túlszárnyalta a válság előttit. Ami ennél is érdekesebb: mind a tőzsdeindexek, mind a nyersanyagárak már akkor emelkedni kezdtek 2009 elejétől, amikor még a legmélyebb recesszió tombolt. Ez arra utal, hogy a mentőcsomagokkal mentett tőkék egyik menekülési iránya volt a reálértékkel bíró nyersanyagpiac és az akkor éppen olcsóvá vált részvénypiac. Ezen túl – mint láttuk –, a pénztőkék a hatalmas spekulációs piacokra vonultak és a nemzetközi adósságkötvényekbe (államadósság papírokba) menekültek.

 

A mai kapitalizmus működési módjának szükségszerű következményei a korábbi korszakokénál lényegesen nagyobb globális pénzügyi (nemzetközi fizetési mérleg) aránytalanságok, a költségvetési hiányok, az adóssághegyek, az államadósságok növekedése és lényegében véve kezelhetetlen színvonala. Ebben a neoliberális modellben a bevételeitől (exportvámok, saját tulajdon utáni jövedelem, vállalkozói adók csökkentése, stb.) megfosztott állam a legtöbb országban nem tudja követni a modern állam kötelezettségeivel járó kiadásokat, ezért deficites az állami költségvetés. A felfúvódott pénzügyi piac azonban egy ideig finanszírozta az állami költekezést, s a vállalatok és a lakosság eladósodását is. A Földünkön nyilvántartott adósság a globális GDP tízszeresét teszi ki (a bázeli BIS adatai szerint), ez kezelhetetlen állapot.

 

A fejlett országok tulajdonképpen hasonló helyzetbe kerültek, mint a fejlődő országok két évtizeddel korábban az adósságcsapdában. A restrikciós politika nem segít (pl. Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában sem), mert gazdasági szerkezetváltás és növekedés nélkül nem lehet kijutni az adósságproblémából. veszélyes nagyságúra nő az államadósság, melyet egyre nehezebben lehet a pénzpiacokról finanszírozni. Az előremenekülésnek, az állami gazdaságmentésnek és gazdaságösztönzésnek is erősen korlátozottak a lehetőségei, mert az államok a költségvetést is terhelő kiadások miatt pillanatok alatt eljutnak a kezelhetetlen államadósság szintjéig (már az Egyesült Államok is ahhoz közelít). Mindez csapdahelyzet, kettős lehetetlenség a gazdaságpolitikában. Ezért vergődik az országok nagy többsége, ezét húzódik el a válság, ki tudja még meddig.

 

A világgazdasági válság során (1.) az állami mentőcsomagok segítségével megmaradt pénzügyi luftballon, (2.) a befektetők mindennapi profitmaximalizálását szolgáló világrend és (3.) a helyzet, a növekvő államadósságok kezelésére eszköztelen, tehetetlen államok egyvelege robbanásveszélyes gyúelegyet képez.

 

 

Farkas Péter