A Világgazdasági Intézet blogja

Világgazdasági Intézet, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont / Institute of World Economics, Centre for Economic and Regional Studies HAS





Friss topikok

Címkék

adóharmonizáció (1) adósságfinanszírozás (4) adósságválság (2) Afrika (1) agrárkereskedelem (2) agrártermelés (2) agriculture (2) ajánló (4) akkumulátor gyártás (1) alterglobalizáció (1) Amerikai Egyesült Államok (11) arab országok (1) árfolyamrendszer (1) artner annamária (23) asean (1) Asger Olesen (1) asia (1) austerity package (1) Ausztria (2) autóipar (4) automotive industry (1) bailout (1) bankia (1) bankszabályozás (2) Basel III (1) bázel (1) belső (1) belső fogyasztás (1) beruházás (1) biedermann zsuzsánna (5) bitcoin (1) Bolsonaro (1) Brazil (1) brazília (3) Brazília (6) brexit (4) buborék (1) business capture (1) central and eastern europe (3) chiang mai (1) China (3) cikkajánló (1) Ciprus (1) climate change (7) cmi (1) covid (1) CRD IV (1) crisis (3) csehország (1) david ellison (4) David Ellison (1) davos (2) Deák András (5) demokrácia (1) dezséri kálmán (2) digitális megosztottság (1) digitalizáció (1) Dodd-Frank Act (1) durban (1) eastern partnership (1) Egyesült (1) Egyesült Államok (1) Egyesült Királyság (8) elnökválasztás (4) éltető andrea (33) EMIR (1) energetics (2) energetika (1) eng (29) értéklánc (1) északi országok (1) EU (27) EU-büdzsé (2) euró (7) euró-csatlakozás (1) Európa (1) európai (3) Európai Bizottság (3) eurozóna (7) eurózóna (12) EU Climate Policy Framework (1) exportdiverzifikáció (1) exportorientáció (1) exportorientált növekedés (1) facebook (1) farkas péter (7) FDI (2) Fehér könyv Európa jövőjéről (1) feldolgozóipar (1) felháborodottak (1) felzárkózás (3) fenntarthatóság (3) financial market regulation (1) financial reform (1) financial solidarity (1) fogyasztás (1) földgáz (2) franciaország (8) függetlenség (2) g20 (1) g8 (1) gazdasági növekedés (3) GGTTI (1) globális értékláncok (3) globalizáció (2) Göd (1) görögország (18) görög államadósság (2) greece (1) grexit (1) Grúzia (1) gyár (1) hans petersson (1) Hans Petersson (1) háttéranyag (1) Hegedüs Zsuzsanna (10) Horvátország (1) Huawei (1) humán tőke (1) hun (191) Hungary (5) ifjúsági munkanélküliség (1) indonézia (1) ingatlanbuborék (1) innováció (1) International Visegrad Fund (2) investment screening (1) ipar4.0 (1) iparfejlesztés (2) Irán (1) írország (2) italy (1) John Szabó (3) jubileumi konferencia (1) K+F (1) kamat (1) kapitalista piacgazdaság (1) kapitalizmus (1) kap reform (1) Katalónia (9) keleti partnerség (1) kelet ázsiai regionalizmus (1) Kerényi Ádám (8) kereskedelem (1) kína (13) Királyság (2) kiss judit (8) klímacsúcs (1) költségvetés (2) konferencia-beszámoló (2) könyvajánló (1) kornai jános (1) környezetvédelem (1) koronavírus (10) Kőrösi István (7) közép kelet európa (9) közös agrárpolitika (1) központosítás (1) kriptovaluta (1) kutatási beszámoló (1) labour (1) labour reform (1) Lakócai Csaba (2) légszennyezés (1) lemaradás (1) leminősítés (1) ludvig zsuzsa (4) LULUCF (2) magyarország (8) magyar nemzeti bank (1) Magyar Tudományos Akadémia (1) malajzia (1) marco siddi (1) market (1) Martin Schulz (1) Mattias Lundblad (1) menekültek (1) mezőgazdaság (3) MiFID (1) migráció (2) minimálbér (1) mnb (1) modellváltás (1) Moldova (1) monitoring-jelentés (1) MTD (1) műhelybeszélgetés (1) működőtőke (1) multipolaritás (1) munkaerőpiac (4) munkanélküliség (3) N. Rózsa Erzsébet (1) Nagy Péter (2) Naszádos Zsófia (6) Németország (4) nemzetközi pénzügyi rendszer (3) nemzetközi termelési rendszerek (1) népszavazás (2) Norway (1) novák tamás (5) növekedés (2) nyersanyag-gazdaság (1) OFDI (1) ökoszociális piacgazdaság (1) oktatás (1) olajár (1) olaszország (1) One Belt One Road (1) OPEC (1) open letter (1) oroszország (10) Orosz Ágnes (5) pénzügyi tervezet (1) Peragovics Tamás (2) Peter Golias (1) population (1) porfolioblogger (3) portfolioblogger (163) portugal (2) portugália (2) Post-Kyoto Framework (1) processes (1) public finance consolidation (1) putyin (1) rácz margit (19) reálkamat (1) recession (1) recesszió (1) Ricz Judit (5) római klub (1) románia (1) Románia (1) russia (1) simai mihály (5) Skócia (1) social (1) Solti Ágnes (2) somai miklós (19) spain (3) spanyolország (25) state capture (1) svédország (1) Szalavetz Andrea (3) szankciók (1) Szanyi Miklós (1) szegénység (1) szerbia (1) szigetvári tamás (7) Szijártó Norbert (4) szociális világfórum (1) sztrájk (1) szunomár ágnes (10) szüriza (3) szuverén vagyonalapok (1) társulási szerződés (1) terepkutatás (1) termelési (1) területi mintázat (1) thaiföld (1) think tank kerekasztal (1) tobin adó (1) törökország (5) trade (1) ttip (1) túlzott deficit eljárás (1) Túry Gábor (5) új tagországok (1) Ukraine (2) ukrajna (5) unió (2) United States of America (1) USA (1) választások (28) vállalati döntéshozatal (1) vállalati jövedelemadó (1) vállalati útonállás (1) válság (53) Vida Krisztina (4) vietnám (1) világgazdasági fórum (1) VIlággazdasági Intézet (1) világgazdasági kihívások (5) világgazdasági növekedés (4) világkereskedelem (4) visegrádi országok (3) Visegrad countries (2) völgyi katalin (2) Volkswagen (1) weiner csaba (2) welfare models (1) welfare state (1) Wisniewski Anna (1) world social forum (2) world trade (1) wto (1) Címkefelhő

Lehet-e politikai feltételeket szabni egy hitelkérelemnek?

2012.04.16. 08:09 Világgazdasági Intézet

 
Az Európai Unió súlyos kérdés előtt áll: továbbfejlődik-e, vagy szétesik. E kérdés nem pusztán a mai világgazdasági válság következménye – már csak azért sem, mert e válság sem „véletlen” – hanem magának az integrációnak, a globális tőkegazdaság fejlődésének ellentmondásos természetéből következik. Ez a fejlődés a gazdasági integráción keresztül a politikai integráció felé mutat. Az Unió szellemi atyjának nevezett Jean Monnet az Amerikai Egyesült Államokról vette a mintát, bár nem sokkal halála előtt maga is lemondott arról, hogy e minta átültethető Európára.
 
Általános természeti-társadalmi törvény, hogy ami nem tud tovább fejlődni, az elhal. A gazdasági integráció fejlődésének útja, hogy az abban résztvevők fokozatosan egyre több kompetenciát adnak át a közösségi szintnek, előbb gazdasági, majd mindinkább politikai téren is. Az euró válsága nem kiváltotta, de sürgetőbbé tette ez utóbbi fázis bekövetkeztét. A legnehezebb helyzetbe jutott, hitelekkel megsegített országok (Írország, Görögország, Portugália) esetében a politikai szuverenitás feladására már nagyrészt sor is került. Azonban az euró és vele az Unió, sőt perspektívájában a globális kapitalizmus léte is attól függ, erre a többi (tag)ország is hajlandó lesz-e. A gazdasági kérdések tehát egyszersmind politikai kérdések is, sőt, a politika az uralkodó gazdasági érdekek kiszolgálója. Ez az összefüggés ma a maga mezítelen voltában mutatkozik meg az Unióban, ahol a politikai kérdések váltak immár a gazdasági kérdések közvetlen előfeltételévé: ha a politika ellenáll az integrálódásnak, ha a tagországok ragaszkodnak politikai szuverenitásukhoz, a gazdasági integrálódás ellehetetlenül, ami az egész projekt létét (sőt talán a világbékét is) veszélyezteti. 
 
Ezért tehát nemhogy „nem lehet” vagy „nem szabad” politikai feltételek támasztani gazdasági (hitelügyi) kérdésekben, de egyenesen muszáj: a politikai szuverenitás feladása, a politikai integrálódás az alfája a gazdaságinak. Miért táplálná hitellel – vagy bármivel – egy rendszer azon szereplőjét, amely a rendszer létfeltételeinek elutasításával a rendszer ellen dolgozik? Persze, e rendszeren belül ellentétek dúlnak, és ezek legtöbbje olyan érdekharc, amelynek egyik szereplője sem a rendszer elpusztításán fáradozik, csupán a rendszerhierarchiában elfoglalt helyének megváltozatásán. És itt jön az a probléma, amiről sem az integráció hívei, sem elutasítói nem szeretnek hallani: az Unió gondjai nem specifikusak, hanem csupán a globális versenygazdaság természetéből fakadó ellentmondásokat jelenítik meg.
 
A termelőerők fejlődése elérte a globális szintet, ebben az értelemben a világtermelés integrálódásának objektív alapja van. E termelőerők azonban a profitszerzés motívuma alá rendeltek, amely motívum maga termeli ki a megosztottságot, a dezintegrációt – az általános konkurenciaharcot. A profitszerzés alapja a termelőeszközök magántulajdona, és ennek legerősebb formái a legfejlettebb termelőerőket birtokló transznacionális vállalatok, valamint a hozzájuk kapcsolódó, belőlük táplálkozó – Soros György szavaival „kiváltságos helyzetet élvező” – pénztőke. A termelőerők további fejlődése – még ha a sajátos forma miatt korlátozottan is – ebben a rendszerben értelemszerűen csak a nagytőke/pénztőke működési szabadsága révén lehetséges, amely szabadság azonban felbomlasztja a rendszert. E bomlást, vélik ma sokan – Soros Györgytől neves közgazdászokon át az eurózóna vezetőiig –, megakadályozhatja a termelés és a politika globalizáltsága közötti ellentmondás feloldása a politika globálissá, közbenső lépcsőként regionálissá, európaivá tétele révén. Vagyis: a gazdasági szuverenitásuk csorbulását a tőke korlátlan áramlása következtében elszenvedő országoknak politikai szuverenitásukról is le kell mondani a tőke globális szabályozhatósága érdekében. 
 
Csakhogy a magántulajdonon, profittermelésen, általános konkurencián alapuló versenygazdaság talaján e fenti elképzelésnek a békés, vagy ha nem békés, legalább tartós megvalósíthatósága erősen kétes. Ugyanis mind a gazdasági mind a politikai szuverenitás kérdését ugyanaz az immanens ellentmondás, a konkurencia belső ellentmondása mozgatja. A kis- és nagytőkék, a gazdag és kevésbé gazdag országok és kormányaik, a munkaadók és munkavállalók közötti elkerülhetetlen érdekütközések folyamatosan a globális gazdasági integrálódás ellen hatnak, miközben a versenyben való kiválasztódás (a tőkekoncentráció) folyamatosan a globális integrálódást erősíti. A kiválasztódást és integrálódást pedig a termelőerők működésének specifikus formáját jelentő tőke értékesülésének szabadsága hozza magával. E szabadságot akár nemzeti, akár globális szinten korlátozni annyi, mint a beléje szorult termelőerők fejlődésének megakadályozására tenni kísérletet, éppen azon érdekekkel szembefordulva, amelyeknek e roppant termelőerők működtetésére az állam által garantált joguk van.
 
Továbbá: minden piaci szereplő szuverenitást kíván magának és korlátozást versenytársainak, annál erősebb korlátokat, minél erősebbek ezek a versenytársak vele szemben. A verseny nem más, mint a verseny kizárására való törekvés. Ebben a harcban a jogot alkotó állam (a nemzeti kormány, parlament) fontos eszköz. A nagyobb, fejlettebb tőkék versenyképességük okán piaci eszközökkel is boldogulnak – bár kátyúba jutván ezek is az állam segítő kezére szorulnak. A kisebbek számára azonban saját államuk pótolhatja a piaci eszközökben, a versenyképességben való lemaradásukat. Ezért az erősebb tőkék az állam korlátozottabb, a gyengébbek viszont az állam nagyobb szerepében érdekeltek. Az erősebbek számára a korlátozások nélküli nemzetközi piac jogrendje, a gyengébbek számára a nemzetközi piacon erősek korlátozásának jogrendje kívánatos. Mindeközben a gyengébb tőkék is szabad mozgást igényelnek azokon a (nemzeti, regionális) piacokon, ahol gazdasági erejük elégséges a konkurenciában való helytálláshoz. És minél sikeresebbek, minél nagyobbra nőnek, minél több piacon való helytállásra képesek, annál kevesebb állami beleszólást akarnak, és még annál is kevésbé tartják elfogadhatónak a náluk gyengébb (hazai vagy külföldi) versenytársaik állami védelmét. 
 
A rendszeren belül tehát a kör bezárult, egy feloldhatatlan ellentmondást rejtve magában. Nem lehet elfogadni a tőkeértékesülés szabadságát és ugyanakkor – akár globális, akár nemzeti szabályozás révén – nemet mondani rá. De éppígy nem lehet elfogadni a gazdasági integrálódást, miközben nemet mondunk a politikaira: mert ha nemet mondunk a politikaira, azzal nemet mondunk a gazdaságira is, amivel nemet mondunk a tőkeértékesülés szabadságára, így a védeni kívánt kisebb tőkék értékesülésének szabadságára is. Ekkor azonban nincs értelme a politikai szuverenitáshoz ragaszkodni, mivel azt a kisebb, gyengébb, nemzeti tőkék értékesülésének elősegítése legitimálja. Természetesen ilyen következetességről a politikában szó sincs. A konkurencia szülte megosztottságból eredő egyenlőtlenségek elutasítása, az ellenük folyó bárminemű harc, beleértve a politikai szuverenitáshoz való ragaszkodást is, a versenygazdaság igenlése mellett teljesen értelmetlen és hiteltelen lenne – ha a bonyolult összefüggésektől távol tartott bérből, fizetésből, segélyből elő tömegek számára nem lenne könnyen emészthető, sőt tetszetős hívó szó a „nemzeti” érdek (valójában a globális nagytőkével szembeni versenyharcban eleve vesztésre ítélt nemzeti tőke érdekei) szolgálatára.
 
A „politikai szuverenitást” megtestesítő állam a tőkék közötti konkurenciaharc eszköze, így a politikai szuverenitásért folytatott küzdelem maga ennek a világméretű konkurenciaharcnak a meghatározó mozzanata. Egy olyan termelési és tulajdonstruktúra velejárója, amely történelmi termék: a több évszázados fejlődés után kiteljesedő, a globális nagytőkére épülő világrendszeré. A világrendszerek azonban – a tudományos munkásságát e kérdéskör tanulmányozásának szentelő, és a mainstream közgazdasági gondolkodással szemben alternatívát kínáló ún. világrendszer-iskolát megteremtő Immanuel Wallerstein szerint – születnek és kimúlnak, hogy átadják helyüket valami másnak…
 
 
Artner Annamária
 

Szólj hozzá!

Címkék: európai unió válság hun artner annamária

A bejegyzés trackback címe:

https://vilaggazdasagi.blog.hu/api/trackback/id/tr754452694

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása