Kínát a nyugati világ hol feltörekvő fenyegetésként, hol belső zűrzavaroktól, feszültségektől széteső potenciális válsággócként jellemzi, ezen ellentmondások azonban többet árulnak el a nyugatiakban élő előítéletekről, ismerethiányról, mint magáról Kínáról. Az ópiumháborúktól kezdve a kínai külpolitika elsődleges célja a világ nemzetei közötti egyenlőség megteremtése volt. A gazdasági modernizációt már a kezdetektől a nemzetek közötti egyenlőség előfeltételeként kezelték, mely tükrözte Kína elkötelezettségét függetlenségének megőrzése, szuverenitásának fenntartása és az önerőre támaszkodás elősegítése mellett.
Az ötvenes, hatvanas évek kínai külpolitikája számos kudarcot megélt, de grandiózus elképzelésekben már akkor sem szenvedett hiányt. E két évtized stratégiái a mai Kína szemszögéből nézve igencsak távolinak tűnnek, ugyanakkor ezen időszak nyomai – ha egyre halványabban is – még ma is felfedezhetőek a kínai gondolkodásban, döntéshozatalban, hiszen a kommunista Kína olyan történelmi helyzetben alakította ki külpolitikáját, mely rányomta bélyegét a távol-keleti ország világról, más hatalmakról kialakított képére. E gondolkodás szerint például a világ tele van versengő és gátlástalan kormányokkal, melyek önző érdekeiket követik mások, például Kína rovására. Hogy kikerüljön az elszigeteltségből és fejlődni tudjon, Kínának épen ezért hatalom kell, melyet stabil gazdaság és politikai egység támogat, ha ugyanis nincs egység, azt a külföldi hatalmak ki fogják használni, ahogy a múltban is tették. Kínát közel két évszázadon keresztül érték sérelmek e külföldi hatalmaknak köszönhetően, ezért erőre és befolyásra van szüksége, hogy meg tudja védeni azt, ami jog szerint az övé.
A Mao utáni pragmatikus vezetés – Teng Hsziao-pinggel az élen – a béke és fejlődés kettős céljának meghatározásával az ország modernizálásának sokkal hatékonyabb módját választotta, melynek eredményeként Kína már ténylegesen a világhatalommá válás útjára lépett. Kína stratégiai érdekei az 1980-as években ugyanakkor még nem voltak globális jellegűek, Peking politikai lépéseit inkább egyoldalú taktikai és gazdasági megfontolások, semmint közös stratégiai célok vezették. A Szovjetunió összeomlását és a kétpólusú világrend széthullását követően azonban Kína gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez oly módon, hogy kitartott korábbi célkitűzései mellett, csak azokat az új világrendre szabta. A kínai vezetés már a hidegháborúban is egy multipoláris nemzetközi rendszer létrehozását sürgette, s a kilencvenes években ezt az álláspontot csak megerősítette az a felismerés, hogy globális politikai befolyást csak régióbeli befolyáson keresztül lehet építeni.
A multipoláris világrendre felkészülve Kína a főbb hatalmakkal ápolt kapcsolatait a stratégiai partnerség kereti közé igyekezett beilleszteni, mivel meggyőződésük szerint ily módon az egyes hatalmak nem válnak egymás ellenfeleivé, hanem az együttműködés lehetőségeit keresik. A stratégiai partnerek esetében a minimális követelmény a „három nem” (szan pu/san bu) elvének elfogadása, azaz:
•el nem kötelezettség (pu csiemeng/bu jiemeng);
•a konfrontálódás elkerülése (pu tujkang/bu duikang);
•nem fordulni harmadik fél ellen (pu csentuj tiszangfang/bu zhendui disangfang).
Kína külpolitikáját az ezredfordulót követően is deklaráltan a béke, a fejlődés és az együttműködés hármasa határozza meg. A nyitás egyre több irányban és rétegben ment és megy végbe, hiszen Kína mára aktív mozgatórugója lett a különböző multilaterális kapcsolatok kialakításának, miközben békés és sokszínű kapcsolatokra törekedett régióbeli partnereivel. Új típusú, stabil kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval, s tovább erősítette elköteleződését a fejlődő világ felé is. A korábban izolációba burkolódzott Kína ma szót emel a nemzetközi kapcsolatok demokratizálódása, a kölcsönös bizalom és előnyök érvényesítése mellett, és globális együttműködést sürget a régi és új globális kihívásoknak való megfelelés érdekében. Kína kiállása a békés egymás mellett élés öt alapelve mellett azonban ma is változatlan, így kitart amellett is, hogy békés tárgyalások útján kell megoldani a nemzetközi viszályokat, ellenzi a fegyveres megoldást és a fegyveres fenyegetés módszerét, amelynek – például az ENSZ Biztonsági Tanácsában – rendre hangot is ad (lásd például a szíriai rezsimet elítélő ENSZ-határozat kínai vétóját).
Az új évezred kínai külpolitikájának egyik további fontos jellemzője, hogy Kína egyre rugalmasabb, alkalmazkodóbb magatartást tanúsít, proaktívan alakítja bilaterális és multilaterális kapcsolatait. A külpolitikai döntéshozatal és annak végrehajtási mechanizmusai is intézményesültek, decentralizáltabbak lettek, így mára kevésbé függenek egyetlen vezetőtől, mint Mao és Teng idején, ugyanakkor továbbra is központi döntések, jó előre meghatározott stratégiák születnek, melyek – a közelgő generációváltás kapcsán is – biztosítják a folyamatosságot és az akár évtizedekkel ezelőtt kitűzött célok elérését. Bár e stratégiákról a külvilág többet tudhat meg ma, mint korábban, a külpolitikai döntéshozatalba kívülről változatlanul nem lehet belelátni.
(A témát részletesebben tálaló tanulmány a Külügyi Szemle Kínával foglalkozó júniusi különszámában lesz olvasható.)
Szunomár Ágnes
