Zbigniew Brzezinski 1997-es, Geostratégia Eurázsia számára című, Foreign Affairs-ben megjelent cikkében Kínát mint keleti erőt („Eastern anchor”) írja le, kiemelve, hogy nem lehet Eurázsiában hatalmi egyensúly Kína és az Egyesült Államok közötti stratégiai megállapodás, illetve Japán geopolitikai helyzetének tisztázása nélkül. Feltételezi továbbá egy kínai befolyási övezet kialakulását, melyben a gyengébb államok gazdasági és politikai értelemben alárendelődnek Kína politikai akaratának, akárcsak korábban a Szovjetunió és Közép-Kelet-Európa viszonyrendszere esetében, ezt segítik majd – politikai támogatásukkal – a kelet-ázsiai térség kínai diaszpórái. E „Nagy Kína” geopolitikai befolyása pedig a szerző szerint nem áll szemben Amerika érdekeivel és az Eurázsiában megvalósítható geopolitikai pluralizmussal, sőt, akár tökéletes párost is alkothatnak e téren. Míg Brzezinski egyik állítása igaz, hiszen – bár számos határvita nehezíti e kérdést, és az utóbbi időszakban a japán-kínai kapcsolatok terén is újabb feszültségek keletkeztek – a régió országai lassanként valóban felsorakoznak Kína mögé, addig a kínai-amerikai összefogás véleményem szerint egyre kevésbé valószínű, a hatalmi egyensúly megvalósulása ugyanakkor korántsem kizárt.
A kínai puha hatalom felemelkedése című 2005-ös cikkében Nye is el- és felismeri Kína előretörésének folyamatát, de nem tartja elég felkészültnek Kínát arra, hogy az Egyesült Államok versenytársa legyen akár gazdasági, akár katonai, akár kulturális téren: Kína nem lesz világhatalom, nem lesz belőle új hegemón, mert belső problémáinak megoldatlansága nem teszi ezt lehetővé. Ez az állítás azonban ugyancsak részben igaz: Kínából valóban nem lesz egyedüli hegemón hatalom, de nem csupán azért, mert még maga is fejlődő ország, katonai ereje pedig elmarad az Egyesült Államokétól, hanem azért sem, mert Kína nem is tör ilyen babérokra, nem kívánja finanszírozni a világ minden problémáját, csupán ott és akkor segít, ahol az illeszkedik saját stratégiájába. A kínai nagyhatalmiság sajátos hatalomértelmezést tükröz: Kína soha nem volt imperialista hatalom, s ma sem kívánja saját képére formálni a világot, külkapcsolataiban ma is kooperációt és harmóniát keres, mely tényezők a haszonszerzést természetesen nem zárják ki.
Ma már egyre több szakértő - köztük Geeraerts, vagy Gelb - számol Kína világhatalmi státuszával, többrétegű, vagy többszintű nemzetközi rendszert képzelve el, melyekben ugyan továbbra is az Egyesült Államok dominál, de nem úgy, mint korábban: közvetlenül alatta ott van Kína, a BRIC másik három tagja, és az Unió. Mindez sok szempontból egybevág Peking elképzeléseivel, hiszen a távol-keleti ország is a multipolaritásban hisz, ahol – többek között – az Egyesült Államok és az Európai Unió mellett maga is önálló hatalmi pólus lehet. Ha azonban e pólusok együttműködési lehetőségei kapcsán közelebbről megvizsgáljuk Peking és Washington kapcsolatát, abban számos ellentmondást, problémás kérdést találunk, melyek leginkább az eltérő gondolkodásmódra, kölcsönös félreértésekre, világgazdasági szükségszerűségekre, hatalmi aszimmetriákra és eltérő ideológiákra vezethetők vissza. Ezen ellentmondások többek között olyan gazdasági és biztonsági kérdésekben csúcsosodnak ki, mint a jüan alulértékeltsége, a kereskedelmi deficit, az energiaforrásokért vívott vetélkedés, a kínaiak fegyverkezése, és az „örök téma”, a tajvani kérdés.
Igaz ugyan, hogy Kína és az Unió között is akadnak problémás területek – elsősorban a piacgazdasági státusz, az emberi jogok és a fegyverembargó kérdése – ahol folyamatosan kölcsönös elvárásokat fogalmaznak meg egymás irányába, azonban e problémák terén a felek rugalmasabbak, s a kérdések kapcsán kevesebb a feszültség, mint az amerikai-kínai reláció esetében. Az Unió – hajlandóságánál fogva – sokkal jobban kiegészítheti a Kínai Népköztársaságot olyan globális kérdések tekintetében, mint a szegénység, a klímaváltozás, a tömegpusztító fegyverek leszerelése, vagy az emberi jogok kérdése, ráadásul a „multipolaritás” a kínaiak és az európaiak számára közös cél, míg az amerikaiak nem szívesen borítanák föl a maguk kényelmes hegemón világrendjét. A többpólusú világ képe továbbá azért is szimpatikus Kína számára, mert ily módon vezető szerepre, nagyhatalmiságra törhet anélkül, hogy az unipoláris vagy bipoláris hatalmisággal járó feladatokat és felelősséget el kellene vállalnia. Saját befolyási övezetet épít, ahol gazdasági és politikai érdekei alapján maga dönti el, hol és milyen mértékben működik együtt más térségekkel, országokkal.
Ami a délkelet- és kelet-ázsiai kapcsolatokat illeti, a térség stratégiai fontossága vitathatatlan, s egyes esetekben Kína számára itt még a közös gyökerek is könnyítik az együttműködést. A szoros kapcsolat kialakítása kezdettől fogva – még részben az izolacionalista külpolitika időszakában is – megfigyelhető. Ennek jegyében nyújtottak segítséget a délkelet-ázsiai gazdaságoknak 1997/98-ban, és ennek jegyében vesznek részt az ASEAN+3, illetve az ASEAN+6 folyamatban is. Közép-Ázsia esetében sokáig úgy tűnt, hogy az az Egyesült Államok és Oroszország közti növekvő verseny helyszíne lesz, de ma már egyre valószínűbb az a szcenárió, amely – az előbbi két hatalom háttérbe szorításával – Kína befolyásának további erősödésével számol. E megváltozott helyzet számos geopolitikai vonatkozású kérdést vet fel, a politikailag sokáig csak sodródó közép-ázsiai államok ugyanis ma főszerepet játszhatnak olyan jelentős kérdések eldöntésében, mint az energiapolitika, vagy a terrorizmus elleni háború. A fejlődő világ többi, elsősorban afrikai és latin-amerikai országa számára pedig Kína egyrészt hatalmas lehetőséget jelent a szegénységből és elszigeteltségből való kitörésre, az európai vagy észak-amerikai külpolitikai és külgazdasági függés csökkentésére, másrészt ezen országok szívesebben hallgatnak egy olyan hatalomra, amely a Nyugatétól eltérő, és mégis sikeres fejlődési utat járt be, részben még maga is fejlődő, s a gazdasági befolyás szerzésén túl nincsenek politikai elvárásai.
Az új kínai nagyhatalom abban is eltér a többitől, hogy a kemény erő (hard power) eszközei helyett – bár azok fenntartása mellett – jellemzően a puha erő (soft power) eszközeit részesíti előnyben a más régiókkal, országokkal történő kapcsolatépítés során. Bár sokan tartanak tőle, nincs szó mögöttes hátsó szándékról, Kína-fenyegetésről, „csupán” egy méreténél és teljesítményénél fogva magának nagyhatalmi helyet követelő országról, mely a „békés növekedés” ideológiáját kívánja követni. E globális alkalmazkodás természetesen Kína számára is szükségszerűen együtt jár gazdasági és politikai kényszerűségekkel, melyekhez az ország fokozatosan és hatékonyan alkalmazkodik.
Nagyhatalmi ambíciói között tehát nem szerepel a világuralom, ellenben elemi érdeke a további növekedés, célja, hogy eloszlassa a kínai (gazdasági) növekedéssel kapcsolatos félelmeket, megakadályozza az ilyen jellegű félelmekből, félreértésekből adódó Kína-ellenes szövetségek felsorakozását, és biztosítsa a status quo-t. Csupán csak azért, mert ez biztosít megfelelő hátteret a további növekedéshez, Kínának ez áll érdekében.
Szunomár Ágnes
