Az elhúzódó világgazdasági válság felveti azt a kérdést, hogy tényleg a mindenáron való növekedés kell, hogy legyen a gazdaságstratégia célja. Amennyiben nem, akkor milyen célfüggvény képzelhető el helyette. De ha igen, akkor mi lesz a növekedés motorja. Marad-e az exportorientáció, avagy helyette/mellette a belső kereslet fogja vezérelni a növekedést.
A kérdés felvetése azért jogos, mivel igen sok ország esetében (Japán, kis tigrisek első és második hulláma stb.) kifulladni látszik a hosszú éveken keresztül sikeres exportorientáció, mivel ez a modell a fejlett országok fizetőképes keresletére és az exportorientációt folytató országok kínálatára épült. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság következtében azonban megrendült a fejlett országok (mindenekelőtt az USA és az EU) fizetőképes kereslete, hiszen a termelés-visszaesés elbocsátásokhoz, gyárbezárásokhoz, munkanélküliséghez vezetett. A lakossági fogyasztást tovább csökkentették a válság sújtotta országokban alkalmazott megszorító intézkedések, az eladósodottság, valamint a lakosság elöregedése. A vállalati szektor kereslet-bővülését pedig a túl-kapacitások, illetve a finanszírozási válság blokkolta.
Ugyanakkor a fentiekből aligha vonható le az a következtetés, hogy az exportorientált növekedési modell zsákutca lenne. Arról van szó, hogy „csupán” azok a tényezők erodálódtak (nevezetesen a fejlett országok fizetőképes lakossági, vállalati és közületi kereslete), amelyek eddig táplálták. Ráadásul egy olyan versenytárs jelent meg a világpiacon (nevezetesen Kína), aki más „súlycsoportba” tartozik.
Az egyik kérdés, hogy lehet-e új hajtóerőket találni az export-orientáció továbbfolytatásához. A másik, hogy reális alternatíva-e a belső fogyasztás bővülésére/bővítésére alapozott gazdasági növekedési modell? Még ha lenne is lehetőség e modell megvalósítására, a politikai akarat mindenképpen hiányzik. Miért kellene feladni azt a modellt, nevezetesen az exportorientációt, amely eddig olyan sikeres volt? S miért éppen az én országom adja fel? A többiek pedig majd megszerzik az én nehezen megdolgozott piacaimat?! Önkéntesen senki sem akarja kizárni magát a versenyből. Egyedül akkor lehetne valamennyi résztvevő előnyére s egyiknek sem a kárára megvalósítani ezt a modellt, ha az országok egyetértésre jutnának és összehangoltan cselekednének. Erre pedig még kisebb dolgok esetében sincs remény, nem hogy a világ piacainak újrafelosztásában.
Így a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy az exportorientáció a belső fogyasztás lassú emelkedésével párhuzamosan fog folytatódni országonként, termékenként és időszakonként más és más mix-et mutatva.
Ami Magyarországot illeti, hazánk esetében nem csak lehetőség, de kényszer is az exportorientáció. Az elmúlt évtizedekben, de különösen a válság éveiben egyértelműen a külföldi tőkére és a multinacionális vállalatok feldolgozóipari tevékenységére alapozott export húzta a magyar gazdaságot, s kisebb mértékben az agrárgazdaság. Ugyanakkor az exportorientáció fenntartásának komoly feltételei vannak: olyan gazdaságpolitikát kell folytatni és olyan gazdasági, politikai, jogi és társadalmi környezetet kell teremteni, ami nem elriasztja, hanem vonzza a külföldi tőkét és a multinacionális vállalatokat. Az adókulcsok nagyságánál sokkal fontosabb a kiszámíthatóság, a bizalom, a tervezhetőség.
A belső fogyasztás bővülésére alapozott gazdaságstratégia egy kis, nyitott gazdaság esetében csak az exportorientáció kiegészítéseképpen értelmezhető. Különösen akkor, ha a belső kereslet bővülésének olyan akadályai vannak, mint a magas munkanélküliség, a lanyha lakossági és vállalati kereslet, a csökkenő megtakarítások, a keresletet aligha növelő jövedelem-adó rendszer, az alacsony aktivitási ráta, a nyugdíjasok magas aránya, a vállalatok forráshiánya, a tőkemenekítés és az EU-s források bizonytalansága.
Kiss Judit
