Valóban, Oroszországban a legfőbb vezető személye korántsem közömbös, hiszen itt elnöki hatalmi rendszer maradt fenn. Orosz történelmi tapasztalat azonban az is, hogy komolyabb változások inkább igen karakteres egyéniségek, ha úgy tetszik, keménykezű vezetők alatt születtek, mint amilyen például I. Péter cár volt. Dmitrij Medvegyev aligha volt ilyennek tekinthető, már csak annak okán sem, hogy őt az akkori keménykezű vezető, Putyin szemelte ki utódául, nyilván nem véletlenül. Hamarosan az is kiderült, szintén jól megtervezett forgatókönyv alapján, hogy csak egy rövidebb, átmeneti időszakra, négy évre. A Nyugat, s elemzők sora a későbbiekben a tandemen belüli munkamegosztásra, majd esetleges feszültségekre, nézeteltérésekre koncentrált, s ezektől remélt némi hozadékot. Ezek a várakozások sem igen jöttek be, a kisebb kimutatható véleménykülönbségek dacára sem. Oroszország maradt az, ami volt Medvegyevvel, vagy nélküle, tandem által vezetve vagy sem: egy sajátos, izgalmas, a Nyugat számára nehéz partnerként jellemezhető, gyakori fejfájást okozó ország, sajátos államkapitalista berendezkedéssel és különféle jelzőkkel illetett („szuverén, „irányított” stb.) demokráciával, azaz a sokat kritizált, sőt határozottan növekvő demokráciadeficittel.

 

Nem számíthatunk egy lényegileg más Oroszországra ma sem, a keménykezű Putyin legfőbb hatalmi posztra való visszakerülését, s a tandemen belüli munkamegosztás „helyére billenését” követően sem. Legalábbis nem Putyin hatalomra kerülésétől. Miért? Nemcsak azért, mert a külpolitikai irányvonal, s számos egyéb fontos terület vezetése lényegében a medvegyevi elnökség ideje alatt is Putyin kezében maradt, hanem sokkal inkább azért, mert a kétezres évek első felét követően, annak sikerein felbuzdulva (politikai stabilitás, látványos és tartós gazdasági növekedés) egy új önazonosságú Oroszország jött létre, egy öntudatos, a maga érdekeit következetesen feltáró, megjelenítő és követő ország képében. Ez az Oroszország újrafogalmazza szerepét a globális együttműködések rendszerében, azokban növekvő jelentőségre igényt tartva. Bár nem tör konfliktusra nyugati partnereivel, azokkal, a kilencvenes évek elejének alkalmazkodó magatartásával, vagy a későbbi jelcini időszak kaotikus megnyilvánulásaival határozott ellentétben, kész konfrontálódni, ha érdekei úgy kívánják. Ez az Oroszország, bár a világgazdasági válság erősen sújtotta, olymódon is megmutatta önállóságát, hogy önerőből kezelte válságát, igaz ez tetemes áldozatokat követelt. Várható, hogy Oroszország továbbviszi az új elnöki ciklusban is azt az irányvonalat, amely kiemelt szerepet szán magának a G20-as tanácskozásokon, amely egyre inkább megpróbálja magát újra az Amerikai Egyesült Államokhoz mérni, annak legfőbb partnerének tekinteni a nemzetközi biztonsági kérdésekben, s amely újradefiniálja érdekeit és újrafogalmazza terveit a posztszovjet térségben is.

 

Oroszország továbbra is előszeretettel hangoztatja eurázsiai voltát, s Európa mellett, keleti határain is fontos kapcsolatokat épít többek között Kínával vagy Indiával. Kína azonban nemcsak stratégiai partner. Oroszországnak komoly, a nyugati világon túli, egyelőre elsősorban gazdasági kihívói vannak és maradnak: leginkább Kína, de bizonyos vonatkozásokban Törökország is. Ez a versengés elsősorban a posztszovjet térségben, annak országaiért folyik, s vélhetően fokozódni fog az előttünk álló években. A nemzetközi közösség számára további érdemi kérdés, hogy a medvegyevi örökségnek tekinthető, a hosszas WTO-csatlakozási folyamatot lezáró megállapodásra valóban kikerül-e a végső pont a pillanatnyilag 2012 nyarára tervezett oroszországi ratifikációval. Az elmúlt évek, évtizedek folyamán ugyanis számos ellenpélda is akadt...

 

Rövid- és középtávon nemigen várható látványos változás a belső gazdasági és társadalmi problémák kezelésében sem. Az oroszországi modernizáció kérdése napirenden marad. Így nem meglepő módon folytonosság érzékelhető a medvegyevi retorika és a putyini választási ígéretek között is, például a négy „i” tekintetében.  Gazdasági téren új hangsúlyt jelent(het) azonban a termelékenység növelésének célja újabb putyini megkétszereződési ígérettel tíz év távlatában, s általában a hatékonysági célok megjelenése, többek között a korábbinál határozottabban az energiafelhasználás terén is. Nemigen látszódnak azonban új elképzelések néhány olyan fontos és erősödő társadalmi probléma vonatkozásában, mint például a korrupció, vagy politikai téren a növekvő ellenzékiség. Ez utóbbi tekintetében az elnök (illetve hivatalos elnökjelölt) társadalmi támogatottságának visszaesése és a választások előtti és utáni tömeges demonstrációk is intő jelnek tekinthetők. Ne ringassuk azonban magunkat illúziókba, ezek a megmozdulások egyelőre szűk rétegeket érintenek, a politikai változások lassúak lesznek, rövid és középtávon várhatóan még nem fogják érinteni a lényegi folyamatokat....

 

Ludvig Zsuzsa