A Közös Agrárpolitika (KAP) az EU egyik legrégebbi, legköltségesebb, legkevésbé hatékony, legellentmondásosabb, s mind az EU-n belül, de különösen azon kívül is a leginkább vitatott közös politikája. Amíg nem voltunk tagok, addig nemcsak elszenvedői voltunk e rendszer protekcionista és versenytorzító hatásainak, de élharcosai voltunk a KAP megreformálását kikényszerítő agrárliberalizációnak is. A tagság után a helyzet gyökeresen megváltozott, hiszen lehetőség nyílt arra, hogy a közös agrárpolitika számunkra hátrányos intézkedéseit (magas agrárvámok, belső agrártámogatások, exporttámogatások stb.) mi is élvezzük. A csalódás akkor ért minket, amikor kiderült, hogy az agrárköltségvetés zömét adó jövedelemtámogatásokat az új tagok csak 2013-től élvezhetik 100%-ban, s addig a különbséget a nemzeti költségvetésből kell kiegészíteni (ez az elhíresült top-up).
S most újabb fordulóponthoz érkeztünk: elképzelhető, hogy a jelenleg napirenden lévő, s 2013-től bevezetendő újabb KAP-reform éppen azokat a támogatásformákat fogja felszámolni (kivezetni), amelyekre 2004 óta immáron 7 éve (hiába) várunk. Ezért a KAP jelenlegi reformjához való magyar hozzáállás Janus-arcú: nem tudunk teljes szívvel egy olyan reformot támogatni, ami éppen azoktól a kedvezményektől fosztaná meg a magyar mezőgazdaságot, aminek kényelmét mi is szerettük volna legalább egy kicsit élvezni. Holott a józan ész még ettől is merészebb kérdéseket kell, hogy felvessen.
Az első kérdés: tényleg szükség van közös agrárpolitikára?
Tényleg szükség van arra, hogy az EU-s tagországok GDP-jének 2-3 százalékát adó s a munkaerő 5% alatti részét foglalkoztató szektor kapja az EU költségvetésének 40%-át? Évi mintegy 57 milliárd eurót? Annyit, amennyit az EU, mint a világ legnagyobb donora az összes fejlődő ország támogatására fordít.
Tényleg szükség van arra, hogy a növekvő élelmiszerárak és a szinte korlátlanul bővülő fizetőképes kereslet mellett a támogatások zömét közvetlen jövedelemtámogatások formájában az agrártermelők kapják?
Tényleg szükség van annak az agrárpolitikának a fenntartására, amely az 50 évvel ezelőtt maga elé kitűzött célokat több-kevésbé teljesítette, illetve bizonyos esetekben túlteljesítette (például a hazai lakosság ellátásához szükséges élelmiszermennyiség előállítása).
Tényleg szükség van egy olyan agrárpolitikára, amely nem növelte az EU mezőgazdaságának versenyképességét, ráadásul egy sor probléma kialakulásához is vezetett (gondoljunk csak az intenzív mezőgazdálkodás okozta környezeti ártalmakra, az élelmiszerbiztonságra, a klímaváltozásra stb.)?
Egyáltalán lehet-e 27 országra kiterjedően közös agrárpolitikát csinálni közös agrárstratégia nélkül? Aligha. A nemzeti szintű agrárstratégia és az EU-s szintű agrárpolitika kettősségével küszködik a jelenlegi KAP is, s részben ezzel magyarázható túlszabályozott volta és kettős finanszírozása (EU-s, illetve nemzeti költségvetésből). Ráadásul közös agrárstratégiát az egyes tagországok eltérő természeti és agro-ökológiai adottságai, fejlettségi szintje, célfüggvénye következtében szintén nem lehet kialakítani. Erre még a 6 alapító ország esetében sem volt kísérlet.
A második kérdés: milyen válaszok adhatók a fenti dilemmákra?
Az egyik szélsőség a Közös Agrárpolitika teljes mértékű felszámolása. Ez nem új ötlet, már többen felvetették, de mindig masszív ellenállásba ütközött egyrészt az EU, másrészt az érdekeltek (a kedvezményezettek) részéről. S most már ez utóbbi csoportba tartozik Magyarország is.
Ugyancsak a Közös Agrárpolitika bomlását eredményezhetik azok a külső és belső kihívások, amelyek szétfeszíthetik a KAP architektúráját. Ilyenek lehetnek a külső verseny erősödése, az EU-s termelők versenyképességi problémái, az agrárliberalizációs nyomás (még ha ez most kissé alább is hagyott a Dohai Forduló befagyása következtében), a kibővülések okozta „agrár-sokk” vagy a költségvetési korlátok.
A fenti kihívások egy része nem új jelenség s az EU mindig valamiféle agrárreformmal reagált rájuk (1992, 2000, 2003, 2008-as Health Check, illetve várhatóan 2013), ezért is mondják, hogy a KAP története az agrárreformok története. Az alapelvek nem változtak, a protekcionizmus nem enyhült, a versenyképesség nem javult, a költségek nem csökkentek, a támogatások elosztásának egyenlőtlensége változatlanul fennmaradt.
A harmadik kérdés, hogy mit hoz a jövő?
A szent tehenet aligha vágják le, legfeljebb fogyókúrára fogják. Annál is inkább, mivel a jövő agrárpolitikáját alapvetően fogja meghatározni az EU költségvetésének helyzete, vagyis az, hogy mennyi jut ezen közös politikára, illetve mennyit szánnak rá az egyes tagállamok. S már itt alapvető érdekellentétek vannak a tagországok között: a nettó kedvezményezettek aligha akarnak kevesebb támogatást kapni, a nettó befizetők aligha akarnak többet költeni, sőt! Ugyanakkor az új tagok abban reménykednek, hogy 2013-tól nemzeti költségvetésük megszabadul a top-up tehertől, és az általuk élvezett agrártámogatás egyenlő lesz a régi tagokéval. Erről egyelőre nem sokat lehet tudni.
Kiss Judit
