2010 eleje óta, tehát mostanra már több mint két éve állandóan izgalomban tartja az eurózóna politikai vezetőit és feltehetően a görög állami vezetőket is, hogy a lejáró adósságot ki tudja-e Görögország fizetni. Mindaddig közügynek számít ez a probléma, amíg a véleményformáló piaci szereplők az eurót, az eurózónát és a görög államadósság finanszírozhatóságát összetartozó problémaként kezelik. Ez a mögöttünk lévő két évben senki által meg nem kérdőjelezett tétel azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy az Európai Tanács résztvevői között a lehetséges megoldásokat illetően egyre mélyebb a szakadék. Pontosabban a német politikai vezetők fokozatosan szembe kerülnek mindazokkal, akik mindig újabb euró százmilliárdok rendelkezésre bocsátását tartják szükségesnek a görög államcsőd megakadályozására.
Mostanra elfogyott az első 110 Mrd euró, amit az összeg nagyobbik felének értékében még az eurózóna tagországai adtak össze. Ebben a folyamatban – részben a zsugorodó GDP okán is – nem sikerült magának az államadósságnak a növekedését feltartóztatni. (2008-ban a görög államadósság 263 Mrd euró volt. 2011 végén 355 Mrd eurót tett ki.) Nem csoda tehát, hogy a következő 130 Mrd euró összegű hitelcsomag rendelkezésre bocsátása előtt nagy vita bontakozott ki arról, vajon nem egy feneketlen zsákba dobálják a milliárdokat az adósság konszolidálásának legkisebb reménye nélkül?
Görögország ezen mutatók alapján 2010 eleje óta az államcsőd árnyékában él. A kérdés csak az, hogy mikor következik be valójában ez az államcsőd. Jean-Claude Juncker a hétfőn kezdődött EU-csúcs előtt a görög államcsődöt márciusra tette. Ahhoz azonban, hogy ez egyáltalán bekövetkezhessen, szét kell választani az euró és a görög adósságfinanszírozás kérdését. Ezt a pénzpiacok láthatóan nem kezdeményezik. Ezért nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy ha tényleg finanszírozhatatlanná válna a lejáró görög államadósság, akkor ez a szokatlan helyzet – legalábbis rövidtávon – komoly piaci reakciót váltana ki, ami legalábbis erre az időtávra nem tenne jót a közös valutának. Azonban minden csoda három napig tart. Ennek a közmondásnak a tükrében még az is elképzelhető lenne, hogy néhány hét után maga az eurózóna stabilabbnak, egészségesebbnek bizonyulna a többi mediterrán ország adósságkezelése szempontjából.
A görög politikai vezetést ugyancsak 2010 eleje óta állandóan arra kérik, illetve figyelmeztetik, hogy a strukturális reformokat hajtsa végre, az adómorált javítsa, és gyorsítsa meg a privatizációt. Ugyanezek a kérések merülnek fel 2012 február elején az éppen aktuális EU-csúcson. Közben megbukott már egy kormány, más görög politikusokat igyekeznek rávenni a kellemetlen intézkedések megtételére. Felmerül a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy két év alatt nem sikerült olyan gazdaságpolitikát kialakítani, ami az említett területeken a javulás első jeleit hozta volna?!
Nemigen lehet erre a kérdésre válaszolni. Ennél azonban még sokkal problematikusabb az, hogy kiskorúsítják az adósság finanszírozói a görög kormányzásban éppen résztvevő politikusokat, hiszen állandóan számon kérnek valamit, amit azok láthatóan nem tudnak, vagy/és nem akarnak végrehajtani. Ezért lenne jó, ha a görög politikusok saját feladatként kezelnék saját országuk államadósságának finanszírozását. (Hiszen maga a Stabilitási és Növekedési Paktum a nemzeti felelősség körében hagyta az egész fiskális politikát. Elvileg ez mindmáig így van.) Ez akkor következhetne be, ha Görögország kilépne az eurózónából, és kívülről alkalmazná az eurót, de az államadósság finanszírozhatóságát a mindenkori görög kormánynak kellene megteremteni.
Középtávon ez talán az egyetlen lehetőség arra, hogy a többi adósságproblémával küzdő GMU-tagországhoz képest nagyságrendekkel több forrást igénylő görög adósságfinanszírozás fiaskói ne veszélyeztessék magát a közös pénzt.
Rácz Margit
