Miért záródott kézzelfogható eredmény nélkül a G20-ak pénzügyminiszteri és jegybankelnöki értekezlete február utolsó hétvégéjén, Mexikóvárosban? Déjá vu az érzés. A 2011. november eleji G20 csúcs ugyanígy végződött. Akkor is háttérbe szorultak a távlatos témák: az IMF mentőkapacitásainak bővítése, a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó, a globális egyensúlytalanságok. Akkor is, mint most, egyetlen téma, az euróövezeti válság feszítő és megosztó témája került előtérbe.
Megosztó az euróövezeti krízis, mert eltérő koncepciók, azaz érdekek ütköznek. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia(!), Kanada, Japán azt várják, hogy az Európai Unió többet tegyen saját bajainak orvoslása érdekében. A BRIC országok osztják ezt a nézetet, s akkor vállalnak nagyobb szerepet Európa megsegítésében, ha az IMF döntéshozatalában erősebb szerepet kapnak. A G20 országok többsége konkrétabban azt követeli az EU-tól, hogy nagyobb összegeket biztosítson a saját „tűzfalához”, a bajba került euróövezeti országokat – valójában a nekik hitelező bankokat – megsegítő alapok feltöltéséhez. Különösen Németország lassú reagálását kritizálják. Azt várják többek között, hogy az EU vonja össze az ideiglenes (EFSM 250 milliárd eurós) és a most kialakuló végleges (ESM eddig 500 milliárdosra tervezett) mentőalapot, s ez utóbbi nagyságát százmilliárdokkal növelje tovább. Ha ez megvalósul, az Európán kívüli világgazdasági főszereplők, konkrét ígéret nélkül, de azt lebegtetik, hogy az IMF globális adósságválság kezelését szolgáló eszközállományát 500 milliárd dollárral (1000 milliárdra) növelnék. Feltehetően nem sietve, csak további krízisek hatására történne meg a globális alapfeltöltés. Ráadásul az EU államainak is fokozottan hozzá kellene járulniuk az IMF ezen mentőeszközeinek feltöltéséhez. Ugyanis az IMF kihelyezhető kríziskezelő állományának növelése a tagállamok újabb hozzájárulásai, kölcsönei révén valósulna meg és nem az alaptőke bonyolult és elhúzódó procedúrát kívánó emelésével.
Véleménykülönbség azonban nem csupán az EU és a többi G20 tagállam között van, hanem Európán belül is. Németország és az európai nettó befizető tagországok minél kevesebb saját pénzzel szeretnék megúszni a bajba került félperifériás euróövezeti országok költségvetési és állami eladósodási stabilizálását. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter nyíltan is kimondta: ha emelik a mentőalapokban lévő pénzt, akkor lebeszélik Olaszországot és Spanyolországot a reformokról. Kijelentette: „Nincs semmi közgazdasági értelme olyan lépéseknek, melyek csökkentik a kockázatvállalást az eurozónában, sem annak, hogy vég nélkül pénzt pumpáljunk a stabilitási alapokba, sem annak, hogy az EKB pénzjegynyomdává váljon“. Tehát, minél kisebb szerepet adnának az újabb pénzeszközök teremetésének és minél erősebb szerepet a bajba került országokra kirótt költségvetési megszorításoknak, azaz a nagy közszolgáltató rendszerek reformjának (érts szűkítésének), a szociális kiadások megkurtításának, a munkaerő-piaci átalakításoknak stb.
A megszorítások ellen azonban egyre nagyobb a társadalmi ellenállás az érintett országokban. Az igazság az, hogy mindkét említett eszköz, a megszorítás és az újabb pénzteremtés, közgazdaságilag legfeljebb tüneti kezelés. Az európai centrum által szorgalmazott ortodox megszorítási politika ugyan csökkenti az állami kiadásokat, de erősen rontja a növekedés feltételeit, a GDP visszaesik, ezért az államadósság/GDP arány tovább nőhet, mint Görögország és Portugália esetében történik. Jean Pisani-Ferry, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet igazgatója, a Financial Times-ban kifejtette, hogy bár a valutaövezet tagországainak zömében tavaly túllépte a költségvetési deficit a GDP három százalékát, hiba lenne ezt túl gyorsan számon kérni, mert mélyíti a recessziót. A másik módszer, az USA és újabban az IMF által is szorgalmazott, valójában keynesi típusú pénzteremtő, likviditásnövelő politika (mentőalapok bővítése, a FED és az EKB likviditási hitele) pedig tovább pumpálja a már amúgy is hatalmas, bizonytalanságokat növelő pénzügyi luftballont. S közben nincs arra garancia, hogy az új pénz a gazdaságot finanszírozná-ösztönözné, hiszen – különösen a válság körülményei között –, sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetnek a pénzügyi és nyersáru-spekulációs piacok.
Angela Merkel eddig hajthatatlannak bizonyult, pedig az euroövezeten kívüli országok és a Christine Lagarde vezette IMF mellett már egyes euróövezeti országok is nyomást gyakorolnak rá a pénzpiaci és gazdaságpolitikai lazítás érdekében. Merkel keze azonban meg van kötve a közvetlen hitelezői gazdasági érdekeken túl is: félti a 20 fős parlamenti többségét. A retorikában pedig az új pénzek teremtésének inflációs hatásra is hivatkoznak, ami azonban nem igazán reális a recesszió idején. Továbbá arra is hivatkoznak, hogy meg kell várni az EKB likviditást növelő 2011. decemberi, valamint most zajló újabb kötvényvásárlásainak piacot megnyugtató hatását, mielőtt a mentőalapok bővítéséről döntenének. Angela Merkel tehát kivár.
Ezt megteheti, mert úgy tűnik, hogy éppen most nincs közvetlen vészhelyzet. Bár a G20 pénzügyminiszteri tanácskozás közös kommüniké kimondja, hogy a G20 közösség csak akkor növeli globális válságkezelő eszközállományát az IMF keretében, ha előbb az EU lép, valójában nem volt nyílt és erős konfrontáció a tanácskozáson. A nyilatkozat szerint „folytatódik a mérsékelt fellendülés, és a pénzügyi rendszer feszültségeinek enyhülése”. Régi tapasztalat, hogy a világ döntéshozói csak akkor lépnek igazán, akkor zárnak össze, ha arra a körülmények közvetlenül kényszerítik őket. Az elmúlt évek válságának mélypontjain azonnal széles körben felvetődött a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer reformjának kérdése, az eddigi neoliberális államfelfogás és társadalompolitika újragondolásának szükségessége. Abban a pillanatban, amikor akárcsak hetekig jobban ment a verkli, ezek a kérdések lekerültek a napirendről, hiszen a gazdasági (és politikai) főszereplők az eddigi mechanizmusok fenntartásában érdekeltek. Elsősorban ezért nem foglalkoztak most a pénzügyminiszterek a világgazdaság feszítő aránytalanságaival és a távlatos egyensúlyi viszonyok, mechanizmusok kérdésével. Így csak a pillanatnyilag legfeszítőbb kérdés, az eurozóna perifériás országainak helyzete és a tüneti kezelést lehetővé tevő mentőalapok kerültek a középpontba. A mexikói központi bank korábbi elnöke, Guillermo Ortiz is azt nyilatkozta, hogy Európa rövidtávú problémái eltérítették a figyelmet a globális gazdaság hosszú távú ügyeiről.
A világgazdaság helyzete azonban gyorsan változhat, a válság még koránt sem ért véget. Bizonyosan következnek még nehéz napok, hiszen a válság okai jelen vannak, nem zajlottak le lényeges szerkezeti változások, melyek új szakaszba lendíthetnék a világgazdaságot. A tanácskozás kommünikéje szerint „2012-re a növekedési kilátások szerények, a lefelé mutató rizikótényezők erősek”. Ezen belül a strukturális problémákat, a globális egyensúlyi zavarokat, valamint az állami és magán adósságok magas szintjét említi.
Farkas Péter
