Az „arab tavasz” a 2011. januári tuniszi lázadások folyományaként futótűzként terjedt szét az arab világban, megdöntve évtizedek óta uralmon lévő vezetőket, megteremtve a demokratikus átmenet lehetőségét a korábban javarészt autoriter berendezkedésű országokban. Az arab országok lakosságának elégedetlensége a mélyben már régóta forrongott. A gazdasági növekedés nem tudott lépést tartani a növekvő népességgel, a munkanélküliségi ráta, különösen a fiatalok között tartósan magas volt. Bár a kilencvenes években számos arab országban kezdődtek piaci reformok, a lakosság számára ezeknek leginkább a negatív hatásai voltak érzékelhetők. Nőtt a társadalmi egyenlőtlenség, nőtt a korrupció, nőtt a szegénység. Az autoriter rendszerek azonban ügyes alkukkal fent tudták tartani a társadalmi békét, az alapszükségletek szubvencionálásával biztosították a széles tömegek számára a megélhetést.
Az elmúlt évek világgazdasági fejleményei, az emelkedő nyersanyag- és élelmiszerárak, és a világgazdasági válság külső kereslet-csökkentő hatása egyre inkább kikezdték a politikai alkut, ami fenntartotta a rezsimeket. Tunéziában és Egyiptomban néhány hét alatt, Líbiába fél évig tartó polgárháború révén bukott meg a rendszer, míg Szíriában a polgári áldozatoktól sem visszariadva, egyelőre tartja magát Aszad elnök. Az „arab tavasz” hatásaként a „forradalmi országokban” (Tunézia, Egyiptom, Líbia, Szíria, illetve Bahreinben és Jemenben is, ezeket azonban most nem vizsgáljuk) alapvető politikai és gazdasági változások mentek végbe, ezek mélysége, intenzitása, rövid és középtávú hatásai azonban igen eltérőek. Míg Tunéziában viszonylag gyorsan lezajlott a politikai átmenet, Egyiptom esetében ez elhúzódóbb, és kétségesebb folyamatnak ígérkezik - a korábbi vezetést támogató hadsereg pozíciói erősek maradtak, rájuk hárul az átmenet levezénylése, ugyanakkor az iszlamista erők között is megerősödtek a radikálisabb váltást szorgalmazó (szalafista) irányzatok. Líbia az ország egységéért küzd, az alapvetően törzsi alapú és megosztott líbiai társadalomban a diktatórikus vezetés eltűnésével kirajzolódtak a korábban véka alá söpört törésvonalak. Szíria még inkább nyitott kérdés, hiszen a szunnita többségű társadalom most már nyíltan vállalja a szembenállást az alavita kisebbség által uralt vezetéssel szemben.
A forradalmi események a gazdaságra is kihatottak. Az azonnali és közvetlen hatást a termelés és az üzleti élet leállása, a turisták és külföldi befektetések elmaradása miatti közvetlen kiesés jelentette a „forradalmi” országokban. Tunéziában ez becslések szerint 1.6 milliárd eurót, tehát a GDP 4%-át tette ki. Egyiptomban a forradalom hatására 2011. január és február hónapban közel három hétig megállt az élet Kairóban és néhány nagyvárosban, a bankok zárva tartottak, ami a gazdaság hirtelen megtorpanását eredményezte. A forradalom közvetlen hatásaként 2011. első negyedévében 4.2%-kal esett vissza a GDP az előző év hasonló időszakához képest. Ez leginkább a turizmus 33%-os visszaeséséből adódott - csak februárban 80%-kal kevesebben érkeztek. Szintén jelentős volt a visszaesés a beruházásokban (-26%), a feldolgozóiparban (-11%) és az építőiparban (-9%). A turizmus visszaeséséből adódóan kieső bevételek nemcsak Egyiptomot, de Tunéziát és Szíriát is komolyan sújtották, hiszen mindegyik esetében az egyik legfontosabb bevételi forrást jelenti a szektor. A „arab tavasz” eseményei éppen az év első negyedében érték el csúcspontjukat, ami az érintett országokba irányuló turizmus egyik kiemelt időszaka.
Tunéziában Ben Ali, Egyiptomban Mubarak elnök távozása után ugyan lassan normalizálódott a helyzet, de a gazdaság továbbra is messze a potenciális szint alatt teljesített. 2011. második felében lassú talpra állás volt érzékelhető, Egyiptomban a fogyasztás és az építőipar teljesítménye is emelkedett, ami az év második felében 3% körüli növekedést jelentett. Az egész évre vetítve Egyiptom esetében a várt 5,1% helyett 1,2%-kal nőtt, Tunéziában 3,7%-os növekedés helyett 0,7%-kal csökkent a GDP. Líbia esetében, ahol polgárháborús helyzet és katonai akciók is bekövetkeztek, és a konfliktus több mint fél évig tartott, még komolyabbak voltak az áldozatok: az olajexport leállása és a gazdaság többi szektorának megbénulása miatt az éves GDP a felére esett vissza. Szíriában kezdetben lokalizáltan, de egyre fokozódó intenzitással jelentkezett a konfliktus, ami 2011-ben a korábban prognosztizált 5,5%-os növekedés helyett 2%-os GDP visszaesését eredményezett, és a 2012-es kilátások egyelőre beláthatatlanok, hiszen a konfliktus további eszkalálódása várható.
De milyen kilátásaik vannak a rendszerváltó arab országoknak? Ha az „arab tavasz” hosszú távú gazdasági hatásait kívánjuk vizsgálni, az elsőként felmerülő kérdés az, vajon egy esetlegesen létrejövő demokratikus kormányzat növeli-e a gazdasági növekedési potenciált. Ennek kapcsán a szakirodalom nem tud egyértelmű választ adni: számos példát találhatunk arra, amikor autoriter berendezkedésű államok tartós, gyors növekedést érnek el, míg a demokratikus berendezkedés nem jelent garanciát a jobb gazdasági teljesítményre. Teljesen mások a lehetőségei a szinte kizárólag a kőolajexportra támaszkodó líbiai gazdaságnak, és a diverzifikáltabb, de a világgazdasági versenynek jobban kitett tunéziai, egyiptomi, de akár az „arab tavasz” eseményeiben kevésbé, hatásaiban azonban mindenképpen érintett marokkói vagy jordán gazdaságnak. Az átmenet várható hatásaival, felmerülő dilemmáival kapcsolatban felhozhatjuk analógiaként a közép-kelet-európai átmenet példáját, illetve az ebből leszűrhető tanulságokat. Az egyik legfontosabb teendő a politikai stabilitás és biztonság megteremtése. Ez nélkülözhetetlen előfeltétele a továbblépésnek, hiszen a politikai menetrend meghirdetése csökkenti az átmenettel járó bizonytalanságot, hitelességet teremt a politikai vezetés számára. De éppen ilyen fontos a gazdaság számára is: a külföldi befektetők és a turisták visszatérése, a hazai fogyasztás és a beruházások fellendülése szempontjából elkerülhetetlen.
Az átmenettel járó krízis megoldásához szükséges a gyors gazdasági stabilizáció. A kiadások csökkentése rövidtávon nem egyszerű, éppen az árszubvenciók leépítése emelkedő világpiaci árak mellett aligha tud megtörténni, de némi átcsoportosítás azért itt is lehetséges. Prioritás lehetne az oktatás preferálása, itt a szektor finanszírozásának jelenlegi alacsony aránya miatt lehet nagy a hozadék, viszont ez inkább csak hosszabb távon jelentkezik. A stabilitás szempontjából fontos az infláció kezelése, az elszabaduló árak ugyanis rendkívül nehézzé teszik a gazdasági működés normális mederben tartását.
A változásokkal összefüggő intézményi kérdések csak a gazdasági stabilizáció megteremtése után jöhetnek. Elkerülhetetlen már rövidtávon is a foglalkoztatás bővítése, főként a fiatalok között. Az arab országoknak 2020-ig több mint 50 millió munkahelyet kellene teremteni, hogy meg tudjanak küzdeni a fiatalok 23%-os munkanélküliségével, és az évente a munkaerőpiacra érkező új munkavállalók foglalkoztatásával. A közép-kelet-európai országoknak nem kellett megküzdeniük a munkahelyteremtés ilyen szintű problémájával. A munkanélküliség kezelésére képzési programok, a kisvállalkozások támogatása révén eddig is történtek próbálkozások, a tényleges megoldáshoz ezek tartós és széleskörű alkalmazása vezethetne. Az arab országokban általában nem létező minimálbér bevezetése kétélű intézkedés – részben minimális megélhetést biztosító fizetéseket tesz lehetővé, ugyanakkor a foglalkoztatás bővítését akadályozza. Szintén megfogadandó tapasztalata a kelet-európai átmenetnek, hogy a piacosítást a szociálpolitika erősítésével kell végrehajtani, hogy ne növekedjen a szegénység. A reform vesztesei számára kompenzációs mechanizmusok bevezetésére van szükség, a támogatások azonban lehetőleg átmenetiek kell legyenek, és nem szabad, hogy csökkentsék a munkába-állási kedvet.
Az átmenettel kapcsolatos reformok finanszírozására külső források (hitelek) bevonására lehet szükséges, ezek azonban csak jól felhasználva válhatnak valóban hatékony eszközzé. Amint a gazdasági átmenetek tapasztalatai mutatják, az első néhány év általában gazdasági visszaeséssel jár a korábbi időszakokhoz képest, és csak ezután kezdődik meg – jó esetben – a tartós fellendülés. Bár Egyiptom és Tunézia esetében is érvelhetünk a mellett, hogy a gazdasági átmenet valójában megtörtént a kétezres évek privatizációi és gazdasági reformjai kapcsán, a politikai átmenettel járó gazdasági elit-váltás, és a reformok sikertelenségére utaló társadalmi indulatok egyaránt megkérdőjelezik ezt.
Természetesen az észak-afrikai és közel-keleti országok fenntartható és tartós gazdasági növekedése csak világgazdasági kontextusába ágyazottan értelmezhető. Ha Európa, mint a térség gazdasági lokomotívja gyengén teljesít, és a más fejlődő régiók konkurenciája is nő, akkor az exportorientáció fenntartása/erősítése elkerülhetetlenné teszi alapvető gazdasági szerkezeti változtatások végrehajtását, az üzleti környezet javítását. A hosszú távú növekedési stratégia alapját egyértelműen egyfajta inkluzív növekedési modell jelentheti, amely a gazdasági növekedés mellett a foglalkoztatást és az igazságosabb elosztást is magába foglalja és egyensúlyba hozza. Emellett kiemelt hangsúlyt kell kapjon az oktatás és képzés területe, a nagyszámú fiatal népesség és a gazdasági versenyképesség javítása szempontjából is.
Szigetvári Tamás
