The main objective of the paper published in the latest issue of Studies in Agricultural Economics (see:  Hegedüs Zsuzsanna - Kiss Judit.: The impact of ten years of European Union membership on Hungarian agricultural trade. In: Studies in Agricultural Economics Vol. 116, 2014. p. 87-94.) was to analyze the impact of European Union (EU) membership on Hungarian agricultural trade with the EU-27 in the period 2003-2013 based on the latest statistical data. This paper is among the first to cover the whole ten years period since EU accession and to analyze Hungary’s trade not only with the EU-15 but with all 27 Member States.

Hungary, together with nine other countries, joined the European Union (EU) in May 2004. Owing to its importance of agriculture in the economies of the newly acceded Member States and the fact that agriculture and rural development is still the biggest item of expenditure in the EU budget, agriculture was one of the most hotly debated and negotiated parts of the accession process. As a country with huge agro-potential and a high degree of export orientation, Hungary was looking forward to EU accession, especially in the field of trade in agricultural products.

A Studies in Agricultural Economics 2014. évi 116/2. számában megjelent tanulmány (Lásd: Hegedüs Zsuzsanna - Kiss Judit.: The impact of ten years of European Union membership on Hungarian agricultural trade. In: Studies in Agricultural Economics Vol. 116, 2014. p. 87-94.) célja a 10 éves magyar európai uniós tagság agrárkereskedelmi hatásának vizsgálata volt a rendelkezése álló legfrissebb statisztikai adatok tükrében. Mint ismeretes Magyarország 2004 májusában csatlakozott az Európai Unióhoz további 9 másik országgal együtt. A csatlakozási tárgyalások egyik legkényesebb fejezete a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés volt, mivel ezek a területek adták/adják az uniós költségvetés legnagyobb tételét. A jelentős agro-potenciállal és nagyfokú agrárexport-orientációval rendelkező Magyarország nagy várakozással tekintett az agrárcsatlakozás elé.

A tanulmány számításai szerint Magyarország EU-27-ekbe irányuló teljes exportja 2003-2013 között majdnem megduplázódott, ugyanakkor az EU-27 részaránya a teljes magyar exportban 84,1%-ról, 75,7%-ra csökkent, vagyis Magyarország nem tudta teljes mértékben kihasználni a csatlakozás nyújtotta lehetőségeket. Ugyanakkor Magyarország kereskedelemi egyenlege jelentősen növekedett az EU-27-tel szemben, elérve a 10 milliárd eurót 2010-ben és 2011-ben, ami nagymértékben javította az ország folyó fizetési mérlegét.

E bejegyzéssel Simai Mihály legutóbbi bejegyzéséhez szeretnék kapcsolódni néhány gondolattal. Simai akadémikus a „vezérdemokráciák” működésében tapasztalható egyik legfontosabb jellegzetességnek, a hagyományos értelemben vett „polgári” demokráciákhoz képest megnyilvánuló szembeötlő eltérésnek a jogállamiság (rule of law) csorbulását, hiányát tekintette. Azt a helyzetet, amikor az autokrata berendezkedésben a vezér akarata felülírhatja a demokratikus intézmények, akár az alkotmány rendelkezéseit. Az efféle kézi vezérlés a vezető ambíciójához mérten lehet egyedi vagy sűrűn ismétlődő. Szerintem ennél is nagyobb problémát jelent viszont az, hogy az autokrata berendezkedésben a vezető támogatói a maguk szintjén hasonló előjogokkal bírnak. Ennek az lehet a következménye, hogy a jogállamiság, a rule of law teljesen háttérbe szorul és a politikai hatalom a társadalmi lét valamennyi szintjén korlátozás és ellenőrzés nélkül tehet gyakorlatilag bármit tetszése szerint.

Apámnak volt 200 birkája, s juhászának a nyáj „igazgatásához” elég volt segítségként a vezérürü - aki Pirke névre hallgatott - és Bogár, a puli. Az egyik vezette, a másik terelte a nyájat. Máig sem tudom, hogy a kolomp, vagy a herélt kos tiszteletreméltó megjelenése - esetleg a kettő közösen - késztette a nyájat követésre. Gyerekkoromban mindig érdeklődve figyeltem a vezérürüt. A karizma fogalmát akkor még nem ismertem, lehet, hogy a juhok viszonylatában ezzel is rendelkezett Pirke. Bogár szerepe sokkel egyértelműbb volt. Tőle a birkák féltek. A juhászkampó, amit Fakó Laci, apám roma juhásza nekem is csináltatott az egyik helyi kováccsal ugyancsak hozzá tartozott a nyáj kezeléséhez. Kitűnő eszköz volt a birkák válogatásához. A kampóval tetszés szerint lehetett a birkák közül kiválasztani azokat, amelyek levágásra lettek előirányozva és nagy segítséget jelentett a fejésnél is. Ezek az egyáltalán nem a napi politikához kapcsolódó gondolatok, a Népszabadság julius 5-i „mellékletében” megjelent „Mit ér a vezérdemokrácia, ha magyar” című írást olvasva, nem véletlenül jutottak eszembe.

Gondolatok a brit válságkezelésről, a skót függetlenségi törekvésekről és az uniós kapcsolatokról

Az Egyesült Királyság a nagy válságot megelőző másfél évtizedben összességében jó teljesítményt nyújtott: átlagban 2,6 százalékos, kiegyensúlyozott – elsősorban a magánfogyasztáson alapuló – növekedés, 2 százalék alatti infláció, magas foglalkoztatottság, viszonylag alacsony munkanélküliség, valamint jó közpénzügyi helyzet (3 százalékon belüli költségvetési hiány és kb. 45 százalékos államadósság) jellemezte. E kedvező folyamatok mellett azonban a kockázatok is jelen voltak a szigetország gazdaságában, különös tekintettel az alacsony beruházási rátára, a deficites árukereskedelemre (az Egyesült Királyság minden termékcsoportban nettó importőr volt), a pénzügyi szektor túlsúlyos szerepére (az ágazat eszközállománya a bruttó hazai termék mintegy 560 százalékára rúgott), valamint az ingatlanbuborék duzzadására. A 2008-ban begyűrűző pénzügyi és gazdasági válság hatására 2009-ben már több mint 5 százalékos volt a visszaesés, és az évekig húzódó gyengélkedés miatt a GDP csak mostanában éri el ismét a recesszió előtti szintet. A kibocsátás zsugorodása mellett a krízis magával rántotta a globális pénzügyi rendszerrel összefonódott brit bankszektort is, amelynek konszolidációja szétzilálta a közpénzügyeket (2009-ben és 2010-ben is kétszámjegyűre ugrott a hiány és meglódult az adósságállomány), miközben aggasztó társadalmi hatások – jelentős életszínvonal-esés, 5 százalék közeléből 8 százalékra növekvő munkanélküliség – is megjelentek. Mindezek a súlyos problémák kijelölték a 2010-ben hatalomra került Cameron-Clegg (konzervatív-liberális demokrata) koalíciós kormány számára a válságkezelés várható irányait, amelynek fő elemei az alábbiakban foglalhatók össze.

A három posztszovjet ország, Grúzia, Moldova és Ukrajna által az EU-val aláírt társulási szerződések várható hatásaival kapcsolatban meglehetősen nagy a bizonytalanság. Ennek egyik okát a beígért orosz szankciók jelentik, a másikat pedig az a tény, hogy minden külkereskedelmi nyitás későbbi mérlegét az érintett gazdaságok versenyképessége határozza meg. Márpedig ha most lehántjuk a társulási szerződésekről a politikai pátoszt, jogosan kételkedhetünk, hogy ezek a gazdaságok mennyire lesznek képesek kihasználni a kereskedelempolitikai nyitásból fakadó esélyt.

A kelet-közép-európai országok esetében a társulás és a vele járó szabadkereskedelem az exportvezérelt növekedési modellre való áttérés egyik lépcsője volt: bizonyosságot kínált ezen országok jövendő uniós tagságára vonatkozóan egy konjunkturális világgazdasági időszakban, amikor ezek az országok saját jogon is növekvő tőkevonzó képességgel rendelkeztek. Mindez hiányzik a mostani társulási körből: egy stagnáló uniós piacon, tagsági ígéret nélkül és meglehetősen rossz belső strukturális kondíciókkal társul három olyan ország, amelyek eddig is képtelenek voltak jelentős exportiparágakat magukhoz vonzani. Nem véletlenül, ezen államok külpiaci nyitottsága egyelőre alacsony (pl. Grúzia esetében), vagy legfeljebb közepes (Moldova és Ukrajna vonatkozásában). A nyitás értelme tehát leginkább az lenne, hogy ezek a gazdaságok az európai piacra termelő exportágazataikba jelentős tőkeinjekciót kaphassanak.

2014 nyarán világosan látható, hogy a legutóbbi, 2008-ban kezdődött és hatásaiban máig le nem zárult pénzügyi válság egyúttal a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi intézményrendszer, a gazdasági-pénzügyi működési mechanizmusok és a gazdaságpolitikai eszköztár alkalmazásának válsága is, a gazdasági-pénzügyi szereplők súlyos etikai felelősségével együtt. Azóta kiderült, hogy a válságproblémák a válság után is fennmaradtak és kezelésük hosszú távú, nehéz feladatokat ró a gazdasági struktúrák befolyásolóira, a gazdaságpolitikákra és a társadalmi szereplőkre egyaránt.

Az EU Magyarország számára döntő jelentőségű gazdasági partner a kereskedelem, a tőkeáramlás, a technológiai fejlesztés és a kooperáció területén egyaránt. Magyarország áru- és szolgáltatásexportja éves GDP-jének 81 százalékát, importja 80 százalékát teszi ki. Magyarország a kereskedelmi intenzitás, az összekapcsolódás mértéke szerint, a tőkekapcsolatok és a szerkezeti konvergencia alapján az EU-ba kiemelkedően integrált országok közé tartozik. Az EU részesedése a magyar összexportban 76 százalék, az importban 70 százalék. (Az importban az arány döntően az EU-n kívülről származó energiabehozatal miatt kisebb). Az integrációs struktúrákba való bekapcsolódás szerint Magyarország az egységes belső piac és Schengen résztvevője. Az integrációs kapcsolatok arányai nagyságrendileg beálltak a jelenlegi magas szintre, így nem a további aránynövekedés, hanem a minőségi javulás, a hozzáadott értéknövelés és a mikroszerkezeti nemesítés a fő cél. A termelékenység növelése is elsőrendű feladat. (Az egy munkaórára vetített termelékenység terén, az EU-átlagot 100-nak véve, Németország adata 125,2, Csehországé 67,5, Magyarországé 59,5).

A világ a politikai és gazdasági hatalmi viszonyokban zajló jelentős átalakulás fázisában van. Az előadás keretében csupán néhány kérdést emelhetek ki. A következő föbb kérdésekkel kívánok foglalkozni:

1. A világrend főbb szereplői közül melyek azok, amelyek helyzetében, érdek és értékviszonyaiban végbemenő változások meghatározó fontosságúak a nemzetközi folyamatokra és ezek milyen következményekkel járnak a többiek fejlődésére nézve?
2. Politikájuk, a bilaterális és multilaterális kapcsolatrendszerük milyen hatással lesz a fejlődésre?
3. Milyen kockázati tényezők játszanak különösen fontos szerepet a következő években? Melyiket emeljük ki a mai, globalizált világban jellemző nagyszámú nemzetközi kockázati tényezők közül?

2014 június 19-én új királyt iktatnak be Spanyolországban. János Károly lemondása után fia, VI. Fülöp veszi át a trónt.

A mesterlövészek már előző nap kinézték helyüket a tetőkön. 14 ezer biztonsági embert helyeztek ki a Kongresszus és a Királyi Palota közötti útra. Figyelik az online felületeket, közösségi oldalakat, királyi honlapot. Az érdeklődés hatalmas, rengeteg nézőt várnak Madridba. A királyi útvonalon a legdrágább erkély bérleti díja  6000 euróra rúgott. Mindenütt zászlók, címerek.

A királyváltással járó adminisztratív feladatokat, törvények elfogadását a kormány és a spanyol országgyűlés igyekezett minél hamarabb és minél gördülékenyebben elintézni. Mindazonáltal ez idő alatt is felvetődött, hogy kell-e és egyáltalán mennyibe kerül a monarchia Spanyolországnak? A hivatalos spanyol költségvetésben az idei évre 7,77 millió eurót szántak a királyi háznak, némileg kevesebbet mint tavaly. Az összeg évről évre csökken egy kicsit, 2011-ben még 8,43 millió volt, ebben az évben hozták először nyilvánosságra ezt hivatalosan 1979 óta. A fenti összegeket tekintve a spanyol királyi fizetés 5-7-szer alacsonyabb, mint más európai királyoké. Ha ezt a summát a spanyol GDP-re, vagy lakosságra vetítjük, még akkor is alatta marad az angol, vagy holland számoknak.

2014 a választások éve az Unióban. Lassan létrejön az új Európai Parlament, az Európai Bizottságnak új elnöke és biztosai lesznek, új személy kerül a kül- és biztonságpolitikai képviselői pozícióba, és új elnököt fog kapni az Európai Tanács is. Minderre egy olyan évben kerül sor, amely egy ötéves nagy válság utáni első év, sok megoldatlan gazdasági kérdéssel. A válságkezelés tapasztalatai és a munkanélküliség problémája rányomja bélyegét a választásokra. Jórészt ennek tudható be, hogy az EP-ben számszerűen megnőtt az Uniót alapjaiban bíráló, sőt esetenként tagadó képviselők száma. Mindez azt is mutatja, hogy a tagországokban olyan pártok jelentek meg, amelyekre a korábbi időszakokban egyáltalán nem volt példa. Ezért merül fel az a kérdés, vajon az elkövetkezendő öt évben sikerül-e az integrációt „karbantartani”?! 

Emlékezetesen kezdődik a nyár Spanyolországban. Június 2-án lemondott a 76 éves János Károly király, beszédét egyenesben közvetítette a média. Egy korszak ezzel véget ért. Ő volt az, aki Franco halála után a hetvenes évek végi viharos politikai helyzetben Spanyolország demokratikus berendezkedését kialakította és megszilárdította. Spanyolország számára jelentős diplomáciai missziót is teljesített, utat nyitott a gazdasági terjeszkedés előtt is, főleg Latin-Amerikában. Évtizedekig töretlen népszerűségnek és tiszteletnek örvendett belföldön és külföldön egyaránt.

Egészen két évvel ezelőttig.

Simai Mihály a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézetének kutatóprofesszora előadást tartott az európai parlamenti választások lehetséges következményeiről május 25-én.

Simai Mihály előadása elején történelmi áttekintést adott tekintettel arra, hogy 2014-ben nemcsak az első világháború kitörésének 100. évfordulója van, hanem Nagy Károly halálának 1200. évfordulója is. Nagy Károly annak a Német-Római Birodalomnak az alapítója, amely közel 1000 évig létezett, 1806-os felbomlásáig. Ebből az a tanulság, hogy semmi se tart örökké. 2014-ben az egyik magyar vonatkozású évforduló, hogy az ország 10 éve tagja az Európai Uniónak. Ez alatt a 10 év alatt nem annak kellett volna lennie a fő kérdésnek, hogy mit kapunk az uniótól anyagi értelemben, hanem annak, hogy tudott-e élni Magyarország a lehetőségeivel. A magyar történelem tanulsága az, hogy a lehetőségek jelentős részét elszalasztotta az ország.

A soron következő „Csütörtöki beszélgetések” az „Oroszország mint politikai-gazdasági erőcentrum a XXI. század eleji eurázsiai térben – vonzáskörzet, versenytársak, valamint az európai és magyarországi következmények” című OTKA-projektben készülő tanulmány első eredményeit ismerteti.

Az előadás a Szovjetunió EU-n kívüli 12 utódállamának függőségi viszonyait mutatja be a gáz esetében: a posztszovjet nettó gázimportőröknek és -exportőröknek a forrásországoktól, a piacoktól, továbbá a tranzitállamoktól való függőségét. Ez a függőség részben az utódállamok közötti szovjet (infrastrukturális) örökség, részben a volt Szovjetunión kívüli forrásországokkal és piacokkal kapcsolatos. A függőség komplexitását mutatja, hogy a posztszovjet nettó gázexportőrök gázmérlegei jellemzően a forrásoldalon is függenek bizonyos mértékben más államoktól (amely adott esetben csak swap földrajzi okból), továbbá csaknem az összes vizsgált valamilyen tranzitszereppel bír. Az öt posztszovjet nettó gázexportőr (Oroszország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Kazahsztán) és a hét nettó gázimportőr (Ukrajna, Belarusz, Moldova, Grúzia, Örményország, Kirgizisztán és Tádzsikisztán) egyaránt a diverzifikációs lehetőségeket keresi.

A március végén tartott települési önkormányzati választások katasztrofális eredménye – a kormányzó baloldal több mint 150 városban (köztük Reims-ben, Limoges-ban, vagy például a számos csúcsiparágnak otthont adó, félmilliós Toulouse-ban) veszítette el az irányítást – azonnali és mélyreható váltásra késztette a francia elnököt. A kormány élére a katalán származású, 51 éves, s (gazdaság-) politikai nézeteit tekintve a Szocialista Párt jobb szélén elhelyezkedő addigi belügyminiszter, Manuel Valls került. Az említett nézetekre jellemző, hogy 2007-ben Sarkozy – igaz eredménytelenül, de az ún. politikai nyitás jegyében – kormányzati pozíciót ajánlott Vallsnak, illetve, hogy mivel a Zöldek számára az új miniszterelnök túlságosan liberális, a környezetvédők (egyébként a franciák többségének örömére) már nem vállalnak részt a kormányzásban.

Az alábbiakban a „Tíz éve az EU-ban – közös lehetőségek, eltérő fejlődés” című konferenciánk összefoglalója olvasható. A március 27-én megrendezett eseményen Somai Miklós, Vida Krisztina, Meisel Sándor és Rácz Margit tartottak előadást.

Előhang. Az alábbiakkal nem egyetértő olvasók türelmét kérem! Olyan nézetrendszert alkalmazok a mai világunk magyarázatára, amely ugyan nem divatos, de a statisztikai tények által nagymértékben igazolható, s szerintem egységes logikai rendszert képez. Ez az amerikai és európai egyetemeken egész tanszékek által is képviselt marxi gyökerű világrendszer-szemlélet.

1. A „globalizáció” fejlődéstörténete. Az emberiség gazdasági folyamatokkal is alátámasztott, visszafordíthatatlanul szerves egységesedése a kapitalizmus korszakával kezdődött. A gyarmatosítással a tőkefelhalmozás nemzeti és nemzetközi (világgazdasági) forrásai egyesültek. Közöttük inkább a világgazdaság az előfeltétel. A világgazdaság és a nemzeti gazdaság csak egymás által létezik. Az évszázadok folyamán a kereskedelem, a tőkekivitel (és sokszor az erőszak) révén fokozatosan alakult ki a munkamegosztás, és az azon alapuló kereskedelem, tőkeviszony, érdekviszony, kölcsönös függőség, ellenőrzés és hierarchia összefonódó nemzetközi és sok nemzetre kiterjedő rendszere, amely pl. a második világháború után a formális politikai birodalmi kereteket (a gyarmati rendszert) nélkülözhetővé tette.

Egyre nagyobb a remény, és egyre több a reményt erősítő gazdasági mutató, hogy 2014 már az eurózónában is a fellendülés éve lesz. A probléma csak az, hogy az eladósodás a válság öt éve után is benne van számos tagország gazdaságában. A GDP-ben mért folyó hiány javulást mutat mind a 18 tagországban. Az államadósság GDP-ben mért aránya azonban (Németország kivételével) valamennyi tagországban megnőtt. Az eladósodás ugyanakkor nemcsak ezzel a két makromutatóval mérhető. Tartós fellendülés csak ott lehet, ahol a konjunktúra keresleti oldala is alátámasztja ezt. Márpedig, ha a lakosság és esetleg még a cégek egy része is mindmáig az eladósodottság kínjaival küzd, akkor a keresleti oldal tartósan korlátozott.

Intézetünk három munkatársa részt vett A második évtized sorsdöntő éve lesz-e 2014? című vitaesten, amelyet a Magyar ENSZ Társaság, a Corvinus Alumni, a Közgáz Alma Materi, a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke és az MTA KRTK Világgazdasági Intézete közös szervezésében tartottak február 27.-én. Dr. Szanyi Miklós az MTA KRTK VGI tudományos igazgatóhelyettese moderálta a rendezvényt, ahol Dr. Simai Mihály akadémikus az Új kockázatok és stabilizáló tényezőkről beszélt a világpolitikában, Kőrösi István, tudományos főmunkatársunk pedig a: „Mit jelez az EU új költségvetése? kérdést fejtette ki előadásában.

Ha Kína kapcsán külföldi működőtőkéről (foreign direct investment/FDI) hallunk elsőre talán ma is az országba beáramló tőkére asszociálunk, nem véletlenül, hiszen hosszú évek óta Kína a külföldi tőkebefektetések egyik legkedveltebb célországa, évről évre egyre több FDI-t fogad, tavaly például már 117,6 milliárd dollárt, igaz, az utóbbi években a növekedés mértéke lelassult. Kína ugyanakkor az ezredforduló óta egyre jelentősebb szerepet tölt be tőkeexportőrként is,  tavaly például a kínai vállalatok már 90,2 milliárd dollárnyi tőkét fektettek be külföldön (outward FDI, OFDI), közel 17%-kal többet mint 2012-ben. Kínai statisztikák szerint ennek az összegnek mintegy 90 százalékát hat iparág vonzotta: a kereskedelmi szolgáltatások, a bányászat, a nagy-és kiskereskedelem, a gyártás, az építőipar és a szállítás. Ami a területi eloszlást illeti, a kínai tőke elsődlegesen Ázsiát célozza, de szorosan követi ezt a régiót Afrika és Latin Amerika is. A fejlett világ országaiban lényegesen kisebb mértékben ugyan, de eddig is jelen voltak a kínai vállalatok, azonban a válságot követően a korábbinál jóval nagyobb mértékű növekedés következett be ezen a téren: a fejlett világnak a tőkeéhsége nőtt meg, Kínának pedig ennek folytán a lehetőségei és a bátorsága is nagyobbak lettek.

Véget ért a miniszterelnöki vizit, a népes delegáció hazatér a már megkötött egyezmények és további ígéretek birtokában, mi pedig sokadszorra tesszük fel a kérdést: lesz-e, lehet-e hazánk Kína kapuja/hídfőállása/legfőbb partnereinek egyike az Unióban, vagy legalább a régióban? A kérdés sok szempontból felesleges, hiszen hazánk méreténél, gazdasági potenciáljánál fogva nem képvisel, nem képviselhet jelentős súlyt Kína számára, mely az Unióba más módon is be tud jutni, ugyanakkor Kína valóban érdeklődik régiónk iránt, ezen belül pedig hazánk bizonyos szempontból kitüntetett figyelmet élvez. 

Ferenc pápa 2013. novemberében bemutatott “Evangelii Gaudium” című apostoli buzdításában elítéli a szabad piac által vezérelt növekedést. A Pápa szerint azt a nézetet, miszerint “lecsorog a jólét”, vagyis a szabad piaci mechanizmusok jótékonyak a társadalmi igazságosságra és megszűntetik a kirekesztettséget, soha nem támasztották alá a tények. Ezért nem bízhatunk többé a piaci „láthatatlan kéz” erejében (54., 56., 204.).  A szabadpiaci mechanizmusok védelmezői (ld. pl. Samuel Gregg) szerint azonban a piacok felszabadítása igenis sok fejlődő országban segítette a szegénység csökkentését.

Kérdés tehát, csökkent-e a szegénység a „piaci koordináció” globalizálódásával? Hogy közelebb jussunk a válaszhoz, mindenekelőtt tisztáznunk kell, mit értünk szegénységen. Viszonyítható-e a mai szegények abszolút életszínvonala az 1000, 100, vagy akár 50 évvel ezelőtt élő emberek életszínvonalához? Továbbá az egyik ország vagy régió abszolút szegénysége a másikéhoz? Némi töprengés után könnyen belátható, hogy az ilyen összevetés sehova nem vezet. Hiszen az anyagi javak tekintetében az ősemberhez képest ma mindenki mérhetetlenül „gazdagabb”, akinek csak fél dollárja, vagy egy cipője van (a mobiltelefonról nem is beszélve), és a fagyot nem ismerő régiókkal ellentétben északon sok jó meleg ruhára, cipőre, fűtőanyagra van szüksége az embereknek már puszta létezésükhöz is. Ezért a szegénység vizsgálatakor célszerűbb abból kiindulni, hogy szegény az, aki az adott időben és társadalomban szükséget szenved. Az összehasonlítást pedig a múlt szegényeinek abszolút mértéken számba vett vagyona helyett a jelen gazdagjainak vagyonával érdemes elvégezni.

Korunk egyik égető problémája, amely az utóbbi években az Európai Unió figyelmét is kivívta, a fiatalok nagyarányú munkanélkülisége. A téma azért tarthat számot sokak érdeklődésére, mert egyfelől gyermekeinkről van szó, ami a társadalom felnőtt tagjaiból anyai/apai érzéseket vált ki, másfelől, mert a jövőt képviselő generációt érinti, és a jövőhöz mindenkinek jeles érzelmei (reményei vagy aggodalmai) fűződnek. Végül – e kettő ötvözeteként – azért, mert a ma ifjúságának feladata lesz, hogy majdan eltartsa a ma felnőttjeit. Van azonban egy kis bökkenő ez utóbbi megfontolással. A ma felnőtt generációja ugyanis már megtermelte, illetve nyugdíjas koráig megtermeli mindazt, amiből élete inaktív éveiben is kényelmesen meg tudna élni – hiszen az egy főre jutó GDP nő. A gond csak az, hogy ebből a munkára jutó rész tendenciálisan csökken. (Ld. OECD.StatExtracts Labour Income Share) Továbbá: annak ellenére, hogy a fiatalok munkába állásának akadályait (pl. tapasztalatlanságuk, nem megfelelő képzettségük, az elvárásaiknál alacsonyabb bérek stb.) részben indokoltan lehet elősorolni, ezek az akadályok messze nem kizárólag kor-specifikusak. Így a fiatalság munkanélküliségét, mint különálló kérdést kezelő szemlélet elköveti a partikularizmus módszertani hibáját, márpedig a módszertani hiba az elemzett probléma lényegének felismerését és így helyes gyógymódjának megtalálását is akadályozza.

Az ifjúsági munkanélküliség ugyanis sem nem új jelenség, sem nem súlyosabb kérdés, mint az idősebbek munkanélkülisége.

The aim of understanding welfare state developments has been of great interest in comparative social policy. These analyses mainly focus on affluent capitalist democracies excluding the former socialist states. Recently the formation and development of the welfare state among East Central European countries (ECE) has brought much attention. The integration of these states to welfare state examinations is relevant because of their extensive social policies. In this paper we analyse the different patterns of generosity trends among welfare regimes.  

A Lehman Brothers csődbemenetele után komoly meglepetést okozott az eurózóna döntéshozói között az, hogy néhány hónap elteltével 22 nagy bankja a csőd szélére jutott. Ez annak a következménye volt, hogy a pénzpiac nemzetközileg integrálódott, a prudens működésre vonatkozó szabályozás pedig az eurózónára korlátozódott. Így a később mérgezett papírnak keresztelt, a bankok közti értékpapír forgalomban elég nagy súlyt képező derivátumok kizárása az eurózónában nem sikerülhetett, mert a prudens működés csak az eurózónában történő tevékenységre terjed ki. Azt azonban, hogy maga a pénzpiaci integráció felülírja a telephelyi szabályokat, csak a pénzügyi világválság kirobbanása után detektálhatták a zóna döntéshozói. Okozott is nagy meglepetést, és nagy zavarodottságot a kialakult helyzet. Végül tagországi nemzeti költségvetésekből finanszírozták a mérgezett papírok eltávolítását a banki portfóliókból.