Előhang. Az alábbiakkal nem egyetértő olvasók türelmét kérem! Olyan nézetrendszert alkalmazok a mai világunk magyarázatára, amely ugyan nem divatos, de a statisztikai tények által nagymértékben igazolható, s szerintem egységes logikai rendszert képez. Ez az amerikai és európai egyetemeken egész tanszékek által is képviselt marxi gyökerű világrendszer-szemlélet.

1. A „globalizáció” fejlődéstörténete. Az emberiség gazdasági folyamatokkal is alátámasztott, visszafordíthatatlanul szerves egységesedése a kapitalizmus korszakával kezdődött. A gyarmatosítással a tőkefelhalmozás nemzeti és nemzetközi (világgazdasági) forrásai egyesültek. Közöttük inkább a világgazdaság az előfeltétel. A világgazdaság és a nemzeti gazdaság csak egymás által létezik. Az évszázadok folyamán a kereskedelem, a tőkekivitel (és sokszor az erőszak) révén fokozatosan alakult ki a munkamegosztás, és az azon alapuló kereskedelem, tőkeviszony, érdekviszony, kölcsönös függőség, ellenőrzés és hierarchia összefonódó nemzetközi és sok nemzetre kiterjedő rendszere, amely pl. a második világháború után a formális politikai birodalmi kereteket (a gyarmati rendszert) nélkülözhetővé tette.

Egyre nagyobb a remény, és egyre több a reményt erősítő gazdasági mutató, hogy 2014 már az eurózónában is a fellendülés éve lesz. A probléma csak az, hogy az eladósodás a válság öt éve után is benne van számos tagország gazdaságában. A GDP-ben mért folyó hiány javulást mutat mind a 18 tagországban. Az államadósság GDP-ben mért aránya azonban (Németország kivételével) valamennyi tagországban megnőtt. Az eladósodás ugyanakkor nemcsak ezzel a két makromutatóval mérhető. Tartós fellendülés csak ott lehet, ahol a konjunktúra keresleti oldala is alátámasztja ezt. Márpedig, ha a lakosság és esetleg még a cégek egy része is mindmáig az eladósodottság kínjaival küzd, akkor a keresleti oldal tartósan korlátozott.

Intézetünk három munkatársa részt vett A második évtized sorsdöntő éve lesz-e 2014? című vitaesten, amelyet a Magyar ENSZ Társaság, a Corvinus Alumni, a Közgáz Alma Materi, a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszéke és az MTA KRTK Világgazdasági Intézete közös szervezésében tartottak február 27.-én. Dr. Szanyi Miklós az MTA KRTK VGI tudományos igazgatóhelyettese moderálta a rendezvényt, ahol Dr. Simai Mihály akadémikus az Új kockázatok és stabilizáló tényezőkről beszélt a világpolitikában, Kőrösi István, tudományos főmunkatársunk pedig a: „Mit jelez az EU új költségvetése? kérdést fejtette ki előadásában.

Ha Kína kapcsán külföldi működőtőkéről (foreign direct investment/FDI) hallunk elsőre talán ma is az országba beáramló tőkére asszociálunk, nem véletlenül, hiszen hosszú évek óta Kína a külföldi tőkebefektetések egyik legkedveltebb célországa, évről évre egyre több FDI-t fogad, tavaly például már 117,6 milliárd dollárt, igaz, az utóbbi években a növekedés mértéke lelassult. Kína ugyanakkor az ezredforduló óta egyre jelentősebb szerepet tölt be tőkeexportőrként is,  tavaly például a kínai vállalatok már 90,2 milliárd dollárnyi tőkét fektettek be külföldön (outward FDI, OFDI), közel 17%-kal többet mint 2012-ben. Kínai statisztikák szerint ennek az összegnek mintegy 90 százalékát hat iparág vonzotta: a kereskedelmi szolgáltatások, a bányászat, a nagy-és kiskereskedelem, a gyártás, az építőipar és a szállítás. Ami a területi eloszlást illeti, a kínai tőke elsődlegesen Ázsiát célozza, de szorosan követi ezt a régiót Afrika és Latin Amerika is. A fejlett világ országaiban lényegesen kisebb mértékben ugyan, de eddig is jelen voltak a kínai vállalatok, azonban a válságot követően a korábbinál jóval nagyobb mértékű növekedés következett be ezen a téren: a fejlett világnak a tőkeéhsége nőtt meg, Kínának pedig ennek folytán a lehetőségei és a bátorsága is nagyobbak lettek.

Véget ért a miniszterelnöki vizit, a népes delegáció hazatér a már megkötött egyezmények és további ígéretek birtokában, mi pedig sokadszorra tesszük fel a kérdést: lesz-e, lehet-e hazánk Kína kapuja/hídfőállása/legfőbb partnereinek egyike az Unióban, vagy legalább a régióban? A kérdés sok szempontból felesleges, hiszen hazánk méreténél, gazdasági potenciáljánál fogva nem képvisel, nem képviselhet jelentős súlyt Kína számára, mely az Unióba más módon is be tud jutni, ugyanakkor Kína valóban érdeklődik régiónk iránt, ezen belül pedig hazánk bizonyos szempontból kitüntetett figyelmet élvez. 

Ferenc pápa 2013. novemberében bemutatott “Evangelii Gaudium” című apostoli buzdításában elítéli a szabad piac által vezérelt növekedést. A Pápa szerint azt a nézetet, miszerint “lecsorog a jólét”, vagyis a szabad piaci mechanizmusok jótékonyak a társadalmi igazságosságra és megszűntetik a kirekesztettséget, soha nem támasztották alá a tények. Ezért nem bízhatunk többé a piaci „láthatatlan kéz” erejében (54., 56., 204.).  A szabadpiaci mechanizmusok védelmezői (ld. pl. Samuel Gregg) szerint azonban a piacok felszabadítása igenis sok fejlődő országban segítette a szegénység csökkentését.

Kérdés tehát, csökkent-e a szegénység a „piaci koordináció” globalizálódásával? Hogy közelebb jussunk a válaszhoz, mindenekelőtt tisztáznunk kell, mit értünk szegénységen. Viszonyítható-e a mai szegények abszolút életszínvonala az 1000, 100, vagy akár 50 évvel ezelőtt élő emberek életszínvonalához? Továbbá az egyik ország vagy régió abszolút szegénysége a másikéhoz? Némi töprengés után könnyen belátható, hogy az ilyen összevetés sehova nem vezet. Hiszen az anyagi javak tekintetében az ősemberhez képest ma mindenki mérhetetlenül „gazdagabb”, akinek csak fél dollárja, vagy egy cipője van (a mobiltelefonról nem is beszélve), és a fagyot nem ismerő régiókkal ellentétben északon sok jó meleg ruhára, cipőre, fűtőanyagra van szüksége az embereknek már puszta létezésükhöz is. Ezért a szegénység vizsgálatakor célszerűbb abból kiindulni, hogy szegény az, aki az adott időben és társadalomban szükséget szenved. Az összehasonlítást pedig a múlt szegényeinek abszolút mértéken számba vett vagyona helyett a jelen gazdagjainak vagyonával érdemes elvégezni.

Korunk egyik égető problémája, amely az utóbbi években az Európai Unió figyelmét is kivívta, a fiatalok nagyarányú munkanélkülisége. A téma azért tarthat számot sokak érdeklődésére, mert egyfelől gyermekeinkről van szó, ami a társadalom felnőtt tagjaiból anyai/apai érzéseket vált ki, másfelől, mert a jövőt képviselő generációt érinti, és a jövőhöz mindenkinek jeles érzelmei (reményei vagy aggodalmai) fűződnek. Végül – e kettő ötvözeteként – azért, mert a ma ifjúságának feladata lesz, hogy majdan eltartsa a ma felnőttjeit. Van azonban egy kis bökkenő ez utóbbi megfontolással. A ma felnőtt generációja ugyanis már megtermelte, illetve nyugdíjas koráig megtermeli mindazt, amiből élete inaktív éveiben is kényelmesen meg tudna élni – hiszen az egy főre jutó GDP nő. A gond csak az, hogy ebből a munkára jutó rész tendenciálisan csökken. (Ld. OECD.StatExtracts Labour Income Share) Továbbá: annak ellenére, hogy a fiatalok munkába állásának akadályait (pl. tapasztalatlanságuk, nem megfelelő képzettségük, az elvárásaiknál alacsonyabb bérek stb.) részben indokoltan lehet elősorolni, ezek az akadályok messze nem kizárólag kor-specifikusak. Így a fiatalság munkanélküliségét, mint különálló kérdést kezelő szemlélet elköveti a partikularizmus módszertani hibáját, márpedig a módszertani hiba az elemzett probléma lényegének felismerését és így helyes gyógymódjának megtalálását is akadályozza.

Az ifjúsági munkanélküliség ugyanis sem nem új jelenség, sem nem súlyosabb kérdés, mint az idősebbek munkanélkülisége.

The aim of understanding welfare state developments has been of great interest in comparative social policy. These analyses mainly focus on affluent capitalist democracies excluding the former socialist states. Recently the formation and development of the welfare state among East Central European countries (ECE) has brought much attention. The integration of these states to welfare state examinations is relevant because of their extensive social policies. In this paper we analyse the different patterns of generosity trends among welfare regimes.  

A Lehman Brothers csődbemenetele után komoly meglepetést okozott az eurózóna döntéshozói között az, hogy néhány hónap elteltével 22 nagy bankja a csőd szélére jutott. Ez annak a következménye volt, hogy a pénzpiac nemzetközileg integrálódott, a prudens működésre vonatkozó szabályozás pedig az eurózónára korlátozódott. Így a később mérgezett papírnak keresztelt, a bankok közti értékpapír forgalomban elég nagy súlyt képező derivátumok kizárása az eurózónában nem sikerülhetett, mert a prudens működés csak az eurózónában történő tevékenységre terjed ki. Azt azonban, hogy maga a pénzpiaci integráció felülírja a telephelyi szabályokat, csak a pénzügyi világválság kirobbanása után detektálhatták a zóna döntéshozói. Okozott is nagy meglepetést, és nagy zavarodottságot a kialakult helyzet. Végül tagországi nemzeti költségvetésekből finanszírozták a mérgezett papírok eltávolítását a banki portfóliókból.

A Keleti Partnerség eddigi talán legfontosabb küldetése kudarcba fulladt, s Ukrajna kihátrált a társulási megállapodás aláírásából. Úgy tűnt, hogy az Európai Unió érintett szereplői közül többeket is nagyon meglepett ez a fordulat, ami azt jelzi, hogy az EU továbbra sem érzékeli kellőképpen az elmúlt néhány évben a pozícióját, érdekérvényesítő képességét érintő változásokat a közép- és kelet-európai térségben. Ha megvizsgáljuk az aláírással kapcsolatos rövid távú hatásokat és érdekeket, talán már nem is tűnik annyira meglepőnek az ukrán lépés. Sokkal kevesebb szó esik Moldováról és Grúziáról, amelyekkel az EU jövőre tervezi a most Ukrajnával kútba esett megállapodás aláírását (Vilniusban annak parafálására kerül sor), de annak eredménye nyilván nem lesz független attól, hogy az addig terjedő időszakban milyen lépésekre kerül sor. Esetükben, már csak méretükből adódóan és kiszolgáltatott helyzetüket is tekintve igen nagy aggodalomra adhat okot az egyre erőteljesebb orosz érdekérvényesítés (különösen Moldova esetében). Az Ukrajnával és a Keleti Partnerség jövőjével kapcsolatban jelentkező dilemmák mellett a kudarc Közép-Európára nézve egy kedvezőtlen, hosszabb távú folyamat logikus részeként is értelmezhető.

Slow progress within the EU Eastern Partnership (EaP) program and disappointment of all affected partners can be explained by both problems arising on the EU and the Eastern Partners’ side. Besides recent economic difficulties, diverging member state interests and approaches including the ‘South versus East’ problem, shared competencies between EU institutions, uncertainties of conditionality, problems on EU side include some major deficiencies like the lack of incentive of EU membership or the slow progress in the visa-free movement of people,  the  second major issue for most EaPs. All in all the ‘carrot’ offered by the EU is a small one compared to the appetite of the targeted countries. At the same time Eastern Partners can also be blamed since most of them delay in ‘doing their homework’, in transforming their political, juridical or economic systems.

2013-ban ünnepli a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézete, amely jelenleg a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjának része, fennállásának 40. évfordulóját. A jubileum alkalmából konferenciát tartottak 2013. november 20-án, ahol az Intézet volt és jelenlegi munkatársai, barátai tartottak tudományos előadásokat, és ültek a hallgatóság soraiban. 

A napokban fejeződött be a Kínai Kommunista Párt (KKP) 18. Kongresszusának harmadik plenáris ülése. Míg sokan történelminek bélyegzik azt, új reformkorszak kezdetét kiáltva, addig mások csalódottak, az elmaradt reformokon keseregnek, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Egy ilyen jellegű plénum előtt mindig jelentősek a várakozások mind belföldön, mind pedig nemzetközileg, de jelen helyzetben, mikor a kínai gazdaság növekedési üteme harminc éve nem látott mélységekben van, ezen elvárások csak még erőteljesebbek. Minden elvárásnak megfelelni azonban szinte lehetetlen feladat.

As a consequence of the current financial and economic crisis, the EU and the US are in the midst of fundamental institutional and regulatory changes. Appropriate regulatory responses given to recurring crises are persistent problems of capitalism. In the period of economic upturn preceding the current crisis, developed countries’ money markets seemingly worked with incredible efficiency. This created the moral foundation for deregulation. The nightmare of recession seemed but a mirage, and the stringency of the regulatory environment started to ease up amidst general optimism. However, the current crisis has proved that the regulatory environment was inappropriate to tackle the complex and often opaque operation of financial markets in recent decades.

On the long term the increase of the world population will peak at 9 billion people according to the latest projections from the United Nations. This raises the problem of the regional and age dispersion of the population. Mid-term calculations show that until 2050 Europe will lose its current positions regarding to population share (see table). In 2050 Europe with its 632 million citizens will have only 7 percent of the world population compared to 22 percent in 1950, and 12 percent in 2000. But who are the winners and the losers (continent level) of this trend globally? Concerning the change of the population Africa’s growth rate will be the fastest. Its population ratio will increase from 13 (2000) to 20 percent (2050). Asia will lose its population growth momentum, Chinese strict birth control has had its effect, Chinese population will stop at 1.4 billion. In the case of the other regions (Northern-, Central- and South America; Australia) population willdecline, or stagnate. 

„The euro — barring a political revolution in Europe — is here to stay.” („Az euró – ha kizárjuk egy politikai forradalom lehetőségét – fennmarad.”) – Robert Mundell, 2012

A pénzügyi és gazdasági válság új megvilágításba helyezte az euró-csatlakozás kérdéskörét a kelet-közép-európai országok gazdaságpolitikai döntéshozói szemében. A feltételrendszer – az egyenlő elbírálás elve alapján – formailag nem változott ugyan, de az euró-övezeti válságkezelés számos új elemet hozott a már euró-tag országok esetében. A válság hatására a reál és nominális konvergencia folyamata differenciálódott. Az euró-övezet problémái összetettebbé tették térségünk országaiban a döntést a csatlakozás időzítéséről és módjáról, a korábbinál nagyobb mértékben politikai, semmint gazdasági megítélés alá esik ma már az euró csatlakozás kérdése. A kívül maradás – a társadalom részéről érzékelhető mégoly erős támogatottsága ellenére - az uniós döntéshozatali folyamatból való kimaradással járhat.   

A Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP) a nemzetközi gazdasági kapcsolatok talán a legjelentősebb kezdeményezése az utóbbi évtizedben, amely egyelőre nem kapott akkora figyelmet Magyarországon, de talán Európa több országában sem, mint amekkora hatást megvalósulása esetén a világgazdaság és a nemzetközi gazdasági és politikai rendszer jövője szempontjából gyakorolhat. „Ma este bejelentem, hogy megkezdjük az átfogó Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről szóló tárgyalásokat az Európai Unióval, mert a szabad és fair kereskedelem az atlanti térségben jól fizető amerikai munkahelyek millióinak a megteremtését segíti elő”. (Obama elnök beszéde az Unió helyzetéről. 2013. február 12.)

2010-től egészen mostanáig az adósságválság kezelésére két módszer alakult ki az eurózónában. Az egyik azoknak a forrásoknak a megteremtése, amelyekkel a lejáró államadósságok finanszírozása biztosítható maradt akkor, amikor a korábbi évtizedekben megszokott piacról történő finanszírozás átmenetileg megszűnt. A másik pedig azoknak az új jogszabályoknak a kialakítása és elfogadása, amelyekkel olyan államháztartások kialakítása vált a korábbiaknál sokkal ellenőrizhetőbbé, amelyek végül is ennek az adósságválságnak a legfőbb okozói voltak. 2013 októberében élesen felmerül az a kérdés, hogy az adósságválság és annak kezelési módja nyomán számos GMU-tagországban drasztikusan megemelkedett a munkanélküliek száma, és ez a helyzet legalább középtávon akár bebetonozottá is válhat. A munkanélküliség kezelése nemzeti hatáskörben maradt, miközben az egységes belső piacon a személyek, és ezen belül a munkavállalók szabad mozgása is érvényben van. Mindezzel együtt azonban munkanélküliség kezelésére nincs közösségi forrás és kompetencia.

A WTO idei World Trade Reportja szerint 1980 és 2011 között 2 trillió dollárról 18 trillióra nőtt a világ árukereskedelme, volumenben számolva pedig több, mint négyszeresére. (A világkereskedelem növekedése sokkal gyorsabb volt, mint a globális GDP növekedése.) Mindehhez hozzájárult a kereskedelem előtti akadályok lebontása világszerte, az infokommunikációs technológia fejlődése, új termékek létrejötte, és a feltörekvő nagy gazdaságok (India, Kína) felzárkózási folyamata.

A gyors kereskedelem-bővülés ahhoz is köthető, hogy az elmúlt évtizedekben meghatározó szerepet kaptak a termelési láncok (globális értékláncok), ahol egy terméket számos országban állítanak elő. Az  UNCTAD jelentése szerint a globális kereskedelem (bruttó export) 80 százaléka a multinacionális vállalatok termelési hálózataihoz köthető. A termelés széttagoltságának foka több tényezőtől függ, például a technikailag szeparálható termelési fázisok, tényező-intenzitás, a termelés technológiai színvonala, összetettsége, és a termék súlya (mennyire szállítható nagy távolságokra). Mindezek a tényezők leginkább az elektronikai és járműiparban segítik elő a termelés szegmentációját. Az informatika rohamos fejlődése a 80-as évek második felétől lehetővé tette a termelés távoli koordinálását is, a termelési fázisok kihelyezése pedig a fejlődő és fejlett országok közötti bérkülönbségek miatt vált előnyössé a vállalatok számára.

Az Európai Bizottság versenyképességi jelentésének címe jól kifejezi a tartalmát. Az utóbbi években felgyorsult a feldolgozóipar térvesztése Európában. Ez részben a válságnak köszönhető, részben pedig a feltörekvő gazdaságok gyors világgazdasági térnyerésének és versenyének. Ezek az országok már nem csak az alacsony áru és alacsony technológiájú termékek terén kompetitívek.

A válság ellenére az EU-nak komparatív előnyei vannak a világpiacon számos olyan feldolgozóipari szektor területén, amelyek tudás- és high-tech intenzívek. Ugyanakkor több területen rosszabbak a pozíciói, mint az Egyesült Államoknak vagy Japánnak, ráadásul Kína és más feltörekvő országok már nem csak az összeszerelésre fókuszálnak, hanem magára a  high-tech termékek gyártására is.

Az Uniós üzleti szféra kutatás fejlesztési kiadásai jóval alatta maradnak az Egyesült Államokénak, és ez minden ipari szektorra jellemző. Az Uniós kutatási eredmények ráadásul lassabban kerülnek piacra, hasznosulnak, mint az USA-ban. A jelentés szerint törekedni kell a high-tech és szofisztikált termékek gyártására és a kutatás-fejlesztés megerősítésére.

A jelentés ide kattintva érhető el.

A szuverén vagyonalapok jelentősége a nemzetközi pénzügyi rendszerben ugrásszerűen megnőtt az elmúlt években. Habár a szuverén vagyonalap elnevezést elsőként Andrew Rozanov használta 2005-ös „Ki birtokolja a nemzetek vagyonát?” c. cikkében, a fogalom azóta általánosan elterjedtté vált.

A szuverén vagyonalapoknak nincs általánosan elfogadott definíciójuk, működésükkel kapcsolatban azonban kiemelhetőek bizonyos általános jellemzők. Olyan állami tulajdonban lévő befektetési alapokról van szó, amelyek egy bizonyos ország elkülönített vagyonának kezelését végzik, konkrét makroökonómiai célokat szem előtt tartva. Általában azok az országok rendelkeznek szuverén vagyonalappal/alapokkal, amelyek nyersanyag- és feldolgozóipari exportjuk révén több éve folyó fizetésimérleg-többlettel rendelkeznek, és külföldi eszközállományuk meghaladja az „optimális tartalékszintet”. Ugyanis minden ország rendelkezik hivatalos tartalékokkal, amelyek fontos szerepet játszhatnak a kormány gazdaságpolitikájában: devizapiaci intervenció segítségével befolyásolható a hazai valuta árfolyama, sokkok idején a gazdaság szereplőit külföldi pénzhez juttathatja. A megfelelő mennyiségű tartalék azt is jelzi a pénzügyi piacok felé, hogy az ország ki tudja egyenlíteni a külfölddel szembeni fizetési kötelezettségeit. A fizetési mérleg átmeneti deficitét is lehet finanszírozni a jegybanki tartalékkal, valamint természeti katasztrófák, vészhelyzet esetére is biztosíthatja a szükséges „puffert”.

Lassuló gazdaság, romló versenyképesség, növekvő munkanélküliség, csigatempóban javuló közpénzügyek –, hogy csak néhányat említsünk a francia gazdaság aktuális és akutnak tűnő problémái közül. Ráadásul ezek a problémák összefüggnek, egymást erősítik és könnyen negatív spirálba rendeződhetnek. Megoldásuk egyre sürgetőbb szükségszerűség, de ehhez előbb meg kell érteni, hogyan alakulhattak ki.

A nemzetközi kereskedelem elméletének utóbbi évtizedeiben fontos módosulások történtek, egyre nagyobb szerepet kapott a termékek és a vállalatok differenciálása is. Erről szól Elhanan Helpman összegző írása: 

http://www.nber.org/papers/w19057

In what follows Future Forests’ LULUCF researchers David Ellison, Mattias Lundblad and Hans Petersson report on the results of a panel that was organized and held at the annual Conference of the Parties meeting (COP18/CMP8) in Doha, Qatar.

Hungary is a small and open economy depending on foreign capital and exports. As far as geographical distribution, structure and the size of exporting companies are concerned, Hungarian export is concentrated. The share of the European Union in Hungary’s exports (imports) was 76% (70%) in 2012. Asian countries certainly do not have a big share in Hungarian foreign trade but their role is increasing. The role of the Asian region is more significant in Hungarian imports (13.7% in 2012) than in exports (6.4%).