2010-től egészen mostanáig az adósságválság kezelésére két módszer alakult ki az eurózónában. Az egyik azoknak a forrásoknak a megteremtése, amelyekkel a lejáró államadósságok finanszírozása biztosítható maradt akkor, amikor a korábbi évtizedekben megszokott piacról történő finanszírozás átmenetileg megszűnt. A másik pedig azoknak az új jogszabályoknak a kialakítása és elfogadása, amelyekkel olyan államháztartások kialakítása vált a korábbiaknál sokkal ellenőrizhetőbbé, amelyek végül is ennek az adósságválságnak a legfőbb okozói voltak. 2013 októberében élesen felmerül az a kérdés, hogy az adósságválság és annak kezelési módja nyomán számos GMU-tagországban drasztikusan megemelkedett a munkanélküliek száma, és ez a helyzet legalább középtávon akár bebetonozottá is válhat. A munkanélküliség kezelése nemzeti hatáskörben maradt, miközben az egységes belső piacon a személyek, és ezen belül a munkavállalók szabad mozgása is érvényben van. Mindezzel együtt azonban munkanélküliség kezelésére nincs közösségi forrás és kompetencia.

A kezelhető gazdasági teljesítményekkel bíró északi GMU-tagországok és a szinte kezelhetetlen gazdasági következményekkel küzdő déli GMU-tagországok politikai vezetői mást gondolnak az eurózóna belső mélyülésének rövid- és középtávú sajátosságairól. Az északi országok minimalizálni szeretnék azt a költséget, amibe kerül a déli GMU-tagországok államcsődtől való megmentése. A déli tagországok viszont olyan fiskális mélyülésben érdekeltek, amely eredményeként a piaci bizalom növekedése lehetővé teszi lejáró államadósságuk elfogadható áron történő piaci finanszírozását. Ezt a célt szerintük leginkább az államadósságok, vagy azok egy részének közös finanszírozásával lehetne elérni. Ezt szolgálná az eurókötvény, vagy egy olyan kincstár jellegű intézmény, amelyben részben vagy egészben közösen zajlik az eurózóna tagországainak adósságfinanszírozása. Az északi GMU-tagországok és ezek között Németország politikai képviselői az ilyen típusú adósságfinanszírozásnak mindmáig ellenálltak. Ezt az elutasítást azzal indokolták, hogy az illikvid nemzetközi pénzpiaci körülmények között piacról finanszírozhatatlanná vált államadósságok végül is az adott ország nemzeti politikai elitjének fiskális politikai teljesítményeként jöttek létre. Ha közös adósságfinanszírozás lenne, akkor ezeket a nemzeti politikai eliteket mentenék fel a konszolidációs felelősség alól. Márpedig az adósságválságból való kikerülés rögös útja az államháztartások konszolidálása, azaz a strukturális reformok végrehajtása révén érhető el. Az elfogadható áron történő piaci finanszírozáshoz is ezen a módon lehet eljutni.

Semmilyen érvvel nem lehet megcáfolni ennek az útnak a helyességét. A probléma abban van, hogy a II. világháború utáni leghosszabb világgazdasági válság folyamatában az évek múlásával olyan mély reálgazdasági válság alakul ki, ami a társadalom munkalehetőséget vesztett tagjai számára elviselhetetlenné válik. Egyszerre kellene az államháztartási konszolidációt, a gazdasági növekedést, és ezzel a foglalkoztatást is biztosítani. Világgazdasági válság körülményei között egy ilyen policy mix gyakorlati megvalósítására nincs működő példa. Az EU válságban született három új joganyaga nem foglalkozik ilyen kérdésekkel. Ez a joganyag a strukturális reformokon keresztül fenntarthatóvá váló nemzeti éves költségvetések kialakítását, betartatását, és ellenőrzését szolgálják. Azzal adósok maradnak, hogy eddig az állapotig miként lehet eljutni.

Tartósan alacsony GDP-növekedésnek, vagy éppen a GDP több évig tartó zsugorodásának körülményei között korábban tartósan érvényben volt laza fiskális politikai helyzet következményeinek orvoslása különleges, megoldatlan, és mindenképpen nagy feladat. Lehet, hogy a nemzetállami működés során nem alakult ki egyes tagországokban az éves állami költségvetés törvénnyé tételének során, illetve megvalósításának során egy olyan rendszer, amely a közpénzügyi fegyelmet a gyakorlatban mindig és minden esetben ki tudta volna kényszeríteni. Ha egy ilyen rendszer a „boldog évtizedekben” nem alakult ki, akkor valóban feltételezhető, hogy a tartósan megváltozott nemzetközi pénzpiaci körülmények kényszere alatt létrehozható?! Ha feltételezhetjük, hogy 2013 őszén ennek a nagy válságnak vége felé járunk, és ez egyben azt is jelenti, hogy a nemzetközi pénzpiac újra likviddé válik, legalábbis az államadósság finanszírozásának a vonatkozásában, akkor a közpénzügyi fegyelem szempontjából mi várható?!  Azaz a strukturális reformok elkezdődnek, illetve folytatódnak-e az adósságválságba süllyedt tagországokban?

Ezekre a kérdésekre korrekt válasz 2013 őszén nem adható. Az északi és a déli eurózóna tagországok között a közpénzügyi fegyelem szempontjából kulturális, szocializációs különbség van. Azt, hogy ez a súlyos következményekkel járó hosszú válság végül is a kulturális különbségek csökkenését fogják-e eredményezni, tudni nem lehet, csak optimista megközelítésben remélni. A közös joganyag egy ilyen állapot létrejöttét célozza. Vannak benne olyan elemek, amelyekről azt is lehet gondolni, hogy a gyakorlatban alkalmazhatatlanok. A Bizottság 2013 őszén élhetne először a 2014-re vonatkozó éves költségvetések parlamenti elfogadása előtt azzal a jogával, hogy beleszól a költségvetési tervezetbe. Olli Rehn Párizsban a következőket nyilatkozta néhány napja. „Brüsszel nem vétózhatja meg a nemzeti költségvetéseket. A szerepünk inkább az, hogy független politikai tanácsot adjunk a költségvetési tervezési folyamat elég korai szakaszában ahhoz, hogy hasznos legyen a nemzeti parlamenteknek.” (Bruxinfo, 2013. október 3. 5. p.)

Azt, hogy a „közösségi bölcsesség” mire képes a sokféle válság sújtotta déli GMU-tagországok államháztartását illetően, a gyakorlat fogja behatárolni. Arra azonban a pénzügyi biztos nyilatkozata elég világosan rámutat, hogy a nemzeti parlamentek hatásköréből nem akarják kivenni az éves költségvetési törvény létrehozatalának jogát és kötelességét. Ha pedig ez így van, akkor a fiskális politika továbbra is a nemzeti parlament és a regnáló kormány hatáskörében van. Ez viszont azt erősíti meg, hogy a közös adósságfinanszírozás bármilyen formája a továbbiakban is kizárható és kizárandó.

Rácz Margit