„The euro — barring a political revolution in Europe — is here to stay.” („Az euró – ha kizárjuk egy politikai forradalom lehetőségét – fennmarad.”) – Robert Mundell, 2012

A pénzügyi és gazdasági válság új megvilágításba helyezte az euró-csatlakozás kérdéskörét a kelet-közép-európai országok gazdaságpolitikai döntéshozói szemében. A feltételrendszer – az egyenlő elbírálás elve alapján – formailag nem változott ugyan, de az euró-övezeti válságkezelés számos új elemet hozott a már euró-tag országok esetében. A válság hatására a reál és nominális konvergencia folyamata differenciálódott. Az euró-övezet problémái összetettebbé tették térségünk országaiban a döntést a csatlakozás időzítéséről és módjáról, a korábbinál nagyobb mértékben politikai, semmint gazdasági megítélés alá esik ma már az euró csatlakozás kérdése. A kívül maradás – a társadalom részéről érzékelhető mégoly erős támogatottsága ellenére - az uniós döntéshozatali folyamatból való kimaradással járhat.   

Az optimális valuta-övezet elméletének megalkotója, Robert Mundell[1] az ezredforduló világgazdaságát meghatározó négy legfontosabb elem egyikeként említi az euró létrejöttét (az információs technológiai forradalom, a globalizáció és az amerikai gazdaság akkoriban tapasztalt expanziója mellett), amely magában hordozza az erőviszonyok átrendeződésének lehetőségét a világgazdaságban. Az azóta eltelt évek – különösen a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság –  újra-rendezték a világgazdaság fejlődését meghatározó legfontosabb tendenciák körét, a súlypontok tekintetében azonban a technológiai forradalom és a globalizáció mellett legfeljebb a földrajzi súlypontok tolódtak, előbb az ázsiai országok (Kína és India), majd újabban az ún. MIST országok (Mexikó, Indonézia, Dél-Korea, Törökország) felé, míg a válság hatására nemcsak az amerikai gazdaság lassulása, de a KKE térség szempontjából meghatározó euró-zóna elhúzódó válsága is jellemzővé vált. A kelet-közép-európai országok közvetlen külső környezetét meghatározó válságfolyamatok nagymértékben befolyásolták a térség országainak makrogazdasági folyamatait, gazdaságpolitikájának alakulását, illetve az integráció következő szintjét jelentő euró-bevezetés stratégiáját.

Az euró-övezeti válság jellemzői

A Gazdasági és Monetáris Unió megalkotóit az integrációs felépítmény monetáris politika területére történő kiterjesztésekor az motiválta, hogy a „stabilitás és prosperitás” övezete jöjjön létre az euró-övezetben. A GMU megalkotói azt várták, hogy nominális és reál-konvergencia indul el a tagállamokban. Az árfolyamkockázat kiesése révén a kamatráták közeledésére, a közös monetáris politikának köszönhetően az inflációs ráták konvergálásának beindulására számítottak. A tranzakciós költségek csökkenésének, a külső sokkok leredukálásának, az árfolyam stabilitásnak az eredményeként pedig a gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatással számoltak. A pozitív várakozások ellenére a monetáris integráció intézményesülésének folyamata bő harminc évet vett igénybe, s az euró sikeres bevezetését két kudarcba fulladt kísérlet előzte meg. A nemzetközi környezet átalakulását, de a sikertelen kísérletek tanulságait is figyelembe vevő program kétségek és kérdések közepette indult. Az első évtized kiegyensúlyozott időszaka igazolni  látszott a közös monetáris politika működőképessége iránti bizalmat. Az euró nemzetközi szerepét sikerült megerősíteni. A monetáris integráció makrogazdasági hatásai az eurózóna egészére ugyanakkor nem minden esetben, illetve jórészt az Unió felzárkózó tagállamai esetében igazolták a várakozásokat. A pénzügyi és gazdasági válság az euró felépítmény hiányosságaira mutatott rá, felerősítve a rendszer gyengeségeit és a negatív folyamatokat. A GMU makro-prudenciális mechanizmusai nem nyújtottak megfelelő védelmet az egyensúlytalanságok kezelésére, erre a túlzott költségvetési szigor sem jelenthetett megfelelő választ.

Az euró-övezet válsága részben abból fakadt, hogy az övezet soha nem teljesítette igazán az optimális valutaövezeti feltételeket, a konvergencia szintje nem elégséges a tagállamok között. A gazdasági fejlettségbeli különbségek növekedése nem csupán a fiskális fegyelem eltérő értelmezéséből adódik, hanem sokkal inkább a tőkeáramlások eltérő, sokszor visszás hatásának következménye. Az észak-dél irányú tőkemozgások felhasználása különbözőképpen alakult, versenyképességi torzulásokat okozva. A déli országokban a tőke nem a modernizációt szolgálta, sokkal inkább az ingatlan piacra ömlött, ami később súlyos egyensúlytalanságokat okozott. A nagymértékű tőkeáramlás egyben enyhítette a kormányzaton lévő nyomást a versenyképesség növelésére, a szerkezeti reformok végrehajtására, ami megintcsak hosszútávon versenyhátrányt okozott ezen országoknak. Az euró-övezeti válság egyik fontos aspektusa a versenyképesség eltérő alakulása, a különbséget leginkább a folyó mérleg hiányban lévő eltérések mutatják, ezért is nevezhető az euró-válság sokszor folyó mérleg válságnak is.

A válságkezelési mechanizmusok elsősorban a preventív ág erősítésére törekedtek, új gazdasági kormányzási mechanizmus kialakítása történt meg, speciális támogatási eszközök jöttek létre ezzel a céllal (lásd ESM). Az euró-övezet a gazdaságpolitikák szorosabb koordinációjának irányába halad. Az EKB korábban nem jellemző intervenciókat hajtott végre (kamatcsökkentés, kormányzati kötvényvásárlás, likviditás biztosítása a bankszektornak), az intézmény jelentősen hozzájárult a válságkezeléshez, a válság hatásainak enyhítéséhez. Az euró-övezet számára jelen pillanatban a legfontosabb az euró visszafordíthatatlan jellegének erősítése, a piaci bizalom helyreállítása, ami az egyik legfőbb akadálya a tartós növekedési pályára való visszatérésnek, a GMU gazdaságok stabilizálásának. Az euró-övezet számára most a legfontosabb a növekedés újra-indítása, hiszen a stagnálás társadalmi elégedetlenséget okoz, amely akár egyes tagállamok kilépését is hozhatja. Emellett nagyon fontos elem az adósságkezelés, amelyhez az eszközrendszer egyelőre még alakul. Sokan vannak azon a véleményen, hogy az övezet egészére kiterjedően kell rendezni az adósságproblémát, az USA mintájára (egyfajta European Investment and Reinvestment Fund-ra lenne szükség).

Az euró-övezet fenntarthatóságához fontos, hogy a tagállamok versenyképessége ne sérüljön a csatlakozással. Az euró nem egyszerűen gazdasági, de egyben politikai projekt is, ami összetetté teszi a kérdéskört. Németországnak, a német gazdaságpolitikának alapvető, meghatározó szerepe van a jövőbeni szerkezet és intézmények kialakításában. Másrészt az EKB szerepe kiemelkedően fontos az övezet jövője, stabilitása – egyben pedig a KKE országok csatlakozása – szempontjából.

A válság hatása a KKE országok makrogazdasági teljesítményére

A pénzügyi és gazdasági válság nem érintette egyformán a Kelet- és Közép-Európai országokat, a térség összességében ellenállónak bizonyult a válság negatív hatásaira. 2008 folyamán Magyarország és Lettország kényszerült IMF mentőcsomagra, 2009 és 2011 folyamán pedig Románia fordult a nemzetközi szervezethez segítségért. A bruttó hazai termék (GDP) növekedése alapján azonban azt láthatjuk, hogy a térség országai (az egyedüli 2009-es évet kivéve, amikor Lengyelországon kívül valamennyi térségbeli országban csökkent a GDP) az Európai Unió átlagánál gyorsabb ütemben tudtak növekedni (Magyarország és Szlovénia kivételével). A munkanélküliség tekintetében ezzel szemben sokkal rosszabbul teljesített a régió (Csehország, Lengyelország és Románia kivételével), mint az EU átlag. Mindettől eltekintve a konvergencia folyamat még a válságot követő években sem tört meg. A hosszú-távú trendet figyelembe véve elmondható, hogy, a világon nincs még egy olyan térség, mint az EU, ahol ilyen mértékű tartós konvergencia folyamat következett volna be, mint a „régi” és „új” tagállamok között. Mindamellett az európai konvergencia modell másik jellemzője, hogy az mindenekelőtt az óriási mértékű tőkeáramlásra alapul, míg a térséget nagyon alacsony hazai megtakarítási szint jellemzi. Éppen ezért is bizonyult sérülékenynek több ország, hiszen a válság a külföldi tőkeáramlás megtorpanását hozta, aminek következtében a korábban az integráció alapját jelentő konvergencia folyamat rövidtávon megtorpant. Másik közvetlen hatás, hogy a régió országai relatíve alacsony adósságszinttel rendelkeztek ugyan a válság kezdetekor (Magyarország kivételével), a válság hatására mindamellett az adósságállomány hirtelen jelentős növekedésnek indult. Az euró-övezeti válságnak van egy súlyosabb, elhúzódó hatása, amely a későbbi, hosszú-távú konvergencia folyamatokra hat majd ki. Valamennyi legújabb növekedési elmélet szerint a hosszútávon is fenntartható növekedési folyamat legfontosabb bázisa a beruházások mellett a humán tőke fejlesztése, a megfelelő oktatási rendszer támogatása, valamint az innováció erősítése. Ebből a szempontból a válság hatására kedvezőtlen folyamatok indultak el, nagyon sok tagállamban csökkentek a kormányzati kiadások, a fiskális szigor következménye az elhúzódó stagnálás, vagy alacsony szintű növekedés lehet, ami a konvergencia folyamatot egyértelműen veszélyezteti.

A válság alapvetően sokkal diverzifikáltabbá tette a KKE térségbeli országok makrogazdasági teljesítményét, rövid- és hosszú-távú növekedési- és felzárkózási kilátásaik számos tényező együttes alakulása miatt eltérően alakultak. A Visegrádi ország-csoporton belül stabil kilátásokkal Lengyelország rendelkezik, emellett Csehország és Szlovákia is a jól teljesítők között maradt, ezzel szemben Magyarország és Szlovénia lemaradni látszik. A Balti-államok közül Észtország volt képes a legtudatosabb válságkezelő gazdaságpolitikai mix-et kialakítani, Románia és Bulgária ezzel szemben egyelőre nem tudta növekedési kilátásait érezhetően javítani. A rövidtávú konvergencia megtorpanás akár hosszú-távú tendencia is lehet abban az esetben, ha az innováció, oktatás és humán tőke fejlesztés áldozatul esik a megszorító programoknak. Az európai integráció alapját és legitimitását jelentő konvergencia folyamat megtorpanása komoly veszélyeket hozhat nemcsak az egyes tagállamok, de az egész európai projekt szempontjából, egyben a térség egészének lemaradásához vezethet.        

Mérlegen az euró-csatlakozás

Az újonnan csatlakozott tagállamokban a reálfelzárkózás, illetve a nominális mutatók közelítése az uniós átlaghoz nem most kezdődött el, az ahhoz vezető feltételrendszer kialakítása már a rendszerváltás óta folyik. Ennek ellenére a reálfelzárkózás folyamata még évekig (egyes országok esetében akár évtizedekig) eltarthat, s a nominális mutatók (tartós) teljesítése ennek függvényében számos területen nehézséget jelent. A kelet-közép-európai tagállamokban mind a nominális, mind a reál-konvergencia területén eltérő eszközrendszerrel találkozunk a kiindulási helyzet, illetve a történelmi tapasztalatok függvényében. Az „új csatlakozó” nyolc kelet-közép-európai országból álló csoportból a „Visegrádi négyek” sok szempontból hasonló megoldásokat, eszközrendszert választottak.[2]

Az euró-bevezetésének időzítése, az ahhoz vezető konvergencia-út, az eszközrendszer kiválasztása nyilvánvalóan végső soron politikai döntés, azt megelőzően azonban a költség-haszon elemzésre alapuló gazdasági megfontolások lehetnek irányadók. Általánosságban véve a közgazdasági elmélet szerint kis és nyitott gazdaságok esetében, ahol magas a fejlődési ciklusok harmonizáltsága az euró-övezettel, az euró-csatlakozás potenciálisan nagyobb előnyöket hozhat. A csatlakozás legkézenfekvőbb hátránya ezzel szemben a független monetáris politika elvesztése és a készpénz cseréje. Az euró-bevezetéssel az árfolyamkockázat is eltűnik, csökken a tranzakciós költség, csökken a tőkeforrás költsége, nőhet a külföldi tőkebeáramlás az országba. Szlovákia esetében például a jegybanki számítások szerint hosszútávon 7-20% lehet az addicionális növekedés. Mindamellett a felsorolt előnyök mellett a pénzügyi válság felszínre hozott több olyan addicionális költségtényezőt is, amely ezen előnyök mértékét mérsékelheti, relativizálhatja, gazdasági és politikai többletterheket teremthet (pl. a szlovák kormány az EFSF kiterjesztésén bukott meg). A pénzügyi mentőprogramok az euró-tagságból fakadó kötelezettségek körét bővítették ki, ezzel mérsékelve a pozitív GDP hatást. (Szlovákia az első mentőcsomagban nem is vett részt, az azt követőkben viszont már benne maradt, emellett az ESM tagjává is vált.)

A lengyel kormány 2013 folyamán több alkalommal is kinyilvánította elkötelezettségét az euró-projekt mellett, az ahhoz elvezető út kidolgozása a jegybank és a kormányszervek közös szakértői munkáján alapul. A válság tanulságaként a lengyel kormány azt a következtetést vonta le, hogy a tagsághoz nem elégséges a maastrichti kritériumok teljesítése, a tagállamnak saját mérlegelése függvényében olyan tényezőket is figyelembe kell vennie, mint a tagállami versenyképesség, a kormányzás minősége, a makrogazdasági helyzet és kilátások. A kérdés összetettségét bizonyítja, hogy a nominális konvergencia mellett nemcsak a reál-konvergencia szintje, de a nettó befektetői pozíció, illetve az intézményi integráció mértéke is fontos lehet a csatlakozás mérlegelésekor. A felkészülésnél figyelembe venni kívánt tényezők körét az adott tagállamnak magának kell kialakítania, ugyanakkor ez nem jelenti a hivatalos felvételi feltételek változását. Mindezek nem csupán az euró-bevezetés miatt fontosak, de az ország makrogazdasági stabilitásához is. A kérdéskör objektív vizsgálatához a legjobb megközelítés, ha az euróra mint lehetőségre tekintünk, amely azonban feltételekhez kötődik, és endogén fejlődés eredménye.

A pre-in státusz ambivalenciája

Az euró-zóna jövője, valamint a kelet-közép-európai országok integrációja szempontjából egyaránt meghatározó kérdéskör, hogy az új tagállamok mikor és milyen (belső és külső gazdasági) feltételek mellett tudják bevezetni a közös európai valutát. A 2004. május elsejei csatlakozás az Európai Unió fennállásának legnagyobb bővítéseként vonult be a Közösség történetébe. A bővítés számos más társadalmi-politikai aspektusa mellett komoly dilemmákat hozott a monetáris politika területén is, mind az Európai Unió, mind az új tagállamok részéről. Az új tagállamok a csatlakozási szerződés aláírásával vállalták az eurózónabeli tagságot is. A szerződés monetáris unióval foglalkozó fejezete esetükben kifejezetten rögzíti, hogy az euró-tagság kötelezettség, annak feltétele pedig a maastrichti konvergencia-kritériumok teljesítése.[3] A tagság bekövetkeztéig jogi státuszuk ebből a szempontból a „member state with derogation”, vagyis tagállam mentességgel lett (pre-in státusz). Az új tagállamok előtt álló dilemma az uniós csatlakozást követő években ebből következően az euró-bevezetés időzítése, illetve az ahhoz vezető konvergencia-út meghatározása.

A bővítés a közös európai monetáris politikát alakító intézmény, vagyis az Európai Központi Bank (EKB) szempontjából is bonyolult helyzetet teremtett. Amíg ugyanis a tagsági szerződésből az olvasható ki, hogy az euró-csatlakozás rövidtávú kötelezettség, addig az EKB kommunikációjában a konvergencia-kritériumok hosszútávú teljesítésének fontossága, a fenntartható nominális konvergencia iránti igény hallható ki. Ma nem a GMU létrehozása (vagyis léte) a cél, hanem az övezet stabilitásának fenntartása az, ami az európai jegybank döntéseit befolyásolja. Ez különösen így van a válság következtében. Változtak a tagság feltételei az intézményrendszer átalakítása miatt. Az uniós szabályozási-irányítási rendszer általános felülvizsgálata következtében az euró-övezeti, mind pedig az azon kívüli országokkal szemben sokkal komplexebbé váltak a betartandó elvárások. Az új keretek irányadók, ha nem is minden elvárás tekintetében, az euró-övezeten kívüli tagországokra is. A pre-in státusz egyelőre egyfajta külső megfigyelői lehetőséget biztosító burka idővel elkophat, az euró-övezet a jogok és kötelezettségek azonos kezelésével kizárhatja ezt az ország-csoportot még a megfigyelői státuszból is.

A KKE térség országai a csatlakozás kérdésében az euró-övezeti bizonytalanságok miatt a gyors csatlakozási szcenárióról inkább a halogató, időben kiváró stratégia felé fordultak. Csehországban egyenesen a népszavazás beiktatásának kérdése is felmerült, amely lehetővé tehetné – svéd mintára – az euró-bevezetés időben bizonytalan időpontra halasztását. A cseh szkeptikus hozzáállás más európai projektek esetében is jól megfogható, ez látszik az euró plus pact, illetve a TSCG-ből való kimaradáson is. Lengyelország elkötelezettebb a projekt mellett, a megközelítés sokkal inkább politikai, nemzetközi politikai érveket figyelembe vevő. Lengyelország az euró-csatlakozást az európai döntéshozatali mechanizmusban kifejtett befolyás szempontjából közelíti meg, amit a cseh elit például nem vesz figyelembe. A lengyel kormány döntéséhez szakértői csoportot kért fel, amely a gazdasági szempontokat mérlegelő háttérelemzéssel alapozza meg az előnyök kihasználását leginkább lehetővé tevő szcenárió kidolgozását. Magyarország a csatlakozás időszakában még határozott elkötelezettsége a kritériumok teljesítésének ellehetetlenülése miatt vette le napirendről a kérdést – a céldátum többszöri eltolása után. Jelenleg politikai megfontolások állnak az euró-kérdéssel kapcsolatos távolságtartás mögött – a nemzeti valuta és monetáris irányítás önállósága szimbólikus tartalommal bír. A hivatalos kormányzati álláspont a reálfelzárkózás szintjéhez (90%-os egy főre eső GDP szint) köti a csatlakozás bevezethetőségét. Gazdasági megfontolásként a valuta gyengítésével nyert versenyképességi előnyökkel érvel a kormányzati elit, amely azonban hosszútávon versenyképességi hátrányokat okozhat.      

Következtetések

1. Annak ellenére, hogy a pénzügyi és gazdasági válság negatív hatásaira a térség országai relatíve ellenállóan reagáltak, a válság hatására a konvergencia folyamat láthatóan lelassult. A csatlakozással kapcsolatos megfontolásokat azonban nem a monetáris és fiskális kritériumok teljesíthetőségéből fakadó kötelezettségek vezérlik, előtérbe kerültek a politikai (és a társadalmi elvárásokat figyelembe vevő) érvek a kérdéskör megközelítésénél.

2. A válság relativizálta az euró csatlakozás problematikáját a Kelet- és Közép-Európai országokban, prompt megoldásra a V4 euró-övezeten kívüli tagjai nem törekednek. A pre-in státusz azonban csak átmeneti időszakra biztosítja a megfigyelői szintű részvételt az európai unió magországainak számító körben hozott döntéseknél. Ez a legfőbb motiváció jelenleg a leginkább pro-euró tagország, Lengyelország hozzáállásában.

3. Az euró-csatlakozás kapcsán meghozott döntésnél mindenképpen fontos a gazdasági megfontolások figyelembe vétele, amely – az övezet válsága, egyes tagállamok nehézségei, stb. – ellenére számos előnyöket hordoz a stabilitási kultúra importja, az árfolyamkockázat kiküszöbölése, a tőkeáramlás élénkülése révén. Az egyes tagállamok saját felkészülési stratégiájukkal tudnak leginkább kialakítani optimális konvergencia utat az övezetbe, amely lehetővé teszi a tagságból fakadó előnyök maximalizálását, egyben – a válság által méginkább felszínre jövő – veszélyekre és kockázatokra való felkészülést. A hosszútávú felzárkózás ráirányítja a figyelmet a versenyképességi tényezők erősítésének szükségességére, amely az innováció és oktatás fejlesztését feltételezi.

4. Az euró-csatlakozás alapfeltételének számító nominális és reál-konvergencia az Európai Unió stabilitása, politikai alapjai és fenntarthatósága szempontjából is alapvető folyamat. Ennek fenntartása, a tagállamok ösztönzése az Európai Bizottság feladata, amely az európai szemeszter keretében erre külön jogosítványokat kapott. Az európai intézményeknek is érdeke, hogy az euró-projektet a tagállami érdekek ne ássák alá, a közös valutába vetett piaci bizalom megerősödjön. Ehhez a KKE térség csatlakozási hajlandósága is hozzásegíthet.