Február 7-8-i ülésén az Európai Tanács egyezségre jutott a 2014-2020-re szóló ún. „Többéves Pénzügyi Keretről”. Bár az EU történetében először fordult elő, hogy a megelőző időszakénál kisebb költségvetésről állapodtak meg, a tagországok állam- és kormányfői egytől-egyig elégedettség sugárzó arccal távoztak a csúcstalálkozóról. Válság idején már annak is örülni kell, hogy egyáltalán van megállapodás!?

Az tény, hogy a tárgyalásokra rányomta bélyegét a globális pénzügyi és gazdasági válság. Amikor a tagországok az uniós kiadások felső határáról döntenek, ezáltal azt is meghatározzák, hogy mekkora bevételei legyenek a közös költségvetésnek. A politikusok tisztában vannak azzal, hogy csak a befizetési oldal a biztos. Ellenben azt, hogy melyik tagország mennyi támogatást kap a büdzséből, már számos egyéb tényező befolyásolja. Következésképpen még a nettó kedvezményezettek számára sem közömbös, milyen méretű költségvetés születik.

Mindazonáltal, költségvetési ügyekben a kompromisszum nem annyira az eltérő állásfoglalások összegyúrásából jön létre, sokkal inkább abból, hogyan sikerül a hangadó országoknak az egymással előzetesen egyeztetett nézeteiket elfogadtatnia a többi tagországgal. A közös büdzsé legnagyobb nettó finanszírozói (németek, britek, franciák, olaszok) most is – súlyuknak megfelelően – különböző összetételű megbeszéléseken biztosították a maguk számára, hogy a végső megoldás elfogadható legyen. A britek megőrizték a szemükben oly értékes, ám szakmailag teljesen elavult és védhetetlen visszatérítésüket (rebate). Ezenkívül elérték, hogy mind a kötelezettségvállalások, mind pedig a tényleges kifizetések csökkenjenek – és nem csupán a Bizottság eredeti javaslataihoz képest, de még a 2007-2013-as pénzügyi kerethez képest is. (lásd tábla)

Tábla

A franciák megmentették a közös agrárpolitikát, melynek támogatásai reálértékben ugyan jelentősen csökkennek, de hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy a termelési koncentráció és a technológiai fejlődés hatása ezt még könnyedén ellensúlyozhatja. Szintén fontos francia érdek volt a beruházások ösztönzése és a munkahelyteremtés bátorítása, melyek az 1. fejezetből nyernek finanszírozást. Érdemes megfigyelni – és ez már nem csak francia vagy pl. német, hanem általában a fejlettebb tagországok érdeke –, hogy a büdzsé százalékosan és összegszerűen is legnagyobb bővülést hozó tétele az 1/a alfejezet („Versenyképesség a növekedésért és a foglalkoztatásért”). Ebben olyan témákról van szó, ahol a régi tagországok egyrészt jelentős előnnyel, illetve kiváló „agyelszívási” képességgel rendelkeznek (pl. oktatás, kutatás), másrészt náluk található a „kivitelezési kapacitás” zöme (infrastrukturális projektek). Szintén a fejlett tagoknak tetszően változik az 1/b alfejezetben („Gazdasági, társadalmi és területi kohézió”) felhasználható összegeknek az egyes főbb csoportok közötti megoszlása. Míg a legkevésbé fejlett régiók (az ábrán lilával) támogatása a 2013-as szinthez képest 23,5 százalékkal csökken, addig a fejletteké (lásd zölddel) 12 százalékkal nő, a zömében a régi tagországokban található ún. átmeneti régióké (sárga) pedig 2,3-szorosára ugrik. Eközben az elmaradott és átmeneti régiók számára hozzáférhető Kohéziós Alap forrásai 20 százalékkal csökkennek.

Ábra

Forrás: Bizottság

Az olaszok – amellett, hogy az agrár- és kohéziós pénzekből továbbra is masszívan részesülnek – kiharcolták az egyes országoknak (pl. Ausztria, Svédország, Hollandia) járó visszatérítések stabilizálását. Egy esetleges növekedés ugyanis – Franciaország mellett – az azok finanszírozásában szintén jelentős szerepet játszó Olaszország terheit emelné.

Végül a németekről. Németország, mint az EU legnagyobb finanszírozója – a befizetésekből 20 százalékkal részesedik, éves nettó hozzájárulása 9 milliárd euró – alapvetően meghatározta a tárgyalások menetét. Berlin lényegében arra figyelt, hogy biztosan létrejöjjön a megállapodás, de nettó terhei ne nőjenek. Eközben a rendkívül versenyképes német gazdaság maximálisan kiaknázza az egységes piacból származó előnyöket: az EU-27-ekkel szemben 2011-ben kb. 120 milliárd eurós kereskedelmi többletet ért el (forrás: Destatis).

A költségvetési tárgyalások meghatározó szereplői arra is ügyeltek, hogy a többi tagország vezetői is emelt fővel térhessenek haza. Változatos indokokkal szinte minden tagország kapott minimum egy, néhány száz – esetleg 1-2 milliárd – eurós, „névre szóló” csomagot. Emellett létre hoztak két új eszközt: egy, a fiatal munkanélküliség csökkentését célzó 6 milliárdos alapot a 25 százalékosnál nagyobb rátával rendelkező régiók megsegítésére (dél- és kelet-európai érdek), valamint egy másikat, a leginkább rászoruló személyek (éhezők, hajléktalanok) támogatására – 2,5 milliárdos költségvetéssel.

Bár a Többéves Pénzügyi Keretre vonatkozó megállapodással látszólag mindenki elégedett, azért van kivétel. Ez a kivétel ráadásul éppen az az Európai Parlament (EP), amelynek a Lisszaboni Szerződés értelmében áldását kell adnia rá. Az EP négy legnagyobb politikai tömörülésének (konzervatívok, szocialisták, liberálisok, zöldek) vezetői mindenesetre közös nyilatkozatban igyekeztek leszögezni, hogy a megállapodást a jelenlegi formájában nem támogatják. Szerintük az nem javítja az európai gazdaság versenyképességét, és nem szolgálja az európai polgárok érdekét.

Külső szemlélőként még egy szervezetnek lenne oka az elégedetlenségre, jelesül az EU fő javaslattevő szervének, az Európai Bizottságnak. Érdemes összevetni a Bizottság 2011 nyarán kelt eredeti javaslattervezetét a február 7-8-i csúcson elfogadott anyaggal. Az eredmény eléggé lehangoló. A kiadások reálértékben nem 5-5 százalékkal nőttek, hanem 3,4-3,7 százalékkal csökkentek a kötelezettségvállalások és a tényleges kifizetések tekintetében. Ráadásul a Bizottság által a költségvetésen kívülre vitt több jelentős tételt (termonukleáris és földmegfigyelési projekt, agrárválság esetén működésbe lépő tartalékalap) is ebből a csökkenő költségvetésből kell megoldani.

A versenyképességet, növekedést és foglalkoztatást célzó alfejezetben a modernizáció egyik zálogának, valamint az egységes piac megvalósításában igen fontos elemnek tekintett ún. Európai Hálózatfinanszírozási Eszköz (lényegében a közlekedési, energetikai és digitális hálózatok összekapcsolása) a tervezett 50 milliárd helyett 29,3 milliárd euróval fog gazdálkodni. Ezen belül az egyes hálózatok közül a közlekedési 27, az energetika 44, a digitális pedig 89 százalékkal kevesebb támogatást kap.

Az agrárpolitika egyik mérföldkövének számító cappinget nem kötelező elemként vezetik be, vagyis továbbra sem lesz felső korlátja a gyakorlatilag szabad felhasználású szubvencióként, sőt, a termeléshez nem, csak a terület mezőgazdasági művelésre való alkalmasságát fenntartó tevékenységhez kötött, életjáradékszerűen kapott közvetlen támogatásoknak.

A költségvetés bevételi oldalát jelentő saját források rendszerében szinte alig van változás. Pedig a Bizottság két új forrásra (pénzügyi tranzakciós adó, modernizált ÁFA-alapú adó) is javaslatot tett, valamint a korrekciós mechanizmus változatos formáit éves átalánnyal váltotta volna föl a költségvetés legnagyobb befizetőinek számító tagországok esetében. Mindebből semmi sem lett. Csupán a tradicionális saját források (vám, cukorilleték) beszedésével kapcsolatban költségként visszatartható összeg aránya változik a korábbi 25-ről 20 százalékosra. (A Bizottság 10 százalékot javasolt.)

Összességében elég ambivalens érzés lehet azt tapasztalni, hogy miközben a Bizottságban Európa legjobban fizetett hivatalnokai – akiknek a bérét egyébiránt az új költségvetési megállapodás is érintetlenül hagyja – egyre-másra dolgozzák ki kiváló javaslataikat, a valóság és a politikai akarat rendre keresztülhúzzák a számításaikat. Arról nem beszélve, hogy miközben a Bizottságnál nem győzik hangsúlyozni az egyszerűsítésre és átláthatóságra törekvést, addig az elfogadott javaslatok hemzsegnek a kivételezésektől, az egyes tagországoknak címzett extra juttatásoktól, a támogatásokat egyre komplikáltabb feltételekhez kötik, és a támogatások elosztásának módja sokszor a szakember számára is követhetetlenül bonyolult.

Végül néhány szót arról, hogyan érinti a büdzséről szóló megállapodás Magyarországot. Tisztán könyvelői-számszaki szempontból nézve a hazánkat leginkább érintő fejezeteket, reálértékben az agrártámogatások kb. ötödével, a kohéziós (felzárkózási) támogatások pedig mintegy negyedével (a Budapestet is magában foglaló Központi Régióban több mint 70 százalékkal) csökkennek a 2007-2013-as periódushoz képest. A többi fejezetből nemigen van esély az így elvesztett összegeket pótolni. Nettó pozíciónk kb. évi 1 milliárd euróval (közel 300 milliárd forinttal) romlik. Természetesen nem kizárt – és a Bizottságnál is szeretnek azzal érvelni –, hogy kevesebb pénzt hatékonyabban elköltve akár nyerni is lehet a változáson. Látható, hogy a magyar élelmiszergazdaságot évi 1,5 milliárd eurónyi támogatás sem teszi hatékony, fejlődőképes ágazattá, és a kohéziós pénzek felhasználása is keservesen megy. Talán hallgatni kellene ez egyszer a Bizottság tudós tanácsaira, és valóban a jövő érdekében elkölteni ezt a kevesebb forrást: humán erőforrásra, nevelésre, szak- és felsőoktatásra, kutatásra, szociális kohézióra, a kirekesztettség csökkentésére, arra, hogy az emberek, de legalább a fiatalok találjanak maguknak jövőképet ebben az országban. 

Somai Miklós