Előhang. Az alábbiakkal nem egyetértő olvasók türelmét kérem! Olyan nézetrendszert alkalmazok a mai világunk magyarázatára, amely ugyan nem divatos, de a statisztikai tények által nagymértékben igazolható, s szerintem egységes logikai rendszert képez. Ez az amerikai és európai egyetemeken egész tanszékek által is képviselt marxi gyökerű világrendszer-szemlélet.

1. A „globalizáció” fejlődéstörténete. Az emberiség gazdasági folyamatokkal is alátámasztott, visszafordíthatatlanul szerves egységesedése a kapitalizmus korszakával kezdődött. A gyarmatosítással a tőkefelhalmozás nemzeti és nemzetközi (világgazdasági) forrásai egyesültek. Közöttük inkább a világgazdaság az előfeltétel. A világgazdaság és a nemzeti gazdaság csak egymás által létezik. Az évszázadok folyamán a kereskedelem, a tőkekivitel (és sokszor az erőszak) révén fokozatosan alakult ki a munkamegosztás, és az azon alapuló kereskedelem, tőkeviszony, érdekviszony, kölcsönös függőség, ellenőrzés és hierarchia összefonódó nemzetközi és sok nemzetre kiterjedő rendszere, amely pl. a második világháború után a formális politikai birodalmi kereteket (a gyarmati rendszert) nélkülözhetővé tette.

A hatvanas évek végére az addigi állami beavatkozásos gazdaságpolitika kimerítette lehetőségeit, ez a profitráták esésében, majd az 1974-es válságában is megmutatkozott. Ráadásul az USA tért vesztett, kormányzata kiutat keresett. Csak a nemzetközi gazdasági viszonyok kiteljesítése segíthetett: a nemzetközi kereskedelem és pénzügyi áramlások maradék nemzeti akadályainak lebontása; a felesleges – hasznot nem hozó – amerikai dollárok kihelyezése a világpiacra (eurodollárok); az olajár politikai döntés alapján történő megemelkedése, melynek hasznát visszaforgatták a fejlett országokba; az elmaradott térségek eladósodása (eladósítása), mely ideiglenesen megnövelte a fejlett országok árui iránti keresletüket és a hitelezőknek később örökjáradékot biztosított; a reálfedezet nélküli pénzügyi luftballon kialakítása, mely az adósságtörlesztésekkel együtt hatalmas nemzetközi jövedelem-újraelosztást tett lehetővé; a nagy monopóliumok további, immár egyre inkább nemzetközi összefonódása, összeolvadása, stratégiai szövetsége, azaz a transznacionális társaságok térhódítása; továbbá a termelés racionalizálása, technológiai megújítása és a gyáripari tevékenység egy részének kihelyezése az olcsóbb bérű országokba; végül de nem utolsó sorban, a bérjövedelmek visszafogása, a szociális és jóléti rendszerek világméretű megnyirbálása. Mindennek a neoliberális gazdasági ideológia, azon belül elsősorban Milton Friedmann monetarizmusa adott keretet. Ez a globalizáció kiteljesedésének időszaka. A kapitalista viszonyok (tőkeérdekek) dominanciája újra megerősödik („mélyülés”, v. „a kapitalizmus kapitalizálása”), másrészt a Földgolyó legtávolabbi zugai is egyetlen nagy termelési folyamat részei lesznek, beleértve a volt szocialista országok piacainak meghódítását a kilencvenes években („tágulás”).

2. A globalizáció néhány mutatószáma. A nemzetközi áru- és szolgáltatáskereskedelem/világ GDP arány a hetvenes években 10% körül stagnált, 1990-ben 19 %-ot tett ki, 2012-re elérte a 32 %-ot (az EU-n belüli kereskedelem nélkül!). Ma már Földünkön a külföldi leányvállalatokkal is rendelkező transznacionális monopóliumok adják a világ ipari termelésének több mint a felét, a világ GDP-jének negyedét. A nemzetközi kereskedelem 2/3-a van a kezükben. A külföldi közvetlen működőtőke beruházások állománya a világexportnak a 10-20%-át tette ki az 1950-es évek kezdetén, 2000-es évek elején a 90 %-át, 2012-ben a 105%-át. A valuta- és egyéb pénzügyi spekulációs forgalom értéke mára a világ áru- és szolgáltatásexportjának(a nemzetközi reáláramlásoknak) 50-szerese, a Föld éves GDP-jének közel tizenötszöröse lett. Az egy főre eső jövedelmet tekintve a 19. század közepén 2-3-szoros volt a különbség az akkori gyarmattartók és gyarmati országok között, a 20. század közepén 9-szeres, a globalizációs korszak kezdetén, azaz az 1970-es évek elején 14-szeres, a mostani ezredfordulót követően már 20 vagy 26-szoros. A leggazdagabb és a legszegényebb országok egy főre jutó GDP-je között 80-szoros a különbség. A fejlett országokban a bérek vásárlóértéke két-három évtizede lényegében stagnál, az alacsonyabb jövedelműeké csökkent, különösen az Egyesült Államokban. A legtöbb fejlett és sok elmaradottabb országban tágul a Gini index által mutatott jövedelmi rés (ezt legújabban az IMF is kedvezőtlennek tartja).

3. Szakirodalmi értelmezések.  A „hiperglobalista” szemlélet szerint (pl. R. B. Reich, P. Drucker, K. Ohmae) a nemzetgazdaságok már lényegében nem létező entitások. A fejlődéskutató baloldaliak (pl. I. Wallerstein és a neomarxista S. Amin) szerint a kapitalista világgazdaság, mint rendszer messzemenően egységes, de jelentős mértékűek annak strukturális differenciáló hatásai, így különösen a Dél kizsákmányolása és elnyomorodása. Egyes szkeptikusok (mint P. Hirst és G. Thompson, R. Gilpin, L. Weiss) statisztikai elemzésekre hivatkozva azt állítják, hogy a jelenlegi világunk nem globalizáltabb, minőségileg nem más, mint a 18.-19. század fordulóján volt. A közbülső „transzformációs” nézet (A. Giddens, M. Castells, J. Rosenau, P. Dicken) szerint a globalizáció, a gazdasági interdependencia (kölcsönös függőség) jelenlegi szintje minőségi változást jelent, de a nemzeti szint ma még létező. Elismerik, hogy vannak nyertesek és a vesztesek, hogy nőnek a szociális különbségek, beleértve az Észak és Dél közti szakadékot.

4. A globalizácó = transznacionális monopolkapitalizmus. A globalizáció nem egyszerűen a termelési tényezők (áruk, tőke, munkaerő) országok és térségek közötti áramlása, hanem a gazdasági viszonyok (termelés, munkamegosztás, pénzügyi rendszer), a termelési viszonyok (tulajdonviszonyok) megerősödő nemzetköziesedése, egységesülése. A globalizáció nem más, mint a kapitalizmus új stádiuma, a transznacionális monopolkapitalizmus.  Részleges működési módváltás, azaz részleges formációváltozás. Az egyre jobban koncentrálódó transznacionális monopoltőke egyrészt integrálja a világgazdaságot, másrészt differenciálja. A globalizáció távolról sem jelent homogenizációt. A legnagyobb tőketulajdonosok (termelők, pénztőkések, spekulánsok) éppen az országok és térségek közötti különbségeket (bérkülönbségeket, bérköltségek eltéréseit, a munkaerőpiac „rugalmasságát”, az adózási és gazdaságösztönzési sajátosságokat, kamatkülönbségeket, stb.) használják ki. A tőkeerő és a versenyképesség történeti elemei azonban erősebbek, mint az aktuális gazdaságpolitikáé. A gazdaság duális szerkezetű marad a perifériás országokban.

5. A transznacionális kapitalizmus a monopolkapitalizmus stádiuma. Hobson Imperializus című műve (1902), Hilferding A finánctőke c. munkája (1905), Karl Kautsky   írásai (1913-1915), Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. könyve (1913), Otto Bauer írásai nyomán Lenin Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka c. brosúrájában (1917) adja meg a monopolkapitalizmus (imperializmus) ismérveit: 1) a termelés és a tőke koncentrációja, amely létrehozza a gazdasági életben döntő szerepet játszó monopoliumokat; 2) a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével és az ezen a „finánctőkén” alapuló fináncoligarchia kialakulása; 3) a tőkekivitel az árukivitelnél is nagyobb jelentőségre tesz szert; 4) a monopóliumok és azok szövetségei felosztják egymás között a világpiacot és 5) befejeződik a Föld területi felosztása a legnagyobb tőkés hatalmak között. A mai vonatkozó statisztikák feldolgozását elvégezve azt mondhatjuk, hogy a mai kapitalizmusban a monopolkapitalizmus (imperializmus) általános jegyei érvényesülnek. Az első négy ismérv – a gazdasági ismérvek – alapján a monopolkapitalizus kiteljesedésének, beteljesülésének korszakát éljük. Az uralmi-hierarchikus geopolitikai viszonyokat kifejező ötödik ismérv alapján pedig azt mondhatjuk, hogy bár ezek formája változott – a gazdasági kényszer szerepe erősödött, a közvetlen erőszak szerepe gyengült, de nem szűnt meg –, alapjában véve a hierarchikus világrend, a függőség fennmaradt (még ha egyes esetekben aszimmetrikusabbá is lett). 

A transznacionális monopolkapitalizmus a monopolkapitalizmus klasszikus és állammonopolista szakasza után, annak harmadik stádiuma. Ugyanakkor az is világos, a korábbi stádiumaihoz képest markánsan eltérő (sajátos) jegyeket is mutat:

1. a tulajdonviszonyok nemzetköziesedésében (pl. külföldi beruházások, ipar-kitelepítés) és ezzel a nemzetközi jövedelemelosztásban.
2. A pénztőke (pénzügyi luftballon) szerepében, ezzel az értéktöbbletek nemzeten belüli és nemzetközi újraelosztásában (pénzügyi szféra „élősdiségének” mértékében).
3. A centrum-országokban megváltozik a kapitalista gazdaságra jellemző ciklikusság természete, mégpedig jellemzően az extenzívebb termelés kitelepítésével a perifériára, ugyanakkor egyes területeken a technikai fejlődés permanensé válásával a fejlett országokban. Az extenzív és intenzív fejlődési szakaszok – ezek korábban jellemzően egymást követték – a térben és időben egymás mellé helyeződnek.
4. A világméretekben tevékenykedő (optimalizáló) nagyvállalatok a gazdasági hullámzásból adódó nehézségeiket jobban teríteni tudják, jobban át tudják hárítani az egész világra.
5. A globalizáció folytán – a nemzetközi tőkeáramlások felgyorsulása, az adóssághegyek felduzzadása, stb. következtében – az egyes országok makroegyensúlya törékenyebb, nagyobbak az egyensúlyhiányok, mint a kapitalizmus korábbi szakaszaiban.
6. A nemzetállami kormányok gazdasági manőverező képessége gyengül, nincs szó azonban korunkban a nemzetállamok teljes megszűnéséről. Minden jelszó ellenére az állami újraelosztás nem csökkent (az USA-ban és Japánban nőtt).
7. Az elmúlt évtizedekben a profitráták fenntartásának egyik legfontosabb eszköze a fejlett országokban a tőkejövedelmek növelése (jellemzően kisebb adóztatás és virtuális értéknövekedés folytán), ugyanakkor a bérjövedelmek csökkentek a GDP arányában. A jóléti állam leépítése került napirendre. Ezért erősödik a társadalmi ellenállás.
8. A kapitalizmus történetében először fordul elő, hogy (a termelés-kitelepítés és a további automatizálás folytán) a foglalkoztatás a fellendülés idején is stagnál vagy csökken, esnek, esetleg szinten maradnak a reálbérek.
9. A globalizációs folyamat súlyos társadalmi következményekkel jár. Felgyorsult a világméretű differenciálódás folyamata: tovább nőttek a jövedelmi különbségek az országokon belül és az országok között. 

Farkas Péter