Jelenleg éppen akkor fenyeget a lassulás, az újabb növekedési válság réme, amikor a hasonló válságciklusokat követően (3,5-4,8 év után) a gyorsütemű növekedés szokott következni.
Hosszú táv
A világgazdaság növekedési üteme évtizedről évtizedre lassult, különösen a neoliberális világmodell időszakában, a hetvenes évektől. Ezen belül valójában csak a fejlett országokban zuhant (a kétezres évekre 1,6 %-ra) a GDP tízéves átlagos növekedése. E tendencia hátterében elsősorban a neoliberális gazdaságfilozófia és következményei állnak (a magas pénzügyi hozamráta és luftballon, az általános eladósodás, a transznacionális társaságok termelés-kitelepítése stb.). Mindezzel a közgazdasági szakma általában nem vet számot, túlhangsúlyozza a rövid távú hatások jelentőségét. A feltörekvő és fejlődő országok azonban átmeneti lassulás után újra szárnyalnak, melynek legfőbb oka a „helyettesítő” hatásuk.
Középtáv
A 2008 végétől meghirdetett állami mentőcsomagok, a monetáris és fiskális lazítás csak ideiglenes fellendülést okozott 2010-ben, ugyanakkor elódázta a pénzügyi és felesleges termelő kapacitásbuborékok, szerkezeti feszültségek megszüntetését. Így – paradox módon – a soha korábban nem látott nagyságú (keynesi típusú) állami beavatkozás, a magánveszteségek „társadalmasítása” mentette meg a neoliberális korszakban felhalmozódott – ugyancsak példátlan – ellentmondások és egyensúlyhiányok nyomán kirobbant válság során a világgazdaságot az 1929-33-ashoz hasonló teljes összeomlástól, az árfolyamluftballonokat a teljes kipukkadástól, azaz a reáliákkal nem fedezett tőkéket az általános és nagyarányú elértéktelenedéstől. Ezzel (egyelőre) alapvonásaiban megmentette a neoliberális korszak nagy válsághoz vezető gazdasági szerkezetét, működési módját, érdekviszonyait és ellentmondásait. A pénzügyi spekuláció továbbra is magasabb jövedelemmel kecsegtet, mint a termelő és szolgáltató tevékenység. Ennek következtében a hatalmas tőkeinjekciókkal megmentett bankok és egyéb pénzügyi intézmények továbbra sem finanszírozzák a termelést, a globális banki hitelállomány a válság utáni nyomott szinten stagnál. A termelés alulfinanszírozottsága, a piacok szűkössége miatt nem mennek végbe azok a szerkezeti változások, amelyek az új technikák bevonásával (nanotechnológia, biotechnológia, mikroelektronika új szintje) újabb fellendülést tennének lehetővé. Mindez a növekedési és pénzügyi válságot a korábbi hasonlókhoz képest elhúzódóvá teszi, növeli az újabb általános mélyhullám lehetőségét.
Rövid táv
A gazdasági növekedés hatótényezőinek elmúlt másfél éves adatai megerősítik, hogy a legtőkeerősebb és egyben hitelező országok anticiklikus gazdaságpolitikát folytattak (a fiskális és monetáris lazítás nyomán nőtt a hazai fogyasztás, a beruházás, az ipari termelés és a termelékenység), s ugyanakkor némileg fokozódó jövedelemátcsoportosítás valósult meg a javukra a félperifériás országokból. A gazdaságösztönzés, a keresletteremtés módszereit helyezhették előtérbe, mert a mai „játékszabályok” szerint olcsón tudják finanszírozni magukat (állampapírjaikat) és újabb (akár külföldi) hiteleket tudnak felvenni annak ellenére, hogy nagyon magas az adósságrátájuk. Így fenn tudták tartani gazdasági növekedésüket, de nem tudták megakadályozni a lassulást, az EU pedig már recesszióba került 2012-ben. Ugyanakkor a jellemzően a legfejlettebb országok bankjainak eladósodott (európai) perifériák és félperifériák az adósság-refinanszírozás, a görgetés érdekében jelentős kamatfelárakat fizetnek. Ráadásul adósságtörlesztési nehézségek esetén a „triád” a perifériás országok külső hiteltörlesztési képességének megőrzése (a centrum bankok, befektető társaságok) érdekében megszorításokat ír elő, ami csökkenti a jövedelemtermelést, a keresletet. Ezekben az országokban az elmúlt másfél évben visszaesett a belső lakossági kereslet, a beruházások szintje. A többnyire dinamikus exportteljesítményük ellenére a fejlett centrum félperifériájának egyre több országa küzd elhúzódó recesszióval. Negatív spirál alakul ki: a csökkenő jövedelemből a korábbi fizetési képesség is gyengül, ami újabb megszorításokhoz „vezet”, és így tovább. A BRIC országok növekedése is lanyhul – elsősorban a világpiaci kereslet mérséklődése folytán.
Jelenleg nem nagyon látszik lehetségesnek a világgazdaság tartós kilábalása. A fejlett országok – a mentőcsomagok finanszírozása és az államháztartási bevételeik apadása miatt – mára jobban eladósodtak, mint általában a fejlődő országok, összességében lényegesen magasabb az adósságrátájuk. Ha továbbra is növelik adósságaikat és ezzel előre menekülnek, ösztönzik a gazdasági növekedést, mint az USA, akkor az egyensúlyi helyzetük romlik, az állami bevételeik egyre nagyobb részét köti le az adósságtörlesztés. Ha megáll a növekedésük a megszorítások és ezzel az eladósodás fékezése révén, a bevételeik is visszaesnek, az adósságmutatók ebben az esetben is romlanak (mint az euróövezet déli országaiban). Se előre, se hátra. Sem a megszorítások, sem a mesterségesen teremtett tőkebőség nem hoz megnyugvást. Ugyanez a kettős lehetetlenség, csapdahelyzet vezetett sok fejlődő országban újra és újra a fizetési és növekedési válságokhoz a nyolcvanas évektől.
Az aránytalanságok már olyan nagyok, hogy az adott működési mód keretei között nem kezelhetőek. A nemzetközi prognosztikai intézetek a világgazdaságra, a fejlett országokra és részben a feltörekvő és fejlődő térségekre – 2013 végéig szólóan – mérsékelt GDP növekedéseket jeleznek előre, az EU-ban pedig recessziót. A szöveges elemzéseikben azonban a bizonytalansági tényezők rohamosan erősödő fenyegetéséről adnak számot. Az is kimutatható, hogy a nemzetközi szervezetek (köztük az IMF) elbizonytalanodtak a követendő gazdaságpolitikai ajánlásaikban, az ENSZ pedig már lényegében a neoliberális gazdaságpolitikai elvek ellen foglal állást. A kapitalizmus jelenlegi modelljének növekedési tartalékai a jelek szerint kimerültek, valamiféle alapvető változásnak kell következnie. Még jó, ha ezt a változást nem egy 1929-1933-as válsághoz hasonló nagy összeomlás kényszeríti ki.
A világgazdaság jelenlegi helyzete minden világgazdasági szereplőre nézve veszélyeket tartogat, különösen a félperifériás és perifériás országokra, melyeknek nem állnak rendelkezésre mozgósítható forrásai, sőt tőkekivonás sújtja. A lefelé sodró tendenciák erősen hatnak az európai perifériára, de Közép-Kelet-Európa kissé jobb helyzetben van, mint a déli euróövezet. Magyarország ebben az összefüggésrendszerben azért is erőteljesen érintett, mert szomszédinál nyitottabb a gazdasága, már recesszióval küzd, a kormányzati gazdaságpolitika pedig a kevesebb tőkebeáramlás, fokozott tőkemenekítés, megdrágult hitelfinanszírozás miatt évente több százmilliárd forint veszteséget okoz a külgazdasági kapcsolatokon keresztül.
Farkas Péter
A fenti írás statisztikai elemzésekkel alátámasztott teljes terjedelemében „A változó világgazdaság – útkeresések, tapasztalatok, kilátások” című könyvben olvasható. Ebben sok egyéb szempontból is vizsgáljuk a jelenlegi globális gazdasági helyzetet és a fontosabb országokat, térségeket. A könyv három kötete az MTA KRTK Világgazdasági Intézet honlapján is olvasható a 2012. december 13-i könyvbemutató időpontjától.
