Az egységes nemzetközi bankszabályozás különösen eklatáns példa arra, hogy milyen visszatérő problémákkal küzd a pénzügyi szektor felügyelete mind a mai napig. A banki tevékenység globalizálódása, az egyes országok eltérő nemzeti tőkeszabályozása miatti különböző feltételek, valamint a hetvenes évek közepének bankválságai hatására a hetvenes évek végén egyre többször merült fel a nemzetközileg egységes banki szabályozás szükségessége. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 1975-ben alakult, fő feladata a versenysemleges szabályozási környezet kialakítása, olyan standardok és ajánlások kidolgozása, amelyeket az egyes országok beépítenek a saját jogrendjükbe. Az első bázeli szabályozáscsomagot 1988-ban fogadták el, mely utólag Bázel I. néven vonult be a bankszabályozás történetébe. A kilencvenes évekre ezeket a minden bankra egyformán vonatkozó szabályokat túlhaladta az idő. Habár a Bázel II. első változatát 1999-ben tették közzé, a végleges szabályok csak többéves szakmai konzultáció és vita után, 2004-ben születtek meg. Teljes körű bevezetése még nem fejeződött be, amikor a másodrendű jelzálogpiaci, majd pénzügyi válság miatt máris újabb intézkedéscsomag kialakítása került a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság napirendjére.
A Bázel II. egyik legfontosabb szabálya az volt, hogy a bankoknak mindig rendelkezniük kell egy minimális tőkével, amelyet a kockázattal súlyozott eszközállomány (risk-weighted assets) alapján állapítanak meg. A szabályozás értelmében, ha nőttek a kockázatok, a bankoknak tőkét kellett emelni, vagy az eszközállományt kellett leépíteni ahhoz, hogy a szabályok által megszabott minimális tőkeszintet fenn tudják tartani. Tehát ez a minimális tőke nem töltött be pufferszerepet, hiszen a bank nem használhatta fel szükség esetén. Ha rendszerszinten egyszerre több banknál is jelentkezett kockázat, akkor a bankok elkezdték tömegesen kiárusítani eszközeiket (ami az árak eséséhez vezetett, illetve romlott a meglévő hitelportfóliók besorolása), és szűkült a hitelezési tevékenységük. A tőkemegfelelési kényszer tehát erősítette a banki működés prociklikusságát.
A másik probléma a kockázattal súlyozott eszközállomány számításához kapcsolódott. A kockázatszámításnál alkalmazott kockáztatottérték-modellek (Value at risk-VAR) túl rövid időtávot vettek figyelembe, így fellendüléskor túl kevés, recesszió idején pedig túl sok tartalék képzését tették kötelezővé. Másrészt a kockázati súlyok képzése is megkérdőjelezhető: mivel a hitelminősítők besorolása alapján állapítják meg a mértéküket, ha egy értékpapír besorolása romlik, ezeket a papírokat a gazdasági szereplők tömegével piacra dobhatják, további értékcsökkenést generálva. Így a kockázati súlyok megállapítása is erősítette a Bázel II. szabályozás prociklikus jellegét. Ráadásul bár a Bázel II. szabálycsomagot a legtöbb országban beépítették a hazai szabályozásba, a helyi piaci sajátosságoknak köszönhetően több mint száz tagállami és felügyeleti diszkréció alakult ki, és ez rendkívül átláthatatlanná tette a rendszert. A helyzetet tovább bonyolították az Európában és Amerikában alkalmazott különböző számviteli standardok (International Financial Reporting Standards Európában és Generally Accepted Account Principles Amerikában).
A pénzügyi felügyeleti hibák egyértelműen hozzájárultak a válság kialakulásához. A Bázel II. viszonylag flexibilis rendszert biztosított a bankoknak, hogy maguk állapíthassák meg az őket érintő kockázatok jellegét és mértékét. Az elmúlt évek történései alapján ez a szabályozási forma nem vezetett megfelelő eredményre. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 2010 szeptemberében hozott döntést a Bázel III. nevű bankszabályozási csomag alapjairól. A válság által feltárt piaci kudarcok kiküszöbölése érdekében az új szabályozás célja egyrészt a mikroprudenciális szint megerősítése: az egyes bankok gazdasági sokkokkal szembeni ellenállóképességének javítása. Másrészt a makroprudenciális reformok a rendszerszintű kockázatokat és a prociklikusságot hivatottak kezelni.
A javasolt módosítások egyik fontos pontja a szavatoló tőkeelemek minőségének javítása és mennyiségének növelése. A Bázel III. a szavatoló tőke számítását új, egységes alapokra helyezi. Egyrészt megnöveli a kockázattal súlyozott eszközértékhez (RWA) viszonyított szavatoló tőkekövetelmény szintjét, másrészt szigorúbban határozza meg a szavatoló tőkének minősülő tőkeelemeket. A szavatoló tőke Tier 1 része (alapvető tőke, amelyet veszteségviselő képességben a Tier 2 vagy járulékos tőke követ) a jelenlegi 2%-ról (RWA-hoz viszonyítva) egy átmeneti türelmi időszak után 2019-re 7%-ra emelkedik majd. Tier 1 tőkerésznek csak az tekinthető, amely folyamatában (going concern) képes fedezni a veszteségeket. A szavatoló tőke (amely Tier 1 és Tier 2 részekből áll) a RWA 8%-áról 10,5%-ára emelkedik 2019-re. Ezek a tőkekövetelmény szintek tovább növelhetők, ha a nemzeti felügyelet addicionális tőkepuffer képzését írja elő (+max. 2,5%) túlzott hitelkiáramlás esetén.
A partnerkockázati tőkekövetelményt is növeli az új szabályozás. A partnerkockázati kitettség meghatározásában fontos szerepet játszó ún. pozitív várható kitettség (expected positive exposure) számolását konzervatívabb alapokra helyezi a stressztesztek szélesebb körű alkalmazásával a Bázel III. A pénzügyi intézmények eszközértékének számításakor magasabb korrekciós szorzó használatát írja elő az új szabályozás. Szintén a partnerkockázat kezelését segíti elő, hogy a származékos kereskedés minél nagyobb részét központi elszámolóházakba igyekeznek terelni a szabályalkotók. A túlzott kockázatvállalás korlátja lehet a tőkeáttételi mutató alkalmazása, amely gyakorlatilag a mérlegen belüli és kívüli eszközök arányát korlátozza. A szabályozás prociklikus hatásának csökkentése érdekében az új szabályozás lehetővé teszi, hogy a felhalmozott tőkét recesszió vagy gazdasági sokkok idején felhasználja a bank. Gazdasági konjunktúra idején tehát a bankoknak puffert kell képezniük, ez a többlettőke pedig szükség esetén leépíthető. Minél nagyobb a felhalmozott „fölös” tőke mennyisége, annál kisebb a nyereség-visszatartási kötelezettség.
Az új likviditási szabályozás két mutatóra épül: a harminc napos sokkok túléléséhez elegendő likvid eszközállományt a likviditási fedezeti rátával (LCR) határoznák meg. 2015-ig átmenetileg csak beszámolni kell róla, ténylegesen csak 2015-től írnák elő a mértékét. A nettó stabil forrásarány vagy stabil nettó finanszírozási követelmény (NFSR) teljesítése esetén a „nehéz időkben” akár egyéves időszakra is biztosítani lehetne az egyes bankok likviditását.
A rendszerszinten fontos globális bankok szabályozásának kényes kérdéséről külön konzultatív dokumentumban szól a Nemzetközi Fizetések Bankja, ebben kitér a rendszerszempontból fontos intézményi kör beazonosításának a módszertanára, a szabályozói többlettőke követelményekre, illetve a szabályozás bevezetésének az ütemezésére.
A Bázel III. bevezetésére viszonylag hosszú ideje lesz a piaci szereplőknek: a Bankfelügyeleti Bizottság tagjai azt vállalták, hogy 2013. január elsejétől igyekeznek alkalmazni az új követelményeket, 2019. január elsejétől pedig elvileg már minden, a szabályozáscsomagban vállalt új előírásnak meg kell felelniük a tagországoknak. A másik kényes kérdé azs, hogy az egyes országok mennyiben lesznek hajlandóak teljes egészében alávetni magukat a Bázel III.-ból fakadó követelményeknek. Az Amerikai Egyesült Államokban például a 2010-ben elfogadott Dodd-Frank Wall Street Reform- és fogyasztóvé-
delmi törvény implementációját részesítik előnyben, és az elmúlt két év szabályalkotási gyakorlata alapján a szabályozási konvergenciát sajátos értelmezésben valósítják meg. Az Európai Unió tagállamai is elhúzódó tárgyalásokat folytatnak az új tőkekövetelményeknek való megfelelésről, amelyek eurómilliárdos nagyságrendben fogják megváltoztatni az európai nagybankokkal szembeni tőkekövetelményeket.
Az új szabályozás egyik legfontosabb kérdése, ami főleg a szavatoló tőkeelemek és a likviditási szabályok megváltozása kapcsán merült fel, hogy nem fogja-e akadályozni a válság utáni gazdasági növekedést. Ha a bankoknak eszközeik nagyobb részét kell tartalékolniuk, mint korábban, az óhatatlanul csökkentheti a banki tevékenység dinamizmusát és rendszerszinten hitelszűkét okozhat. A hitelfelvételi nehézségek pedig az egész gazdaság növekedésére negatívan hathatnak. A kérdést több hatástanulmány is megvizsgálta, a különböző hatástanulmányok eredményei azonban meglehetősen széles skálán mozognak. Míg az IIF (amely a bankszakma lobbiszervezete!) hangsúlyozza, hogy a hivatalos (Bank for International Settlements és szatellitszervezetei) hatástanulmányok alulbecsülik a szabályozási változások negatív hatását a gazdasági növekedésre, a szabályozók arra hívják fel a figyelmet, hogy az új szabályozás segítségével hosszú távon nagyobb eséllyel kerülhetőek el a pénzügyi válságok és azok súlyos gazdasági következményei. A bankokba vetett fogyasztói bizalom valószínűleg növekedni fog a változások hatására, ez pedig végső soron pozitív hatást gyakorol majd a gazdaság egészére. A szabályozók szerint tehát az új szabályokból fakadó előnyök túlnövik a kezdeti (bevezetési-átmeneti időszakban tapasztalt) növekedési nehézségek miatti hátrányokat.
Hogy milyen eredményeket várhatunk az új szabályozástól? A Bázel III. önmagában valószínűleg nem lesz képes az időszakosan bekövetkező gazdasági válságok megelőzésére, hiszen „nem lehet előre szabályozni egy még nem létező válság nem tudott okait; vagy egy ma még nem ismert pénzpiaci terméket, piaci mechanizmust.” Az viszont lehetséges, hogy a jövőbeli válságok negatív, tovagyűrűző hatását képes lesz tompítani az intézkedéscsomag. A tőkekövetelmények szigorítása, a likviditási követelmények és a rendszerszinten is fontos bankok számára előírt addicionális szabályok hosszú távon biztosan szilárdabbá teszik a bankrendszert. A szigorúbb szabályozás a fogyasztók bankrendszerbe vetett bizalmát is helyreállíthatja, valamint időszakos válságok bekövetkezésekor segíthet a bizalmi válságok elkerülésében. Ugyanakkor ennek a biztonságnak meg kell fizetni az árát a csökkenő hitelkihelyezés és a gazdasági növekedés lassulása formájában. Ez az áldozat azonban valószínűleg kisebb hátrányokkal jár majd, mint az időközönként bekövetkező bankválságok magas társadalmi költsége.
Véleményem szerint az új szabályozás egyik súlyos hiányossága, hogy nem kellően rugalmas. A folyamatosan megújuló pénzpiacok és pénzpiaci termékek fejlődésére nehéz lesz ilyen merev keretek között reagálni, főleg mivel a pénzpiaci szereplők gyakran egy lépéssel a szabályozók előtt járnak. A másik súlyos probléma a szabályok nehézkes és nem egy időben zajló implementációja, amely a versenysemleges környezet kialakítását gyakorlatilag lehetetlenné teszi.
Biedermann Zsuzsánna
