Gazdasága és népessége alapján együtt Brazília a világ 6. legnagyobb országa, a világgazdaság új szereplőiként jelentkező BRICS-országok egyike. Elmúlt évtizedeit a külső és belső egyensúlytalanság váltakozó ciklusai jellemezték. A neoliberális globalizáció feltételrendszerébe ágyazódott fejlődés sem a perifériás gazdaságokra jellemző függő pályát, sem az ezzel járó nagyarányú szegénységet nem tudta orvosolni. E problémák a 90-es évek elejének majd a 2000-es évek közepének gazdaságpolitikai fordulatai jóvoltából kezdtek enyhülni. Az első a Cardoso kormány sikeres stabilizációja 1994-ben, amely a neoliberális paradigma keretein belül megteremtette egy jól szabályozott és fegyelmezett pénzügyi szféra és költségvetés alapjait, de sem a szegénység enyhítésére sem a belföldi termelőalapok fejlesztésére nem tudott kielégítő választ adni. A második a Lula da Silva-adminisztráció neokeynesiánus jellemzőkkel bíró politikája, amely az államnak aktívabb szerepet biztosított mind a szegények javára történő folyamatos és növekvő újraelosztásban, mind a közvetlen gazdaságfejlesztésben.
Lula elnöksége óta a neoliberális globalizáció feltételrendszeréhez szabott, a hagyományos piaci eszközöket és kapcsolatokat valamint a monetáris és költségvetési egyensúlyt fenntartó, de ugyanakkor a szegénység csökkentését középpontba helyező pragmatikus gazdaságpolitikai kurzus került hatalomra. A legszegényebbekhez irányuló készpénztranszferek a jövedelemegyenlőtlenséget jelző Gini-indexet jelentősen le tudták szorítani. Nőttek minimálbérek és az állam egészségügyi és oktatási kiadásai. Egyszóval – legalább részben – megfordították az addigi „perverz” (a gazdagabbaknak kedvező) állami újraelosztást. Emellett a termelést állami vállalatokon és programokon keresztül serkentették. Ez utóbbiak sorából kiemelkedik az éppen a válságot megelőző évben elindított nagyszabású Növekedésgyorsító Program. Mindennek következtében a gazdaságot 2004-től a belső kereslet hajtotta, a válságig 6 millió új munkahely jött létre, és 30 millió ember emelkedett ki a szegénységből. Egyben azonban – szintén az állam bábáskodása mellett – diverzifikálódtak a kereskedelmi kapcsolatok, lépések történtek a regionális együttműködés fejlesztésére és javult a demokratikus intézményrendszer.
A 2008-as válság így viszonylag jó állapotban találta Brazíliát, és az ország az összeszűkülő exportpiacok által okozott visszaesésből a belgazdaságra támaszkodva viszonylag gyorsan ki tudott lábalni. Ezért mondhatjuk, hogy a válság kezelése Brazíliában már a válság előtt megkezdődött: nem egyszerűen a 2008-as válságé, hanem a történelmi gyökerű fejlődési válságé, és az utóbbi kezelése az előbbi menedzselését is megkönnyíti. Bár 2011 második felében a globális gazdasági helyzet miatt a brazil gazdaság ismét növekedési problémákba ütközött, az addig vitt gazdaság- és társadalompolitikai vonulatot nem adták fel, sőt megerősítették.
Az utóbbi évtized brazil fejlődése része annak a „latin-amerikai fordulat”-nak, amely sokféle változatban, de egyként a globális kapitalizmus hierarchikus erőviszonyaival szemben keres alternatívát. Annak ellenére, hogy ennek az útkeresésnek a brazil változata nem borítja fel a globális tőkerendszer alapmechanizmusait, jelzi, hogy a tisztán piaci mechanizmusok gazdasági-társadalmi egyenlőtlenítő, fejlettségi hierarchiát megerősítő hatásával szemben csakis a fejlesztő és szociális állam tud ellensúlyt képezni. A társadalmi egyenlőtlenségek megszűntetésére irányuló politika a legalapvetőbb gazdaságpolitika, a történelmileg progresszív és – mint a lulai vonal egy évtizede tartó töretlen népszerűsége is jelzi – „fenntartható” állam létfeltétele.
Artner Annamária
