Egyfelől az energiaigényes gazdaságszerkezet, az egyoldalú, erős külpiaci konjunktúrafüggő vas- és acélkivitel mint örökség, másfelől a gazdaság szerkezetét, versenyképességét javító reformok halogatása, a gazdaság  kimagaslóan magas energiaigényességének megmaradása párosulva a kétezres évek alatti eladósodási folyamattal (az állam mellett mind a vállalati és lakossági szférában), valamint a mindvégig jellemző korrupcióval a válság által egyik legjobban sújtott európai gazdasággá tették Ukrajnát. 2009-ben az ukrán GDP világszintű összehasonlításban is az egyik legnagyobb mértékben, 14,4%-kal zuhant. Bár a válság utáni kilábalás jelei már látszódnak, az is egyértelmű, hogy az ukrán gazdaság nem képes önerőből kezelni a válsághatásokat, még jelenleg is külső finanszírozóra szorul.

A gazdasági problémák mellett, különösen a 2004-2005-ös „narancsos forradalom” óta állandóak a politikai feszültségek is. Míg azonban ezek a kedvező külgazdasági konjunktúra éveiben nem nyomták rá bélyegüket a gazdaság működésére, ellenkezőleg, a gazdaság mintha fittyet hányt volna meglétükre, a válság sújtotta ukrán gazdaság már alig-alig tud megbirkózni velük. Az ukrán elit olyan alapkérdésekben (is) megosztott és bizonytalan, mint például az ország külpolitikai és külgazdasági orientálódása. Igaz, a hivatalos ukrán irányvonal a „narancsos hagyományra” alapozva továbbra is az európai integráció, azonban a keleti irányból érkező meghívás elfogadása mellett is sokan vannak, számos érvre támaszkodva, s mindez bizonytalanságokat visz a hivatalos kurzusba is. Bár az „Európai Unió vagy Oroszország” - orientációs dilemma lényegében lassan egy évtizedes, a nemzetközi közvélemény csak 2011-ben, egy újabb orosz ajánlat konkrét formába öntését követően látszott szembesülni vele.

A mai Ukrajna már nem igazán próbálkozhat a Kucsma-érában még jól bevált „multidimenziós” kül- és külgazdasági politikával, hiszen az integrációs jellegű ajánlat ma már nyugati és keleti irányból is igen konkrét, ráadásul a két érintett stratégiai partner megítélése alapján – egyelőre – egymást kizáró. Mindez igen komoly kihívást teremt a döntéshozók számára, hiszen az ukrán gazdaság számára mindkét gazdasági partner kulcsfontosságú, igaz, más és más szempontból. Ukrajna legjelentősebb külkereskedelmi partnere egymáshoz igen közeli súlyokkal az Európai Unió és Oroszország. 2011-ben éppen Oroszország állt az élen 29 és 35 %-os részaránnyal az exportban illetve az importban, azonban ehhez igen közeli az EU-s részesedés is a maga 26 és 31 %-ával. Bár számszerűen az ukrán gazdaságban a külföldi befektetők között az EU magasan vezet, az orosz pozíciók is erősek, nem egy esetben stratégiaiak. Az energetika, az ország egyik kulcságazata szintén összefonódik Oroszországgal, miközben az ukrajnai tranzit folytán meghatározó szerepű az EU-ukrán kapcsolatokban is.

Az európai integráció irányában már csak a pont nem került ki az uniós ajánlat véglegesítésére, az Ukrajna számára kidolgozott úgynevezett „mély és átfogó szabadkereskedelmi megállapodás” aláírására és ratifikációjára. A még jórészt az előző politikai vezetés alatt végigtárgyalt, de végül már a jelenlegi Janukovics-vezetés alatt, 2011 végén lezárt megállapodást éppen az ukrán belpolitikai fejlemények (lásd Júlia Timosenko és más ellenzékiek ellen indított nyilvánvalóan politikai indíttatású bírósági eljárások) miatt nem írta alá és ratifikálta az Európai Unió. Ez a megállapodás immár az Unió Keleti Partnerség kezdeményezése részeként a klasszikus értelemben vett szabadkereskedelmi ajánlaton túlmenően az uniós egységes piacba való meghívást is tartalmazza, még ha - megmaradva a politikai társulásnál - nem is vezet el az ukránok által oly nagyon áhított uniós tagságig. Sokak szerint ez Ukrajna számára - még a tagsági ígéret híján is - az egyetlen megfelelő út, egyúttal a legszélesebb értelemben vett modernizációs irányvonal is.

Időközben azonban fenyegetően konkréttá vált az orosz integrációs „ajánlat” is: Ukrajna lépjen be a 2010-ben létrehozott orosz-kazah-belorusz vámunióba. Amennyiben megteszi, nemcsak olcsóbban juthat a létfontosságú orosz eredetű szénhidrogénekhez (kedvező gázszerződés illetve az exportvámok elengedése révén az orosz olaj- és olajtermékek esetében), hanem Oroszország kompenzációt vállal azon Ukrajna elleni esetleges eljárások kapcsán is, amelyek a vámunióhoz való csatlakozással az ukrán WTO-vállalások megszegését okozva felmerülhetnek más WTO-partnerek részéről. Emellett kilátásba helyezte azon piacvédelmi intézkedések felszámolását is, amelyeket az utóbbi években az ukrán termelőkkel szemben meglehetősen nyilvánvalóan politikai indíttatással és meggyőzési szándékkal hoztak orosz részről. Orosz becslések szerint az ajánlat éves summája eléri a 6,5-9 milliárd dollárt.

Mindezek a kérdések a 2012 októberében esedékes újabb ukrán választások kapcsán is megkerülhetetlenek. Előbb vagy utóbb - de most már inkább előbb - Ukrajnának választ kell adnia partnerei ajánlatára: rendeznie kell az eljárások alá vont ellenzéki politikusok ügyét, s ezzel lehetővé kell tennie a mély és átfogó EU-ukrán szabadkereskedelmi megállapodás életbe lépését, vagy igennel kell válaszolnia az orosz meghívásra. Úgy tűnik, a választ a jelenlegi ukrán vezetés sem tudja, vagy kívánja megadni. Ráadásul az ukrán gazdasági elit sem osztható egyszerűen nyugat- és oroszbarát táborra. Az ukrán gazdaságban kulcsszerepet betöltő oligarchák érdekei ebben a kérdésben egymást keresztezhetik. Vonzó a potenciálisan megnyíló uniós egységes piac, de az orosz szálak és üzleti lehetőségek is lényegesek. S valakinek állnia kell a válságkezelési számlát is. Bár az EU erre aligha vállalkozik, nyugati oldalról mellette áll a szintén reformokat sürgető IMF, míg másik oldalról az orosz pénzügyi ajánlat is ígéretesnek tűnik. 

Ludvig Zsuzsa