Európa vezetői igen vészterhes napokat élnek. Alig könnyebbülhettek meg, hogy Írországban az eurózóna szempontjából sikeresen zajlott le a népszavazás a stabilitási egyezményről (a választópolgárok felének 60 %-a, tehát az összes választópolgár 30 %-a szavazott igennel), máris újabb és újabb megpróbáltatások elé néznek. Spanyolország egyre közelebb van a fizetésképtelenséghez, közelednek a görög választások, Olaszország adóssága eléri GDP-jének 120 %-át, mindeközben Európában a gazdasági növekedésnek még a jelei sem látszanak. Németországot kivéve, amely azonban úgyszintén nem függetlenítheti magát az európai gazdaságtól: a német beruházások 2012 első negyedévében visszaestek az előző negyedévhez képest, sőt 2011 decembere óta az ipari termelés növekedése is jóval kisebb, mint korábban volt. (Ld. diagramok)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A vigyázó – és rövidlátó – szemek most Görögországra tekintenek, ahol a korábbi sikertelen kormányalakítás miatt szükséges újabb választásokra 2012. június 17-én kerül sor. A görög közvélemény-kutatások eredményeit a választások előtt két héttel lehet utoljára publikálni. A legutolsó felmérések szerint az euró- és EU-párti konzervatívok (Új Demokrácia) és a május 6-i választásokon meglepően jó eredményt elérő radikális baloldali választási szövetség, az Unióval kötött stabilitási egyezményt felrúgni kívánó Szüriza, fej-fej mellett áll: némely közvélemény kutató szerint az Új Demokrácia, mások szerint a Szüriza vezet. A választók közel egynegyede elkötelezett az egyik, és ugyanannyi a másik politikai erő irányába. A maradék szavazatokon 5-6 párt osztozik. (Emlékeztetünk rá, hogy a görög választásokon legtöbb szavazatot elnyerő párt plusz 50 mandátumot kap a 300 tagú görög parlamentben, tehát már kis arányú győzelemmel is komoly kormányzati tényezővé válhat.)

 

Az utolsó felmérést azt megelőzően végezték, hogy a Szüriza választási programja június 1-én napvilágra került volna. Márpedig ebben olyan ígéretek szerepelnek, amelyek sok szavazatot vonhatnak el harmadik legerősebb párttól, a mentőcsomaggal járó program végrehajtását szintén vállaló balközép Pánhellén Szocialista Mozgalomtól (Paszok). A Szüriza június 1-i rövid programja ugyanis – amely stratégiai célként „új, progresszív szocialista utat”, mindenkinek biztos foglalkoztatást és a humán kizsákmányolás, valamint a szegénység megszűntetését ígéri – a privatizációk azonnali leállítását is tartalmazza, ami sok, jelentős arányban Paszok-szavazó állami alkalmazott számára húsbavágóan fontos perspektíva. A Szüriza kormányalakítása esetén Görögország lényegében kilépne az eurózónából, sőt az EU-ból is, hiszen a kettő szorosan összefügg (az EU-ból való kilépésnek már megvan a lehetősége, az eurózónából való kilépésre azonban nincs semmiféle jogi szabályozás).

 

Az Unió, különösen Németország vezetői ma már valószínűleg szomorúan gondolnak az elszalasztott lehetőségre 2011 novemberében, amikor Jeorjiosz Papandreu, akkori kormányfő ötletét, hogy az éppen elfogadott mentőcsomagról tartsanak népszavazást Görögországban, olyan ellentmondást nem tűrően elutasították. Papandreunak mennie kellett, de ezzel az ügy nem oldódott meg, sőt, tovább mérgesedett.

 

2012. június 2-án a Trentoi Közgazdasági Fesztiválon mondott beszédében George Soros gyors és radikális lépéseket sürgetett az EU megmentése érdekében. Mindenekelőtt leszögezte, hogy a helyzet hasonló az 1982-es adósságválsághoz, amikor a fejlett (hitelező) országok a fejlődő (elsősorban latin-amerikai) eladósodott országokat okolták a kialakult helyzetért, és a nemzetközi intézmények mindent megtettek a bankrendszer védelme érdekében, viszontagságokat okozva a perifériának. (A válságáthárítás köreiről ld. még Artner 2002-ben készült tanulmányát.) A helyzet részleteiben különbözik, de a lényeg ugyanaz, mondja Soros: „a hitelezők az alkalmazkodás terhét gyakorlatilag az eladósodott országokra hárítják, és figyelmen kívül hagyják az ő saját felelősségüket az egyensúlytalanság kialakulásában… holott az euró-válságban a centrum felelőssége még nagyobb, mint volt 1982-ben”. (Ezeket a folyamatokat, nevezetesen, hogy az európai centrum, mindenekelőtt Németország, hasznot húzott a periféria egyensúlytalanságából, tehát nem kis részben felelős érte – részletesen dokumentáltuk már egy évvel ezelőtt készített tanulmányunkban Róna Péterrel. A beszédes diagramokat ld. itt. ) Hibás rendszer kialakítása, hibás szerződések kötése, hibás politikák kierőszakolása és mindig késői, mindig túl kicsi lépések megtétele terheli az európai centrum számláját – Soros szerint. Ezt a centrumnak, és mindenekelőtt Németországnak, el kell ismernie, de erre semmiféle jel nem utal.

 

Soros arra számít, hogy a görög választásokon, ha kicsivel is, de a megszorítások (így az euró és az uniós tagság) mellett álló koalíció jut hatalomra, amely továbbviszi az EU által előírt reformokat. Ám Európa még ebben az esetben is mindössze három hónap haladékot kaphat a pénzpiacoktól, mert semmilyen görög kormány nem lesz képes teljesíteni az előírt feltételeket – szögezi le Soros. Addigra a német gazdaság is rosszabb helyzetben lesz, mint most, és nehezebb lesz meggyőzni a német lakosságot arról, hogy Európa érdekében felelősséget kell vállalniuk.  Sürget tehát az idő, és Soros javaslata szerint felül kell vizsgálni az eddigi szerződéseket, rendkívüli lépéseket tenni, amelyek egyaránt orvosolják a bank- és államadósság-válságot, hiszen a kettő összefügg. A bankok számára európai betétbiztosítási rendszert kell létrehozni, hogy megállítható legyen a tőkemenekülés, közvetlen finanszírozást kell biztosítani az Európai Stabilitási Mechanizmusból, továbbá széleskörű európai bankfelügyeleti és szabályozási rendszert bevezetni.  A súlyosan eladósodott országoknak pedig engedményeket kell adni (!), aminek sok formája lehetséges, de mindegyik szükségeli a német központi bank és a német kormány aktív támogatását. E téren nem elegendőek minimális lépések (amelyeket a sajtóhírek szerint a június végi Európa-csúcsra terveznek), mert azok csak az időt húzzák, a helyzet további romlását nem akadályozzák meg.

 

Soros szerint tehát a megoldás a menekülés előre, lényegében az „Európai Egyesült Államok” víziója felé, ahol az erősebb gazdaságok által – nagyrészt éppen a gyengébbek kihasználása árán – megtermelt új értéket újraosztják a gyengébbek számára. Ellenkező esetben, állapítja meg a neves közgazdász, a nacionalizmusok néhány éven belül szétvetik nemcsak az eurózónát, de az egész Uniót, s így Európa sokkal rosszabb helyzetbe kerül, mint volt az EU-gondolat fogantatásakor, a második világháború szörnyű tapasztalatait követően. 

 

Soros értékelése tükrében már nem is olyan ördögtől való a Szüriza elképzelése, hogy felmondja a görög mentőcsomaghoz kapcsolt szerződést. Hiszen ez olyan áldozatokra kényszeríti az ország lakosságát, amelyet nem tud elviselni, és olyan felelősséget hárít rá, amely nem teljesen az övé. Vagyis a legjobb esetben még az is elképzelhető lenne, hogy az EU (pontosabban Németország) egy Szüriza-vezette Görögországgal együttműködve oldaná meg a mai válságot. A bökkenő csak az, hogy lehetséges-e túllépni a versenyhelyzeten („ha én győztem – hát én győztem!”) az általános verseny világában. Emlékezzünk Epimenidész ókori görög filozófus paradoxonjára, amely úgy szól: „Minden krétai hazudik – mondja egy krétai” (hát nem vicces, hogy éppen a görögöktől származik a mondás?). Ennek analógiájára képzeljünk el egy olyan játékot, amelynek az a vége, hogy a nyertes veszít. Tehát: ha az európai centrum lemond a versenyelőnyéből (mások kárára – mi másra?) szerzett nyereségének egy részéről, hogy visszaosszon belőle a veszteseknek, akkor mi lesz a versennyel, ami ezt a rendszert élteti?

 

A legvalószínűbben csak annyi: feltéve, de meg nem engedve – ahogy a logikai bizonyítások nyelvén a lehetetlen eseményekkel kapcsolatban mondani szokás –, hogy ez a visszaosztás bekövetkezik, nos, akkor a piacok megnyugvása és az új technológiákra épülő fellendülés után ismét újraindul a tánc (a piaci verseny), ami ugyanilyen helyzethez vezet. Hiszen Soros is látja: a fejlődő országok 1982-ben kirobbant adósságválsága lényegében ugyanaz, ami most történik egy szűkebb körben, Európában. Igaz lenne, hogy a történelemből csak egy dolgot lehet megtanulni: hogy a történelemből nem tanulunk semmit? Mindenesetre majd meglátjuk – ha Sorosnak igaza van, már három hónap múlva…