Míg Törökország közel egy évtizede tartó dinamikus gazdasági növekedésének köszönhetően mára régiójának egyik gazdasági motorjává vált, Görögország „Európa beteg embereként” szerepel nap, mint nap a hírekben. Tekintsünk azonban most vissza egy évtizeddel, és nézzük meg, hogyan vélekedtünk akkor Törökország és a szomszédos Görögország kilátásairól. Görögország 2001-ben – a többi 11 országhoz képest ugyan kis késéssel -, de sikeresen csatlakozott az eurózónához. A legtöbb nemzetközi intézmény (IMF, OECD), bár említi a további szerkezeti reformok szükségességét, alapvetően a makrogazdasági egyensúly megteremtését dicséri, pozitív görög kilátásokról ír. Óriási infrastrukturális beruházások zajlanak, jelentős mennyiségű külföldi tőke áramlik az országba, ugyanakkor kifelé a görög bankok, vállalkozások dinamikusan terjeszkednek a környező balkáni országokban.
A szomszédos Törökország ugyanekkor története egyik legsúlyosabb válságát élte át, az ország az államcsőd szélén állt, a külföldi befektetők kimenekítették a pénzüket. A költségvetési deficit 20% közelében járt, az államadósság a GDP 80%-ra szökött. A rossz hitelekkel teli bankrendszer szenvedett, számos bank csődbe ment. A törökök az IMF segítségére szorultak, a megszorítások eredményeképpen a GDP 2001-ben közel 6%-kal esett vissza, a török lírát jelentősen le kellett értékelni. Az infláció az év eleji 33%-ról 68%-ra emelkedett.
Ha viszont ma tekintünk a két országra, a helyzet éppen ellentétes. Görögország reménytelen küzdelmet folytat a válsággal, melynek megoldását euró-zóna tagsága is súlyosbítja. A görög gazdaságot alapvetően versenyképtelennek, sőt, „megreformálhatatlannak” látjuk. Törökország viszont a régió „bezzeg-országává” vált. Gazdasága gyorsan, évi 6-7%-os ütemben fejlődik, a 2009-es válság miatti ármeneti visszaesést (amely mértékében egyébként nagyobb volt a 2001-esnél), hamar maga mögött tudhatta az ország: 2010-ben a kibocsátás 10%-os növekedésével szinte „visszapattant”. Az export egy évtized alatt több mint ötszörösére nőtt, Törökország a külföldi tőke kedvelt célpontja, és egyre több török tőkebefektetés irányul a környező régiókba.
Minek köszönhető a két ország közötti különbség, mi van a törökök mostani sikerességének hátterében, és vajon a válságba lévő görögök le tudnák-e utánozni a török sikerreceptet?
Az egyik fontos különbség a két ország jelenlegi helyzetét tekintve a gazdaság és az export diverzifikáltságában és versenyképességében van. Görögország esetében a turizmus és a hajózási szolgáltatás egyértelműen a legfontosabb ágazatok, a termékexportban pedig az agráripari-termékek dominálnak. A mezőgazdaság a Közös Agrárpolitika kedvezményezettjeként jól működik, a feldolgozóipar azonban viszonylag kevés valóban versenyképes export-termékkel rendelkezik. A török gazdaság ugyanakkor az utóbbi időben egyre több lábra áll. A feldolgozóiparban a járműgyártás (autó, busz, teherautó, hajó, jacht), és az elektromos háztartási termékek dominálnak, de a hagyományosan erős textilipar is jelentős exportőr. Kezdetben az Európai Unióval 1996-tól létrejövő vámunió segítette a törökök terjeszkedését az európai piacokon, a 2008-as válságot követően lecsökkenő európai keresletet viszont a dinamikusan fejlődő környező piacok, így az arab országok vagy Oroszország, jól kompenzálták. Az építőipar már a hetvenes években belekezdett a nemzetközi expanzióba, fő piacaik az olajban gazdag közel-keleti államok és a volt szovjet tagköztársaságok. A korábban elhanyagolt turizmus a kétezres évektől indult gyors fejlődésnek, jelenleg 30 milliárd euró éves bevételével az egyik legprosperálóbb szektor.
Központi, és alapvető jelentőségű a két ország eltérő valuta-rendszere. Míg Törökország esetében fontos lökést adott a gazdaságnak a 2001-es válságot követően a líra leértékelődése, ami jelentősen megnövelte a török termékek versenyképességét, a görög válságkezelés egyik közismert akadálya az euró „leértékelhetetlensége”. Kérdéses, hogy az euró zónából való esetleges kilépéssel, a drachmára való visszatéréssel együtt járó káoszt kompenzálni tudnák-e az azonnali drasztikus leértékelődéssel járó versenyképesség-javító hatások.
Szintén nem elhanyagolható tényező a török sikerben a politikai erőtér átalakulása: korábban Törökországot hosszú időn keresztül a gyenge koalíciós kormányok jellemezték, amely képtelenek voltak alapvető reformlépések megtételére. A 2002-es választások óta azonban egy tettre kész, határozott elképzelésekkel rendelkező, amúgy mérsékelt iszlamista párt van hatalmon, amely 10 év alatt alig vesztett népszerűségéből.
De ami talán a legfontosabb elem lehet: a kialakuló mentalitásbeli különbség. Bár a két ország lakóinak életfelfogása sokban hasonlít egymásra, azonban az elmúlt évtizedek folyamatai eltérően befolyásolták munkakultúrájukat. Amint Turgut Özal török miniszterelnök, az 1980-as években megindult reformok atyja egykor kijelentette (az olajárrobbanásnak köszönhetően meggazdagodó Irakkal és Iránnal összehasonlítva országát): „Szerencse, hogy a törököknek nincs olajuk, így a munkájukkal kell pénzhez jutniuk.” A mondás jól alkalmazható a török-görög összehasonlításban is: szerencséje a törököknek, hogy nem kaptak jelentős európai uniós pénzeket, így kénytelenek voltak a munkájukra hagyatkozni. Görögország az európai uniós csatlakozása óta az uniós források egyik legnagyobb kedvezményezettje. A beáramló források (és a közös valuta által teremtett forrásbőség) azonban a jólét hamis látszatát teremtette meg, amivel most kell szembesülniük a görögöknek. A törököknek viszont, akik nem kaptak "ingyen-ebédet", meg kellett küzdeniük a talpon maradásért. Hosszú távon azonban ez a küzdelem kétség kívül megtérült.
Szigetvári Tamás
