Németországban tartományi választások zajlanak. Ezeken sorozatosan szorul háttérbe a CDU. Angela Merkel pártjának visszaszorulását látva azzal is szembesülni kénytelen, hogy a hatos csomagtól a fiskális paktumig terjedő szabályozási dömpingben következetesen képviselt megszorításokat talán a német választók sem támogatják egyértelműen. Az új francia elnök sem képviseli Merkel álláspontját, de legalább is nem olyan következetesen, mint elődje. A görög előrehozott választások nyomán kialakult helyzet sem kecsegtet azzal, hogy az újabb 130 Mrd eurós mentőcsomag fejében vállalja a kormány a szükséges megszorításokat.

 

A probléma csak az, hogy az a nemzetközi pénzpiac, ami több évtizedes „felturbózott” likviditással forrást teremtett az elhibázott gazdaságpolitikákhoz, hosszú időre eltűnt. Maradt tehát a kérdés, ki finanszírozza azt a gazdaságpolitikát, ami búcsút mond a stabilizálás kínjainak. E problémát csak fokozza, hogy újra meg újra felmerül az eurokötvény gondolata, aminek segítségével akár a piacról is lehetne finanszírozni az eurózóna egyre nagyobb problémákkal küzdő mediterrán országait. Ebben csak az a hiba, hogy ez lehúzná azokat az országokat, amelyekben éppen a stabilitási kultúra és a versenyképes gazdaság megléte okán olcsón lehet az adósságot piacról finanszírozni. Miközben a szociális és politikai válság kiéleződésével elsősorban a Mediterránium országaiban növekedési paktumért áhítoznak, a hitelezés nem indult el, és az államháztartásokban sincsenek olyan források, amelyekkel komoly infrastrukturális beruházásokat lehetne kezdeni. Mindemellett évről-évre nő a munkanélküliség, és ezen belül a fiatal diplomások munkanélkülisége is.

 

A megszorítások növekedési áldozattal járnak. Mégis ahhoz, hogy a kiszáradt pénzpiacok befektetői adósságfinanszírozásba fektessenek, stabilizálódó államháztartásokra van szükség. Minden próbálkozás ellenére ez Görögországban egyáltalán nem sikerül. 2010 eleje óta ezt a stabilizációt a „fél világ” figyeli. Nem sikerül eredményeket elérni. Ha államadósság-finanszírozó forrásként mind a 360 Mrd eurót felhasználná Görögország, nagy valószínűséggel akkor sem sikerülne. Ez veti fel a kérdést, hogy mi is lenne a jó megoldás. Erre a kérdésre generális válasz nincs. Az a helyes kérdésfeltevés, hogy kinek a szempontjából?! Az eurózóna középtávú stabilitása szempontjából akkor is az lenne a megnyugtató megoldás, ha Görögország elhagyná az eurózónát, ha ez az államadósságot finanszírozó bankok helyzetét megnehezítené, és ha átmenetileg az euró árfolyama a dollárhoz képest lejtmenetbe kezdene. Ugyanis mára nemcsak az látszik világosan, hogy a görög társadalom növekvő része utasítja el a megszorításokat, hanem az is, hogy ezzel a rengeteg pénzzel sem lehet a görög gazdaságot a versenyképesség és a pénzügyi stabilitás útján belátható időn belül elindítani. Ez feltehetően akkor is így lesz, ha az államcsőd bevállalásával, a Ciprasz vezette radikális baloldal győzelmével Görögország kilép az eurózónából. A jelenlegi helyzethez képest a nagy különbség az lesz, hogy Görögország hiteles vezetői döntenek majd – az egyébként szociálisan nagyon is fájdalmas – intézkedésekről. Nem lehet más valakit hibáztatni majd mindezért.

 

Ha Görögország valóban kilép az eurózónából, ez egy több mint félévszázados trend megtörését jelenti. Ezért is olyan nehéz egy ilyen lépés megtétele, nemcsak Görögország számára, hanem az uniós vezetők számára is. De ez az a lépés, aminek megtételével soha többé nem lehet a görög adósságfinanszírozás alakulását összefüggésbe hozni az euró sorsával. Persze az eurózónán belüli, alig megoldható problémahalmaznak ezzel nem lesz vége, hiszen Portugália, vagy Spanyolország gazdasági helyzete is aggasztó, és a reálgazdasági problémák fokozódása miatt az adósságfinanszírozás kérdése is egyre kiélezettebb. Az olasz adósságfinanszírozás is egyre nehezebbé fog válni, ha a nagy hitelminősítők időnként valakiket leminősítenek Olaszországban, és ezzel párhuzamosan az EKB állampapír-vásárló tevékenysége is megszakad.

 

Lehet, hogy ha az euró stabilitása, nemzetközi szerepe van a célfüggvényben, akkor egy olyan regionalizálódás kellene, hogy ennek a válságnak az eredményeként bekövetkezzen, ami azt az öt-hat GMU-tagországot a fiskális és politikai integráció útján elindítaná, amelyik stabilitási kultúrával és gazdasági versenyképességgel egyaránt rendelkezik. Ez lenne az a magintegráció, ami a közös pénz mögötti gazdasági és politikai erőt megjelenítené. Az eurózóna többi tagországa ebben a mélyülésben jelenlegi helyzetében nem vehetne részt. Az EFSF, vagy utódja az ESM továbbra is pénzügyi segítséget nyújthatna ezeknek az országoknak. Komoly felkészültség alapján a magországi kör is bővülhetne, és az eurózóna is. Ezen az alapon csak Görögország kerülne ki az eurózónából, de nem az EU-ból. Különböző helyekről történő kilépéseken keresztül nem erodálódna az Unió. Azt is el lehetne kerülni, hogy az adósságválság elhúzódásával az euró gyenge, regionális pénz lehessen csak, vagy még az sem.

 

Nem szabad elfelejteni, hogy az USA is súlyos adósságproblémákkal kénytelen szembenézni. Makro-pénzügyi mutatói rosszabbak, mint az eurózónáé. Az euró sorsa attól függ, hogy a gazdasági és politikai mélyülés bekövetkezik-e az eurózónán belül. Az euró létrejöttét követő első évtizedben semmiféle mélyülés nem történt. Az euró jövője szempontjából csak előre lehet menekülni az integráció mélyülésével, és erre éppen a válság tapasztalatai alapján csak belső regionalizálódással van mód. Arról azonban, hogy az eurózóna és az EU politikai elitje egyáltalán képes-e erre, semmit sem lehet mondani.

 

Rácz Margit