A független Görögország a világgazdaság, benne az európai gazdaság integrált részeként jött létre és fejlődött, de úgy, hogy helyzete az első pillanattól kezdve függő, „perifériás” volt. Ez a helyzet formálta gazdaságának szerkezetét, ez határozza meg eladósodásra való hajlamát és ez az oka annak is, hogy sorsa, a görög nép minden törekvése ellenére, mindig is külső hatalmak befolyása alatt állt. Az ország geostratégiai jelentősége miatt azonban az európai nagyhatalmak (és szövetségeseik) nem engedhették és engedhetik meg maguknak Görögország elvesztését, így azt sem, hogy kiengedjék az eurózónából és az Európai Unióból. Ugyanakkor a görög nép, történelme során, nemegyszer tett tanúbizonyságot függetlenségi vágyáról, kitartásáról, ami méltán érdemelte ki az általános emberi emancipáció történelmi korokon áthúzódó vágya iránt fogékony emberek együttérzését.
Egy hosszabb tanulmányban mindezt érdemes részletesebben kifejteni, most azonban álljon itt csupán néhány pillanatfelvétel a görög történelemből.
1821-ben tört ki a görög függetlenségi harc az oszmán uralom ellen. Az orosz–osztrák–porosz Szent Szövetség, amely Anglia támogatását is élvezte, a „törvényes uralkodó” elleni lázadásnak minősítette e szabadságharcot. Metternich egyenesen a török szultán oldalán való beavatkozására szólította fel a Szent Szövetséget. A küzdelem hosszú évekig folyt, s a görög nép kitartása csodálatra késztette Európa haladó közvéleményét. Mint ismeretes, Lord Byron, a híres angol költő is a görögök mellett folytatott harc során vesztette életét 1824-ben. A kilenc évig tartó függetlenségi háborúba végül Európa nagyhatalmai is beavatkoztak, s 1830-ban Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország a Londoni Konferencián biztosították Görögország függetlenségét és egyben magukat Görögország „gyámhatalmainak” nyilvánították. Segítségüket megerősítették azzal is, hogy hitelt nyújtottak számára, amit a későbbiekben újabb hitelek követtek. Bár a függetlenségi háború első éveiben (1822-23-ban) a függetlenség mellett egyben a feudális rend ellen is küzdő görögök által készített alkotmány-tervezetek egy köztársasági állam szerkezetét vázolták fel, a vallást illetően pedig a görög ortodox egyház dominanciájára támaszkodtak, a feudális gyámhatalmak úgy döntöttek, hogy Görögország királyság lesz. 1832-ben az akkor 17 éves német (bajor) és katolikus herceg, Otto von Wittelsbach került a trónra, akit Nagy-Britannia befolyására 1863 után a német gyökerű dán Glücksburg-házból származó uralkodók követtek. A királyságot csak az 1967-1974-es junta bukásával (egy 1973-ban tartott népszavazás alapján) váltotta fel a parlamenti köztársaság intézménye.
Az Otto von Wittelsbach hatalomra kerülését követő évtizedekben több paraszt-, illetve népi felkelés tört ki. Közülük kiemelkedik az 1848-as, amely polgári demokratikus értékekért folyt, veszélyeztette a királyságot és polgárháborúvá szélesedett. A rendet az angolok és franciák 1854-es katonai beavatkozása állította helyre.
A valuták fix árfolyamon történő aranyra válthatóságát jelentő aranystandard rendszer végleges felbomlása idején Görögország még mindig a valutarendszerben való maradásáért küzdött – az aranystandardot elsőként bevezető Egyesült Királyság addigra már elhagyta azt – és ezen igyekezete miatt 1932-ben fizetésképtelenné vált. Ekkor ötéves fizetési haladékot valamint további pénzügyi segítséget kért hitelezőitől (a Nemzetek Szövetségétől és az Egyesült Királyságtól), ám azok e kérést több hónapi huzavona után elutasították. Görögország kénytelen volt kilépni az aranystandard-rendszerből és hosszú időre megtagadni adósságainak fizetését. A gazdasági helyzet bizonyos tekintetben javult, például a kereskedelmi mérleg deficitje a felére csökkent, az infláció miatt azonban a reálbérek estek, s a munkanélküliség és nyomában a szegénység továbbra is súlyos gond maradt (még tartott az 1929-ben kirobbant Nagy Válság). Az évekig tartó társadalmi elégedetlenség után 1936-ban puccsal Mussolini rendszerét mintázó katonai diktatúra vette át a hatalmat, amely sikeresen megtörte a társadalmi ellenállást szervező szakszervezetek és pártok erejét.
Mussolini 1940-ben ultimátumot küldött Görögországnak, amire a görög kormány egy rövid „nem”-mel felelt (a napot, október 28-át, azóta is a „Nem Napja”-ként ünneplik a görögök). Az ezt követő olasz támadást a görög hadsereg és lakosság együttes erővel visszaszorította. 1941-ben megindult a német invázió, s amikor április 27-én a német csapatok bevették Athént, a király és a kormány külföldre menekült. Az ellenállást a népi erők szervezték meg. A Görög Népi Felszabadító Hadsereg (ELASZ) 1944 októberére az ország csaknem egészét ellenőrzése alá vonta. Ekkor az emigráns kormány is visszatelepült. Nagy-Britannia katonai közbenjárásának köszönhetően az ELASZ-t lefegyverezték, feloszlatták, és 1946-ban visszatért trónjára a király. Eközben népi ellenállás szerveződött. Az 1944-49 között folyó polgárháborúban angol, majd – a Truman-doktrína keretében – amerikai segédlettel leverték a népi partizánosztagokból szervezett Demokratikus Hadsereget. 1952-ben az országot felvették a NATO-ba. A polgárháború idején – majd később, az 1967-1974 közötti katonai diktatúra elől – sokan menekültek Magyarországra is, amely akkor be is fogadta őket. Tanú erre a görög kommunista mozgalom kiemelkedő alakjának, Nikosz Beloiannisznak a nevét viselő falu. Az idemenekültek közül sokan, itt felnevelt gyermekeikkel együtt a magyar társadalom képzett és integrált tagjaivá váltak.
A polgárháború utáni kormányok (Nemzeti Tömörülés pártja, Nemzeti Radikális Unió) pozíciója ingatag volt. 1964-ben a görög nép demokratizálódási igénye a baloldal által is támogatott Centrum Uniót emelte hatalomba, a király azonban alkotmányellenesen menesztette az új miniszterelnököt. Az ezt követő politikai harcok szülte káosznak a „tábornokok uralma” (1967-1974) vetett véget. A junta bukásával az európai néppártok csoportjába tartozó jobboldali Új Demokrácia párt alakított kormányt, és bevezette Görögországot az EU-ba (1981).
Görögország mindig is nagyarányú adóssága az eurózóna-tagság évei alatt tovább nőtt. A fizetésképtelenség elkerüléséhez 2010-11-ben intézményi hitelezőktől 245 milliárd eurót kapott. Ez azt jelentette, hogy a magánadósságokat államosították, vagyis az intézmények (az Eurózóna, az Európai Központi Bank és az IMF) pénzéből fizették ki a – jórész francia és német – bankokat és a lejárt államadósságokat: 94 milliárd ment a bankok feltőkésítésére és a magánhitelezők adósságának átstrukturálásra és további 135,6 milliárd euró a görög állam lejárt adósságainak és a kamatoknak a törlesztésére (beleértve az IMF-nek történő visszafizetéseket is). Görögországnak napjainkban lényegében annyi az adóssága, mint 2010-ben volt (2014: 322,8 milliárd euró, 2010: 329 milliárd euró). A különbség annyi, hogy most a magánhitelezők és bankok helyett az eurózóna-országoknak, az Európai Központi Banknak és az IMF-nek tartozik. Az adósság tehát intézményi hitelezők kezébe került, akik a hitelért cserébe előírhatják, milyen gazdaság- és társadalompolitikát kell folytatnia az adósnak, hogy az mielőbb visszafizethesse nekik a hitel.
2011 végén az akkori görög miniszterelnök, Jeórjiosz Papandreu, népszavazásra kívánta bocsátani a hitelek feltételéül végrehajtandó, a lakosságot sújtó megszorításokat. Európa vezetői részéről a maihoz hasonlatos zavar és rosszallás követte a javaslatot. Papandreunak távoznia kellett. Napok alatt, választások nélkül új koalíciós kormány állt össze, élén az Európai Központi Bank volt elnökhelyettesével, Lukasz Papademosszal. Ettől kezdve az egymást váltó kormányok a kormányzati kiadások csökkentésének politikáját követték, ami a bérek, nyugdíjak és segélyek megkurtításával csökkentette a keresletet, visszafogta a beruházásokat, növelte a munkanélküliséget, így csökkentette az adóbevételeket, ami miatt tovább kellett kurtítani az állami kiadásokat. A gazdaság a hitelekhez kapcsolt program miatt lefelé húzó spirálba került. A görög GDP öt év alatt egynegyeddel esett, a munkanélküliség az egekbe szökött, 2014-re a lakosság 48 százaléka a 2008-as szegénységi küszöb (az akkori mediánjövedelem 60%-a) alá került.
A 2015. januári választások olyan kormányt segítettek hatalomra, amely véget kívánt vetni a megszorításoknak és adósság-elengedést kért. A hitelezőkkel folytatott elhúzódó tárgyalások során álláspontja számottevően felpuhult, de a hitelezők mégsem engedtek a legszegényebbeket, illetve általában a belföldi keresletet károsan érintő intézkedéseket (például a nyugdíjcsökkentést és áfa-emelést) illetően. Végül a görög kormány a hitelezők legutolsó javaslatáról népszavazást írt ki. Az eurózónából való kieséssel fenyegetőzés és az EKB döntése (a görög bankokat euróval ellátó alap szintjének meg nem emelése) miatt kényszerűen elrendelt bankzárlat ellenére 2015. július 5-én 62,5 százalékos részvétel mellett az érvényesen szavazó görög állampolgárok 61,3 százaléka mondott „nem”-et a további megszorításokra.
A tárgyalások Görögország és a hitelezők között most újraindulnak, de a görög gazdaság csak akkor remélheti, hogy újra növekedési pályára áll, ha adóssága számottevően csökken – akár adósság-elengedés, akár fizetési haladék vagy fizetési moratórium formájában. Ha hitelezői nem mondanak le követeléseik egy részéről, és az eurózóna elhagyására kényszerítik az országot, az Görögországnak, átmeneti és részben már bekövetkezett nehézségek (mint pl. a bankzárlat, illetve tőkekorlátozás) után jót tenne. Azonban diagonálisan ellentmondana a geopolitikai érdekeknek, továbbá az európai nemzetek közösségét és az európai népek méltóságát, szabadságát és egyenlőségét célzó európai projekt bukását bizonyítaná. A hitelezők tehát sokkal többet veszítenek Görögország kilépésével, mint ami pénzben kifejezhető.
Mindazonáltal a fejleményekre nézve nem sok jóval kecsegtet, hogy Janisz Varufakisz, pénzügyminiszter, a görög kormány oszlopos tagja, a „Nagy Nem” sikerét követő nap reggelén, 2015. július 6-án, a hitelezők nyomására – mint blogjában írja: a „hitelezők undorát büszkén viselve” – lemondott posztjáról, és a miniszterelnök, Alekszisz Tsziprasz ebbe beleegyezett.
Artner Annamária
