Az ILO adatai alapján a globális munkanélküliség ráta a válság előtt (2007-ben) 5,5 százalékot ért el, majd 2009-ben 6,2 %-ra nőtt, 2011-ben 6 pedig százalék körül alakult. Az ILO mostani előrejelzése szerint a munkanélküliségi ráta 2016-ig nem fog javulni (megáll a mai 6 százalék körüli szinten), még akkor sem, ha a globális növekedés az eurókrízis gyors megoldódásával visszatérne. Valószínűbb azonban, hogy nem tér vissza, így 2013-ban 198,3 és 209 millió, 2016-ban pedig 185,6 és 227,1 millió között lesz a világon a munkanélküliek száma, arányuk pedig legvalószínűbben csak 5,9 százalékra mérséklődik, ami jóval magasabb, mint a válság előtt.

A munkanélküliség problémája azonban messze nem válság kérdése. Még azt is mondhatnánk, hogy ez a legkisebb gond, hiszen a válság előbb-utóbb véget ér. A munkanélküliség ugyanis már a válság előtt is fenyegetően nőtt, és még inkább fenyegetőek a jövőbeli kilátások. A következő évtizedben ugyanis további bő 400 millió fővel fog gyarapodni a világ munkaerőpiaca, s ha ők nem találnak munkát, a munkanélküliek száma akár a 600 milliót is elérheti a Földön. Ehhez járul még a napi 2 dollárnál is kevesebb jövedelemből élő szegények népes tábora, ami már ma is eléri a 900 millió főt. A 600 millió új munkahely mellett az ő munkakörülményeik javítása is elengedhetetlen szükségszerűség.

A foglalkozatás oldaláról nézve azonban még rosszabb a helyzet. A globális foglalkoztatási ráta 2007 és 2010 között 61,2 %-ról 60,2 százalékra csökkent, és valószínűleg 2013-ig tovább süllyed. A válság előtti szint még 2016-ban sem áll vissza. Az ILO becslései szerint 2011-ben közel 29 millióval kevesebb ember volt aktív (keresett munkát), mint a krízis előtt. Ha őket, a munkaerőpiacról lemondókat is a munkanélküliek közé számítanánk, a globális munkanélküliség megközelítené a 230 milliót, a globális munkanélküliség ráta pedig a 6,9 százalékot. Különösen a 15-24 éves fiatalok foglalkoztatási helyzete aggasztó. Ők azok, akiket leginkább érint a munkanélküliség (háromszor nagyobb valószínűséggel válnak munkanélkülivé, mint az idősebbek), az alacsony bérek és a részmunkaidős, határozott idejű foglalkoztatás. Kevés a remény, hogy helyzetük rövid időn belül változik. 2011-ben 74,8 millió fiatal számított munkanélkülinek az ILO definíciója szerint, ami 4 millióval több, mint 2007-ben és 12,7 százalékos munkanélküliségi rátát jelent. Ez a ráta az elkövetkezőkben a fiatalok munkaerőpiacról való kivonulása miatt nem fog lényegesen változni.

Nemcsak a képzetlen fiatalokról van szó, a képzettek is egyre nehezebben találnak munkát, különösen az elvárásaiknak megfelelő munkakörben és bérért. Ezért szaporán (2007 és 2011 között 6,4 millióval) nő a se nem dolgozó, se nem tanuló fiatalok száma. Az a réteg, amely a „se nem tanul, se nem dolgozik” spanyol megfelelője alapján „ni-ni” nemzedékként vált ismertté, és amelyet korábban a fejlődő országok problémájaként tárgyalt a fejlett világ, ma már Európában is masszívan jelen van. Elég, ha a spanyol és görög 15-24 évesek körében ma már 50 százalékos munkanélküliség rátára gondolunk. Míg Latin-Amerikában 20 százalék körülire teszik a 16-29 éves se nem dolgozó, se nem tanuló fiatalok arányát, addig egy néhány éve (tehát még nem is válság csúcsán) készült felmérés szerint Spanyolországban a 18-35 év közöttiek 54 %-ának nincs terve a jövőre nézve, nincs ambíciója, nem dolgozik, és újabban már Svédországban is 120 ezerre becsülik a „ni-ni”-k számát. Az OECD-országok körében arányuk 10 és több mint 30 százalék között mozog.

A ni-ni nemzedék jobb módú és képzettebb rétegei a szüleikkel laknak, akik eltartják őket, vagy sorstársaikkal közösen bérlenek lakást, alkalmi munkából, innen-onnan szerzett jövedelemből, és – nyilván – a feketepiacról eltartva magukat. E réteg növekedése a fennálló társadalmi berendezkedés számára nemcsak számszerűsége miatt veszélyes, hanem még inkább a társadalomtól való elfordulásuk, kiábrándultságuk, céltalanságuk miatt.

A világon kb. 214 millió ember él tartósan más országban, mint amiben született. A migránsok közül a munkavállalási céllal vándorlók számát kb. 80 millióra teszik, a többi családtag, menekült stb. Ez csak a nemzeti határokat átlépő vándorlás, országokon belül további százmilliók utaznak ideiglenesen vagy települnek át tartósan, hogy eltartsák magukat és családjukat. Kínában például 180 millióra becsülik a vándorlók számát.

A nemzetközi migráció a fejlődő (pl. arab) országok között a legnagyobb, a migránsoknak csak kis része célozza az OECD-országokat, amelyeket ambivalens viszony fűz a bevándorlókhoz. Egyfelől olcsó munkaerőt, másfelől azonban társadalmi feszültséget jelentenek, válság idején pedig különösen. Ezért az elmúlt években az ide irányuló bevándorlást a fogadó országok korlátozóbbá, illetve szelektívebbé tett bevándorlási politikája, valamint hazatelepülést ösztönző programjai is csökkentették. Az OECD-országokban lévő állandó bevándorlók száma 2007-ben 4,7 millióról, folyamatos csökkenéssel 2010-ben 4,1 millióra mérséklődött. Ennek kétharmada munkavállalási célú bevándorló, a többi családtag. A csökkenés elsősorban az USA-ba vándorlás csökkenéséből adódott. Jelentős visszaesést könyvelt el ezen kívül Írország, Csehország, Japán, Oroszország és a dél-európai államok (Spanyolország, Portugália, Olaszország). 2010-ben körülbelül 1,2 millió ember érkezett az EU-ba külső régiókból, az USA-ba valamivel több, mint egymillió, Ausztráliába, Kanadába és Új-Zélandra pedig együtt kb. 540 ezer.

Az ideiglenes bevándorlók száma az OECD-ben a válság következtében jelentősen csökkent, bár a csökkenés 2010-ben már lassult, s így közel 1,9 millió főt tett ki. Az állandó és ideiglenes munkavállalási célú migráció a domináns, ezek csökkenésével szemben 2009-ben 6 %-kal, közel 150 ezerrel, 2,6 millióra nőtt az OECD-országokba és Oroszországba együtt tanulás végett áramlók száma. Ez a növekvő tendencia a következő években is folytatódott. Az összes OECD-ben tanuló külföldi diák 43 %-a szintén OECD országból származik. Az eurózóna veszített vonzerejéből. A diákok legfőbb befogadó országa továbbra is az USA és az Egyesült Királyság, de Franciaország harmadik helyét átvette Ausztrália, Hollandiában pedig jelentősen visszaesett a hallgatói beáramlás. 2009-ben az OECD-országokban tanuló külföldi diákok 18,1 százaléka kínai, 7,3 százaléka indiai volt, őket követték a koreai, német és francia hallgatók. A fiatalok elsősorban társadalomtudományi, üzleti, jogi és műszaki kurzusokat látogatnak külföldön.

Az OECD-n belüli menekültek elsősorban európai országokba érkeznek, de számuk (2010-ben az OECD-ben együtt 362 ezer) jelentősen elmarad az ezredfordulón tapasztalttól. 2011-re pontos adatok még nincsenek, de úgy tűnik, a válság hatására bekövetkező migrációs csökkenés 2011-ben véget ért, az OECD-országokba irányuló migráció összességében ismét nőtt. Ebben szerepet játszott az osztrák és német munkaerőpiac megnyitása a 2004-ben csatlakozott kelet-európai EU-tagországok előtt. Immigrációs csökkenést csak Olaszország, Spanyolország, Svédország, Ausztrália, Új-Zéland és az USA könyvelt el. Bár Írországban is nőtt a bevándorlók száma, annál sokkal többen távoztak (2011 áprilisában 47,7 ezren), és ezek 53 százaléka ír volt. Spanyolország esetében 50 ezerrel haladta meg a kivándorlók száma a bevándorlókét (2010-ben még 60 ezer volt a bevándorlási többlet), vagyis nettó emigráció történt, amire hosszú évek óta nem volt példa. A kivándorlás azonban szinte kizárólag korábbi bevándorlók hazatéréséből adódik, hiszen a spanyol nemzetiségűek 2010-ben is csak 7 %-ot tettek ki az országot nem huzamosabb időre elhagyók között.

A menekültek számának 2011-es alakulásra még nincsenek adatok, de Európában minden bizonnyal csúcsot döntött az „arab tavasz” miatt. Az olaszországi Lampedusa szigetét elárasztó első menekülthullámot követően az Olaszország és Tunézia között 2011 áprilisában kötött egyezmény hatására a menekültáradat lelassult. 2011 egészében 56 ezer illegális határátlépő (menekült) érkezett Olaszországba, elsősorban Líbiából és Tunéziából.

Artner Annamária