Bernard Lietaer, Christian Arnsperger, Sally Goerner és Stefan Brunnhuber 2012-es jelentése – eredeti angol címén: Money and Sustainability – The Missing Link – a Római Klub Európai Szervezetének felkérésére készült a Finance Watch és a World Business Academy részére. [1]
A könyv a pénzrendszerre jelenlegi gazdaságunk fenntarthatatlanságának elsődleges okaként tekint, amit ún. közgazdasági vakfoltként sokáig figyelmen kívül hagyott vagy alábecsült a szakirodalom. A jelentés szemléletesen és közérthetően megragadja a pénzrendszer és a (szükségszerűen) fenntarthatatlan gazdasági növekedés közötti kapcsolatot, amit a bevezetőben a fenntarthatóság kérdéskörének nemzetközileg elismert kutatói is kiemelnek. Ilyen többek között Ivo Šlaus, Garry Jacobs, illetve a Római Klub első, A növekedés határai című jelentésének vezető szerkesztője, Dennis Meadows. Szimbolikus jelentősége (is) van annak, hogy éppen a legelső jelentés negyvenedik évfordulóján jelent meg a szóban forgó jelentés.
Az I. fejezet (Miért most készült el ez a jelentés?) a téma aktualitását mutatja be. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válságot követő években a legtöbben még mindig természetesnek veszik a jelenlegi monetáris rendszert és a jegybanki pénz monopóliumát. Ebből következik, hogy a válságkezelés céljának közvetve vagy közvetlenül a régi kerékvágásba történő visszatérést és a bankrendszer megmentését tekintik továbbra is a politikai és gazdasági döntéshozók. A szerzők szerint azonban amíg érintetlenül hagyjuk a monetáris rendszer meglévő szerkezetét, addig a legjobb szándék mellett sem sikerülhet elejét venni az újabb és egyre súlyosabb társadalmi következményekkel járó válságoknak. A következmények súlyosbodásának okai elsősorban demográfiai és környezeti jellegűek; a „baby boom” generáció nyugdíjba vonulása által kiváltott társadalombiztosítási problémák, valamint a klímaváltozásra történő reagálás kényszere soha nem látott kihívás elé állítják az emberiséget.
A II. fejezet (Nyíltan a gazdasági paradigmákról) a gazdasági paradigmák két aspektusára koncentrál: 1) hogyan viszonyulnak a környezethez; 2) hogyan viszonyulnak a monetáris rendszerhez. Előbbit illetően jól elkülöníthető háromféle megközelítési mód. A hagyományos gazdaságtan paradigmája a gazdaságra a társadalomtól és a környezettől különálló rendszerként tekint, utóbbiakat gazdasági szempontból externáliaként definiálva. Ezzel szemben az OECD által javasolt megközelítés már progresszívebbnek mondható. Eszerint a gazdaság, a társadalom és a környezet egymással részben átfedésben lévő, de önálló rendszerek. A harmadik paradigma az ún. ökológiai gazdaságtan megközelítése, amely a gazdaságot a társadalom alrendszereként értelmezi, teljesen beágyazódva abba, míg az emberi társadalomra a bioszféra részeként tekint. Csak az olyan gazdasági fejlődés lehet fenntartható, amely tekintettel van a társadalmi kontextusra és a bioszféra egészséges eltartóképességére. Ez megkérdőjelezi a pusztán csak a termelékenységet és fogyasztást mérő mutatók, mint például a GNP (vagy a GDP), gazdasági haladás méréséhez történő használatának célszerűségét. A monetáris rendszerhez való viszonyt illetően a könyv szerzői szerint ideje lenne felülbírálni a pénz semlegességéről alkotott elképzelést, illetve azt az általános közgazdasági gondolkodást, ami a – többnyire magánkézben lévő – jegybankok által monopol módon kibocsátott egyedüli pénzt adottnak veszi.
A III. fejezet (Monetáris és banki instabilitás) a monetáris rendszer és a reálgazdaság szétválását, illetve a spekulatív devizaügyletek jóformán parttalan elszabadulását és annak negatív következményeit mutatja be. A közgazdasági szakirodalomban háromféle rendszerszintű válságot szokás megkülönböztetni: bankválságot (amikor egy országban a bankok egy csoportja egyidejűleg megy csődbe), szuverén adósságválságot (amikor a pénzpiacok úgy vélik, hogy egyes országok nem lesznek képesek megbirkózni az államadósságukkal) és monetáris vagy valutaválságot (ami egy ország pénzének hirtelen bekövetkező jelentős értékvesztése más valutákkal szemben). Mindhárom rendszerszintű válság – mind gyakoribb előfordulásának – alapvető oka a jelenlegi monetáris rendszer szerkezetében van, viszont az intézményi status quo fenntartása érdekében a döntéshozók nem akarnak vagy nem mernek valódi strukturális változtatásokat megcélozni. Ehelyett a (hibás) rendszer keretei között maradva egyetlen látszatmegoldás kínálkozik a válságok kezeléshez, ami azonban több kárral jár, mint társadalmi haszonnal: a köztulajdon további privatizálása és az állami finanszírozású közszolgáltatások leépítése.
A IV. fejezet (Magyarázat az instabilitásra: komplex folyamatokhálózatok fizikája) bemutatja, miért helytelen a gazdaságot egyensúlyban lévő zárt rendszerként definiálni. Ehelyett inkább olyan nyitott rendszerként kellene a gazdaságra tekinteni, amely több, egymással összefüggő oksági viszonyt tartalmazó komplex folyamatrendszerként működik. A fejezet egyik lényeges megállapítása, hogy a komplex folyamathálózatok keretrendszerén belül „a fenntarthatóság két, ellentétes irányban működő változó optimális kompromisszumaként határozható meg: hatékonyságés reziliencia”. A természetes ökológiai rendszerekben megfigyelhető, hogy azok életképességi tartománya a két változó egyensúlyától függ. Egy rendszer hatékonysága az általa feldolgozni képes anyag-, energia- és/vagy információáramlás mennyiségével fejezhető ki. A reziliencia a rendszer alkalmazkodóképességét jelenti, és kifejezhető a diverzitás nagyságával és az összekapcsolódások számával. A két változó egyensúlyának fontossága a fenntarthatóság érdekében ökológiailag szemléltethető az intenzív mezőgazdasági monokultúrák negatív példáján; a faji sokféleség kiiktatásával és egy-egy haszonnövény intenzív túltermesztésével ideiglenesen növelhető a hatékonyság, de egy idő után elkerülhetetlenné válik a környezet lepusztulása, amelynek következtében a termelékenység nullaközeli állapotba esik vissza, és összeomlik a mezőgazdaság. A példában említett mechanizmus alkalmazható a monetáris rendszerekre is; az egyfajta (jegybanki) pénz kizárólagos használatával maximálható a pénzügyi hatékonyság, de a reálgazdaságra történő rátelepülés és annak végletes kizsigerelése a pénzügyi rendszer instabilitásához és végül összeomlásához vezet. Különböző funkciójú kiegészítő fizetőeszközök egyidejű használata lehet, hogy kevésbé hatékony, de növelheti a gazdaság rezilienciáját, így segítve a fenntarthatóságot. Eszerint ahogy a természetes ökológiai rendszerek is inkább hatékonyságuk optimalizálására, mintsem maximalizálására törekszenek, úgy a gazdaságban is inkább az optimumra kellene törekedni.
Az V. fejezet (A mai pénzrendszer fenntarthatóságra gyakorolt hatása) az adósságalapú jegybanki pénz kizárólagos használatából származó öt káros hatásra hívja fel a figyelmet. Ezek: 1) a pénztermelés folyamatának prociklikus jellege; 2) rövid távú szemlélet ösztönzése, és a jövő diszkontálása; 3) kötelező növekedési kényszer (a kamatos kamat mechanizmusa miatt); 4) szélsőséges vagyonkoncentráció; 5) a társadalmi tőke leértékelése. Ezen sajátosságok egyike sem természeti törvény, következésképpen a társadalmi intézményi keret megváltoztatásával ellensúlyozhatók.
A VI. fejezet (A hatalom intézményi kerete) a kormányok és a bankok – illetve a hatalmi struktúra és a pénzrendszer – kapcsolatával foglalkozik. Ez a kapcsolat egy történelmileg összetett, ugyanakkor jól dokumentálható folyamat eredményeként alakult, amelynek során végül az adósságalapú jegybanki papírpénz lett az egyetlen, kötelezően használt fizetőeszköz szinte mindenhol. Az Egyesült Államokban az 1930-as években a válság megoldására több vezető közgazdász támogatott egy javaslatot, amelyet „Chicago Tervnek” neveztek. Eszerint a (jegybankon keresztül) magánbankok által teremtett adósságalapú pénz megszűnne, és az állam visszavenné a pénzkibocsátást. A bankok így egyszerű közvetítőkké, pénzügyi szolgáltatókká válnának, amelyeknek kötelezőtartalék-szabályt kellene alkalmazniuk. A banklobbi hatására elvetették a Chicago Tervet, és végül csak egy jóval enyhébb monetáris szabályozás lépett érvénybe. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válságot követően ismét viták előterébe került a Chicago Terv valamilyen változatának megvalósítása több országban. A könyv szerzői ugyanakkor, bár elismerik az elképzelés erősségeit, mégsem ajánlják a Chicago Tervet, egyebek mellett azért, mert egy privát monopólium lecserélése egy államira nem oldaná meg a strukturális törékenységet, amely minden monokultúra jellemzője. Emellett a jelenleginél is nagyobb lenne az inflációs kockázat, ha közvetlenül politikai utasításra történne a pénzkibocsátás. A Chicago Terv helyett ezért a kiegészítő fizetőeszközök nagyobb választékának lehetővé tételét javasolja a jelentés.
A VII. és VIII. fejezet (Példák magánkezdeményezésű megoldásokra; Példák állami kezdeményezésekre) kilenc olyan kiegészítő fizetőeszköz-rendszer működési mechanizmusát ismerteti, amelyek a fenntarthatóság szempontjából kedvező hatással lehetnek a gazdaságra helyi, regionális, országos vagy államok feletti szinten, még ha csak korlátozottan is. A bemutatott példákban közös, hogy egy-egy konkrét probléma kezelésére jönnek létre (pl. oktatás, egészségügy, környezetvédelem), és értéküket az garantálja, hogy bizonyos termékek, szolgáltatások, díjak vagy illetékek ára közvetlenül csak ezekben fizethető, miközben jobbára átválthatók maradnak hivatalos jegybanki pénzre. A Doraland nevű kezdeményezés egy 2011-es javaslat Litvániában az ún. tanulógazdaság kiépítésére. Ennek lényege, hogy a Doraland Alapítvány vagy egy másik, a programban résztvevő nonprofit szervezet közreműködésével valaki a saját szakterületén szakismereti órákat adhat, amiért a dora nevű fizetőeszközben fizetnek. A megkeresett dorákkal tanórákat lehet venni vagy tanulmányutakat fizetni. A Wellness-utalványok rendszerének lényege, hogy bizonyos egészségmegőrzést célzó tevékenységeket (pl. fogyókúrás programban történő részvételt) vagy az ellátást igénylő rászorulók segítését wellness-utalványokkal jutalmaznának, amelyekkel biztosítási díjakat vagy különböző, tanúsítottan egészséges és környezettudatos termékek és szolgáltatások árát lehet részben fizetni. A természet alapú megtakarítás, ami tekinthető hosszú távú befektetésnek is, egy olyan, bárki által elérhető pénzügyi szolgáltatás, amelynek fedezete valamilyen természetes növekedési folyamaton alapuló gazdasági érték, például faültetvények vagy haltenyészet egy védett tóban. Azzal válhat egy ilyen program fizetőeszköz-rendszerré is, hogy a megtakarítási részvények az adott helyi közösségen belül még a beváltásuk előtt bizonyos árukra vagy szolgáltatásokra cserélhetők. A C3 nevű „kereskedelmi és hitelezési körök” kis- és középvállalkozások számára nyújtott továbbfejlesztett faktoring szolgáltatás, amelynek keretében a tagok a számláikat használhatják fizetőeszközként, így javítva likviditásukat. A TRC kezdeményezés egy multinacionális vállalatok számára javasolt kereskedelmi referencia fizetőeszköz, amelynek főleg világgazdasági recessziók idején lehet jelentős kontraciklikus hatása, lehetővé téve a vásárlóerő-hiány miatt egyébként eladatlan árukészletek értékesítését. A Toreke egy kerületi kiegészítő fizetőeszköz-rendszer, amelyet a belgiumi Gent város egyik városrészében vezetett be az önkormányzat. Ennek keretében a helyi lakosok apró kerteket bérelhetnek a várostól, ahol zöldségeket vagy dísznövényeket termeszthetnek, az éves bérleti díjat pedig kizárólag torekében fizethetik. Torekét a közösségen belüli városrehabilitációs tevékenységekben való részvétellel lehet keresni, mint például közterek tisztításával, virágosládák felszerelésével és virágültetéssel, a futballpálya rendbetételével mérkőzés után stb. A megkeresett torekéket a kertek bérleti díjának fizetése mellett a helyi boltokban is fel lehet használni bizonyos helyi árucikkek megvásárlására. Tájrehabilitációs célt hivatott szolgálni Japánban a tervezett Biwa kippu rendszer is, amelyet egy konkrét környezetvédelmi program kivitelezése érdekében vezetne be az illetékes prefektúra kormányzata, és amelynek keretében különböző módon megkereshető ún. biwa-jeggyel fizethetné a helyi lakosság a környezetvédelmi adót. A Civic egy kormányzati kiegészítő fizetőeszközre tett javaslat, amellyel társadalmi, kulturális, illetve polgári tevékenységeket finanszírozhatnának, az ECO pedig a klímaváltozással szembeni nemzetközi fellépést segíthetné. Ezek az előbbiekhez hasonlóan olyan fizetőeszközként működnének, amelyek az adott közegben vagy szektorban bizonyos díjak vagy hozzájárulások kizárólagos fizetésére használhatók jegybanki pénz helyett.
A IX. fejezet (A növekedés határain túl?), megemlíti, hogy a Római Klub négy évtizeddel korábbi első jelentése legitimálta új paradigmaként az ökológiai gazdaságtant, amely a hagyományos gazdasági paradigmával ellentétben a gazdaságot olyan nyitott rendszerként határozza meg, melyet korlátoz a bioszféra. Az egyoldalúan erőltetett növekedést bizonyos mechanizmusok képesek lassítani, így stabilizálva a gazdaságot. A monetáris ökoszisztéma, vagyis a fizetőeszközök diverzitása is egy ilyen mechanizmus. Ez önmagában még nem képes megoldani a strukturális hibákat, viszont bármilyen megoldásnak elengedhetetlen része a szerzők szerint a monetáris rendszerünk újragondolása.
A könyv 2012-es megjelenésének idején még a pénzügyi világválság hatására bekövetkező görög államháztartási válság és a részben abból adódó, eurozónán belüli válság volt az egyik legaktuálisabb téma. Jelenleg, nyolc évvel később, az éppen aktuális egészségügyi világjárvány mutatott rá a hatékonyság oltárán szinte mindent feláldozni kész globalizált gazdaságunk sérülékenységére, amitől talán még időszerűbbé vált a jelentés lényegi mondanivalója. Már csak emiatt is megérdemelné a könyv, hogy a közeljövőben bekerüljön a közgazdaságtani szakirodalom alapművei közé, illetve megállapításai és meglátásai a közgazdasági gondolkodás általánosan elfogadott részét képezzék.
Lakócai Csaba
[1] Lieater, B., Arnsperger, C., Goenger, S. és Brunnhuber, S. (2015): Pénz és fenntarthatóság: A hiányzó láncszem. Római Klub Európai Szervezetének jelentése a Finance Watch és a World Business Academy részére. Image Kft., pp. 212, ISBN 978-963-85054-1-5
