2012. december 9-én – alig egy évvel a hivatalba lépése után – Mario Monti olasz kormányfő bejelentette, hogy a jövő évi költségvetési törvény elfogadása után lemond tisztségéről. A bejelentés közvetlen apropóját az adta, hogy Silvio Berlusconi volt kormányfő, aki a technokrata Monti kormányt is támogató Szabadság Népe Pártnak (PdL) továbbra is az elnöke, úgy nyilatkozott, hogy Monti reformjaival a szakadék szélére kormányozta Olaszországot. Ezért a PdL megvonta Montitól a bizalmat, és bár a jövő évi költségvetést még megszavazza, utána nem támogatja a jelenlegi kormány reformprogramját. Berlusconi pedig „közkívánatra” vállalja, hogy pártja miniszterelnök-jelöltjeként – immár hatodik alkalommal – elindul a 2013-as parlamenti választásokon.
Tavaly novemberben Berlusconi az Olaszországot is sújtó euró-zóna válság erőtlen kezelése miatti nemzetközi elégedetlenség miatt kényszerült lemondani. A globális válság miatt a Berlusconi-kormány 2009-től több komolyabb megszorító intézkedést volt kénytelen bevezetni. A népszerűségét féltő kormányfő azonban tartózkodott a radikálisabb lépések megtételétől. Populista politikusként – aki közéleti és magánéleti botrányai miatt állandóan a támadások kereszttüzében volt – igyekezett népszerű intézkedéseket hozni. A hosszú távú stratégia helyett döntéseit inkább a taktika határozta meg, ha rá is kényszerült megszorító lépések megtételére, azok végrehajtását nem erőltette. Éppen ezért Berlusconi egyre kevésbé számított megbízható partnernek az európai partnerek számára, politikai hitelét nagyrészt elveszítette.
A 2011 nyarán felerősödő görög válság, és az általa gerjesztett bizonytalanság egyre nehezebb helyzetbe sodorta az euró-zóna mediterrán tagállamait. Bár Olaszország pozíciója nem romlott számottevően, a költségvetési deficit kezelhető szinten maradt, magas államadóssága és romló gazdasági versenyképessége miatt az ország mégis a veszélyeztetett kategóriába került. Az olasz államadósság hagyományosan belső finanszírozású volt, az euró bevezetése után azonban megnőtt az ország külföldi kitettsége, és a finanszírozás a válság éveiben csak egyre emelkedő hozamok mellett volt lehetséges. A válságkezelés újabb megszorításokat tett szükségessé, 2011 őszére azonban már a megszorítások ígérete nem volt elegendő: az Olaszország elleni „támadások” nem enyhültek, a nagy hitelminősítők sorban rontották le az ország szuverén adósságának a besorolását. Az ország-kockázati felár (CDS) értéke egyre emelkedett, az Európai Központi Bank olasz államkötvény-vásárlási akciója is kevés volt a piaci bizalom helyreállításához. Berlusconi 2011. november 8-án, az újabb megszorító-csomag viharos parlamenti elfogadását követően lemondott. Ekkor vette át helyét Mario Monti, az Európai Bizottság korábbi versenypolitikai biztosa.
Monti már 2011. december 2-án új reform/megszorító intézkedéseket hirdetett meg 30 milliárd euró értékben. A program a forgalmi adó emelését, kibővített ingatlanadót, luxusadót, nyugdíjkorhatár-emelést, a nyugdíjak indexálásának átalakítását foglalta magában. A konkrét intézkedéseknél is fontosabb volt azonban, hogy Montival egy hiteles, a piacok és a nemzetközi (és az európai) politikai szereplők számára is hiteles és megbízható személy került az olasz kormányfői posztra. Az olasz miniszterelnök példamutatóan hajtotta végre a beharangozott reformintézkedéseket, igyekezett helyreállítani az Olaszországba vetett bizalmat, ugyanakkor határozottan harcba szállt a németekkel. Az elmúlt egy év politikája (és Bizottsági múltja) kellő „erkölcsi alapot” biztosít számára ahhoz, hogy a németek által erőltetett megszorító-politikán túllépve – a megfelelő kiigazító lépések megtétele után – hatékony európai támogatást kérjen a déli országoknak.
Olaszország esetében a magas államadósság és a most már tartósan alacsony növekedés jelentette, és jelenti máig is a legnagyobb problémát. Az alacsonyabb növekedési ütem részben az olasz gazdaság strukturális problémáiból adódik: az export-szektor, amely jelentős részben a hazai kis- és középvállalkozásokra épült, egyre nehezebben bírja a nemzetközi versenyt. Ez az erősödő kínai konkurenciának (pl. textilipar) és a líránál jóval erősebb eurónak is köszönhető volt, de közrejátszott a deficit csökkentése érdekében magas szinten tartott adóterhek, illetve az utóbbi évek visszaeső kereslete és beszűkülő finanszírozási forrásai is.
A válságkezelés egyik alapvető dilemmája Olaszországban (is) a növekedés vs. megszorítások. Az alacsony növekedési ráta miatt nehéz megteremteni a költségvetés elsődleges többletét, ami viszont alapvető az államadósság csökkentéséhez. A magas (és kezelhetetlenné váló) államadósság miatti félelmek viszont a magasba emelik a kamatlábakat, ami negatívan hat vissza a belső keresletre, a beruházásokra, illetve általában a növekedési kilátásokra is.
Olaszország jelenlegi nehéz helyzete kétségtelenül az elmúlt évtizedek elmaradt (oktatási, közigazgatási) reformjai, az ebből (is) adódó lassú növekedés és a felhalmozódó államadósság terhei miatt alakult ki. Ahhoz azonban, hogy mindez ilyen mértékben megingassa Olaszország stabilitását, a külső körülmények kedvezőtlen alakulása kellett. A magas államadósságok tartós finanszírozhatósága tekintetében kialakuló nemzetközi bizonytalanság és az olasz kormányzat reform-elszántságának hiánya együttesen járult hozzá ahhoz, hogy 2011 végére Olaszország vált az euró-zóna egyik leggyengébb láncszemévé.
A 2012-es év során Olaszország számos (rész)sikert ért el a stabilitás megteremtése és a növekedés beindítása terén, azonban az eredmények egy része csak hosszabb távon lesz érzékelhető, más része pedig további komoly lépéseket igényelne. Továbbra is probléma, hogy az olasz közfinanszírozás fegyelme hagyományosan alacsony, magas az adóelkerülés szintje, illetve általánosságban az adminisztratív költségek és az államapparátus működtetésének költségei. Ezek átalakítása, megreformálása nem egyszerű feladat. A folyamatot levezénylő Mario Monti személye jó garanciának tűnt arra, hogy Olaszország ezúttal véghezviszi a megkezdett reformokat. Mario Monti volt az a politikus, aki, európai szinten is hiteles révén, képes volt meggyőzni a németeket arról, hogy a megszorítások és belső konszolidáció mellett (és nem helyett) szükség van az európai támogatásra is a sikeres válságkezeléshez.
Mindez azonban kevés volt. A válságkezelés, a meghozott áldozatok ellenére, nem eredményezett látványos javulást az olasz kilátásokban, és megerősödtek azok a politikai erők, melyek az olasz közvéleményhez hasonlóan szkeptikusak az euró-zóna jövőjét illetően, és megfontolandónak tartják a kilépéssel járó előnyöket. Az olaszoknál már régóta a legalacsonyabb az eurót támogatók tábora (30% körüli) az euró-zóna tagországok között, ugyanakkor az eurót ellenzőké (40-45%) az egyik legmagasabb. A 2012. december 6-i felmérések alapján a választók 19,7 százaléka a Beppe Grillo pármai polgármester vezette populista, euroszkeptikus M5S-re (5 Csillag Mozgalom) szavazna, 13,8 százaléka a Berlusconi vezette PdL-re, amely szintén egyre inkább euró-ellenes retorikát használ, 7,2 százaléka a hagyományosan euró-ellenes Északi Ligára, míg a baloldali, euró-párti PD-re csak a szavazók 30,3 százaléka voksolna.
Fontos megjegyezni, hogy a Bank of America Merrill Lynch elemzése szerint Írország mellett Olaszország tudna a legkisebb problémával kilépni az euró-zónából. Míg egyes országok, így Görögország és Spanyolország számára a kilépés óriási költségekkel járna, Ausztria, Finnország, Belgium vagy Németország számára szintén inkább hátrányos lenne. Olaszország esetében az elemzés szerint a kilépésből fakadó előnyök és hátrányok egyenlege az elemzett hatások (gazdasági növekedés, kamatlábak, fizetési mérleg) alapján nem feltétlen negatív. Ugyanezen elemzés szerint ugyanakkor a németeknek elemi érdeke lenne, hogy az olaszok bennmaradjanak. Amennyiben a Monti kormány december végén visszaadja megbízatását, a választásokat várhatóan 2013 februárjára írják ki. A választások eredménye azonban nem csak Olaszország, de az egész európai integráció szempontjából meghatározó. Hiszen nemcsak az olasz versenyképesség javításának vagy a reformok folytatásának mikéntjéről lesz szó. Amennyiben az olaszok az euró-zóna elhagyása mellett döntenek, az nemcsak a monetáris integráció, de az egész Unió jövőjét megkérdőjelezné.
Szigetvári Tamás
