Tehát az idő múlása nemcsak a válságot mélyíti, hanem a politikai türelmet is elnyűtte. Így valami megoldást, vagy legalább az odavezető utat meg kellene gyorsan találni. Az eurózóna politikusai azonban éppen az ellenkezőjét akarják egymástól. Azaz némi túlzással, a déli blokk fiskális könnyítéseket és olcsó adósságfinanszírozást kér, az északi blokk ezzel szemben ezt a második lépésnek tekinti, előtte a nemzeti fiskális politika hatékony közösségi ellenőrzését és adott esetben befolyásolását tartja szükségesnek. Ezen lehet a korábbiakhoz hasonlóan vitatkozgatni, de ezzel az eurózóna léte kérdőjeleződhet meg. Európai politikusok is (például legutóbb az olasz miniszterelnök, Mario Monti) kezdenek olyanokat mondani, hogy hathatós lépések nélkül az eurónak tíz napja, vagy három hónapja, stb. van hátra. Mindenesetre szerintük belátható időn belül szétesik az eurózóna. Ez azonban az északi blokkot láthatóan nemigen hatja meg. Ugyanis nekik kellene finanszírozni. Erre viszont az adófizető állampolgáraik szinte borítékolhatóan nemet mondanak, ezt pedig a nemzeti kormány kénytelen komolyan venni, különösen ha közelednek a parlamenti választások.

Ebben a vitában egyre jobban leértékelődik a közösségi joganyag őre, és annak védője, a Bizottság. Így, miközben a közösségi jog kiterjesztése mellett érvelnek az északi blokk országai, maguk is hozzájárulnak a Bizottság szerepének relativizálódásához. Mindemellett az is igaz, hogy az euró sorsa  a II. világháború utáni integráció sorsa is. Tehát az eurónak meg kell maradnia. Itt merül fel a kérdés, hogy a tagországok között éleződő feszültség mellett van-e reális lehetőség arra, hogy az eurózóna perifériájának adósságválsága ne veszélyeztesse az euró létét. Ha regionalizálódni lehetne az eurózónán belül, akkor az euró sorsát el lehetne választani az eurózóna sorsától. Ennek a valószínűsége azonban jelenleg még meglehetősen kicsi.

Egyre többen hangsúlyozzák a világban, hogy a perifériának a II. világháború utáni nyugat-európai stabilizációt jelentősen előmozdító Marshall-segélyhez hasonló pénzügyi injekcióra lenne szüksége. Feltehetően ennek a pénzügyi támogatásnak a fejében a strukturális reformokat is végre kellene hajtani. Ez azt a reményt kelthetné, hogy a reformok végrehajtását munkahelyteremtő fellendülés követi majd. Ez azonban csak azután következhet be, hogy a jelenlegi jövedelmek, köztük a munkabér, jelentősen csökken. Erre még akkor is sort kell keríteni, ha ezt a válságot az olcsó hitel hosszú ideig jelenlévő világa indította el. Tehát a munkájukat elvesztett milliók nagy része hitel visszafizetési kötelezettséggel is küzd. Mindez azonban csak lassú gyógyulást valószínűsít. Az egyre türelmetlenebb környezetben kevés reményt lehet fűzni ahhoz, hogy a lassú gyógyulás ígérete meggyőző lesz a pénzpiacok számára éppen úgy, mint a Mediterránum munkavállalói számára.

Kérdésként fogalmazható meg az is, hogy az északi blokk országainak politikusai a fiskális ellenőrzés és beavatkozás növekvő mértékű szupranacionalizálásában akkor is érdekeltek-e, ha ez nemcsak a déli blokk országaira fog majd vonatkozni, hanem esetenként rájuk is. (Felejthetetlen példa az, amikor 2005-ben Franciaországban és Németországban egyszerre haladta meg a folyó hiány a GDP-ben mért három százalékot, akkor ez a két ország rávette az ECOFIN-Tanácsot, hogy tekintsen el a büntetésüktől. A vége az lett ennek a sajátos pressziónak, hogy átírták a Stabilitási és Növekedési Paktumot.) Ebből a válságból az euró tartós megőrzése érdekében az integráció mélyülésével kell kimenekülni. A válság elhúzódásával a fiskális mélyülés gondolata búvópatak-szerűen hol előbújik, hol eltűnik. De mindmáig igazi előrelépés ez ügyben nem történt. Talán, ha létrejön az eurózóna egészére vonatkozó bankfelügyelet, az már az első lépés lehet a mélyülés irányába. A fiskális stabilizáció módja még nem körvonalazódott eléggé. Ezen a területen valószínűleg nehezebb lesz az előrelépés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elkerülhető lenne.

Rácz Margit